Miként arról a múlt héten írtunk (Túlélési kényszer), nem az volt a kérdés, hogy a miniszterelnök ismét bizalmat kap-e, hanem az, hogy akad-e egyetlen koalíciós képviselő, aki averzióit szavazatával is jelzi. Nem akadt. A koalíció hibátlanul teljesítette a pályát, 207-165-re támogatta a kormányfőt és programját. (Nem szavazhatott az ülésvezető szabaddemokrata Világosi Gábor - jelzésértékű viszont, hogy Szili Katalin házelnök nem az ülést vezette, hanem beült a patkóba, hogy igent mondhasson -, a szocialistáktól pedig a kórházban lévő Toller László, valamint a mandátumától ottawai nagykövetsége okán megvált Vastagh Pál exminiszter és a fővárosi ambíciói miatt lemondott Hunvald György erzsébetvárosi polgármester sem nyilváníthatott releváns véleményt.) A voksképes kormánypártiak mindahányan bizalmukról biztosították a kormányt - a somogyi független Gyenesei István is Gyurcsányt támogatta -, amit persze nagyban elősegített az MDF javaslata is a név szerinti szavazásra. A belső ellenzékhez sorolt Jánosi György például szintén igennel szavazott, igaz, a véleménye és a voksa közötti ellentmondás feloldására a májusi kongresszustól kapott kötött mandátumára hivatkozott. A választmány hétvégi meglékelése mögött ugyan szintén egy MSZP-n belüli kritikus állt (Sípos József), de ez csak látszólag az inside opposition obstrukciója; sokkal inkább az alternatív baloldali tagozati ügyvivő naivitása. Aki újságírót visz zárt ülésre, ne csodálkozzon, ha az megírja, ha pedig rádiós, még le is játssza az önkormányzati vagy a honvédelmi miniszter hozzászólását. Amúgy a Fidesz-KDNP első pillantásra logikusnak tetsző módon épp a Magyar Nemzetnek sűrűn nyilatkozó népi-alternatív baloldal leszakadására számított.
A jobboldal egyenesen alkotmánysértéssel vádolta meg a kormányoldalt, amiért az állítólag a népakarat figyelmen kívül hagyásával erősítette volna meg a kormányfőt. De ezek a szavak inkább csak a harciasságot hivatottak fenntartani, más funkciójuk aligha van. A lengyel forgatókönyv, a baloldal erodációval ötvözött osztódása egyelőre várat magára, ezért a jobboldali vezér az utolsó pillanatban félrerántotta a kormányt: Orbán Viktor a Kossuth téri jobboldali tömegdemonstráción mindössze "elvárta" a koalíciótól, hogy váltsa le miniszterelnökét. Mi több, saját radikálisainak füttyétől kísérve "nem követelt" előrehozott választásokat sem. (Eljátszott ugyan az utcakövek és az izmos karok gondolatával, ám utólag tudható, a baljósan hang-zó "rendszerváltást idéző hangulat" felidézése nem jelentett többet, mint az 1990-es kampány Roxette-dalának bejátszását.) A kormányra gyakorolt, a fizikaival is fenyegető presszió nem váltotta ki a várt hatást, ezért a Fidesz-KDNP gyerekes duzzogásba vonult: nem állnak szóba Gyurcsánnyal, kivonulnak, ha beszélni kezd, valamint délutánonként kormányellenes happeningeket tartanak az Országház előtt. Ezen demonstrálva van a jobboldali vezérkar egysége (és ezzel Orbán alternatívájának a hiánya): Orbán után Áder János, Navracsics Tibor, Kövér László, Semjén Zsolt jelent föl, szidalmaz, jósol szomorú véget a kormány, annak feje és pártjai számára - egyre lanyhuló érdeklődés mellett. (A tüntetéssorozat első három napjáról lásd következő írásunkat a 16-17. oldalon.)
Egy Fidesz-háttérember szerint a múlt pénteki nagygyűlés és annak folytatásai mindössze arra szolgálnak, hogy a "szavazóink fejéből kieresszék a gőzt". Ezzel egyetértve egy képviselő azt is hozzátette: Orbán számára annak ellenére nem volt más választás, hogy tudta, a nagygyűléssorozat lassan kifullad, a Fidesz pedig lassan ismét visszadermed a normális ellenzékiségbe, miközben a kormányt nem sikerült leváltaniuk, sőt, inkább megerősítették az ellenoldal kohézióját - de legalább annak a látszatát fenn kell tartani, hogy Orbán egyébként biztos képes lenne eltávolítani a koalíciót a hatalomból.
Azt persze mi is - miként a fideszesek többsége - csak találgatni tudjuk, hogy valójában mi járt Orbán fejében. Mi kényszerítette meghátrálásra? A bizalmi szavazás eredménye már napokkal korábban tudható volt, ám Orbán eleinte mégsem tágított a kormánybuktatástól. A feltételezések az Európai Néppárt vezetői, különösen az Angela Merkel német kancellár gyakorolta nyomásról szólnak, és bár a Fideszben tagadják, hogy lett volna efféle, azt elismerik, hogy vezetőjük pálfordulása több tekintetben is jól látható volt. Például Orbán "olcsó trükkös" kifakadása (ekként jellemezte azt, hogy Gyurcsány bizalmi szavazást kért az Országgyűléstől) után az ellenzék - pillanatok alatt megtörve Sólyom László államfői dörgedelmétől - mégis bement pénteken az Országházba; nem beszélve arról, hogy Orbán személyesen győzködött üzletembereket a gazdaságpolitikája nagyszerűségéről, mi több - horribile dictu -, a megszorítások szükségességéről beszélt.
A szocialistáknál a gőz kieresztését a másfél hét múlva esedékes kongresszus célozza, amelyet egy - lentebb taglalt - eshetőséget leszámítva a legnagyobb óvatossággal is tét nélkülinek és kiüresítettnek jósolhatunk. Az összejövetel eredeti célja szerint egy - Gyurcsány által korábban radikálisnak nevezett - alapszabály-módosítás után a februári tisztújító kongreszszus az új struktúrában (három alelnök, limitált elnökség, regionális pártszervezetek) választhatott volna magának vezetőket, ám ma már szó sincs erről: a tisztújításnak a régi forma szerint kell végbemennie. Maradt az ún. felmenő rendszer is: normálisnak tetsző módon előbb a helyi, megyei stb. vezetőségeket választják meg, és csak utána ül össze a kongresszus, hogy döntsön a pártelitről. Gyurcsány néhány szkripttel ezelőtt "lemenő" rendszerben tervezte egyesíteni a formális és az informális hatalmat: az országos vezérkar megválasztása eszerint megelőzte volna a helyi erőkéit. De ez most nem téma.
Probléma viszont, hogy az MSZP-t két éve de facto, tavaly nyár óta pedig a belső választási vezérkar elnökeként de jure is vezető miniszterelnök mandátuma október elsejével megszűnt, azaz ismét elvált egymástól a valódi és a papíron létező irányítás. Egy forrásunk szerint felmerült, hogy a helyzetre rapid módon reagálhat a Gyurcsány-stáb: Hiller Istvánt, a formálisan regnáló, de a posztért újra nem indulását korábban deklaráló pártelnököt arra vennék rá, hogy néhány hónappal rövidítse meg a mandátumát. A szocialista párt viszont nem létezhet elnök nélkül, megválasztására soron kívüli kongresszust kell összehívni, de akár a már összehívott testület is dönthet úgy, hogy módosítja a napirendjét, és elnököt választ. (Ne legyenek kétségeink, a kongresszus így döntene, ha Hiller október 21-én lemondana; és közel s távol nincs más aspiráns Gyurcsányon kívül.) Ez irányú érdeklődésünkre a pártelnök nem reagált, ellenben több szocialista vezető is teljességgel valószínűtlennek nevezte a kierőszakolt elnökváltást. Úgy vélik, az önkormányzati választáson begyűjtött vereség után elképzelhetetlen egy ilyesfajta puccsízű megoldás.
Noha az akció nem lenne idegen a rendre előremenekülő miniszterelnöktől ("a cápának folyton úsznia kell, különben megfullad"), Gyurcsány az utóbbi héten több fronton is hátrálni kényszerült. Azon visszalépésének jelentősége még elhanyagolható, hogy az informális egyeztetéseken a kormánypártok vezetői végül is rávették az őszödi beszéd miatti valamelyes bocsánatkérésre, azé viszont már nagyobb, hogy jogviszonyra lép a kormány és a szocialista frakció. Ebben szabályoznák, hogy a képviselők mikor és milyen információkhoz férhetnek hozzá, mekkora beleszólást kapnak a politika gyártásába - ily módon orvosolva azt a régi panaszt, amely szerint a frakció már csak a befejezett tényekkel szembesül. A miniszterelnök ugyan a választmány előtt kizárta a kormányátalakítást - nyilván egyfajta gyorsreakcióként a naponta fölreppenő, egyes miniszterek menesztéséről szóló híresztelésekre és óhajokra -, de a jelenlegi kormánytagok január elsejétől szintén nagyobb részt kapnak a hatalom gyakorlásából. Az elképzelések azonban még olyannyira kiforratlanok, hogy egyelőre találgatni is korai arról, milyen mértékben mérséklődik a kancellária dominanciája a tárcák fölött.
