A K&H-ügy politikai vonatkozásait feltárni igyekvő ún. brókerbizottság harmadik, (lapzártánkig utolsó) múlt szerdai ülése talán három percig is eltartott. Ám ez volt a kevésbé rossz megoldás: az előző két összejövetelen hosszabb előadást produkáltak ugyan a testület tagjai, az idő múltával azonban csak a menthetetlen színvonaltalanság miatti szégyenérzetünk lett nagyobb, s nem a tudásunk a brókerbotrányról.Az előjelek alapján persze nemigen számíthattunk másra: a politika már a kezdet kezdetén - ez június 16. volt, amikor Szász Károlyt, a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeletének (PSZÁF) elnökét máig ismeretlen tettesek megverték - hiteltelenítette magát az ügysorozatban, amikor a felek egymás lejáratása érdekében a nevetségességig is hajlandók voltak elmenni. A "tisztázza X képviselő/kormánytag az Y-hoz fűződő viszonyát" típusú kölcsönös felszólítgatásoktól egyenes és logikus út vezetett a brókerbizottság impotenciájáig. Ha azonban valamiféle kényszeres balanszírozás okán azt mondanánk, hogy ebben mindkét nagy párt sáros, csak részben volna igazunk. Egyrészt tényleg, de a dolgok elfajulásában mégsem egyforma a felelősségük: a Fidesz és csatolt részei valamivel többet tettek a jelenlegi helyzet kialakulásáért, még ha a szocialisták alaposan belehúztak is a hülyeségbe az utóbbi hetekben. A Fidesz stratégiájáról, arról, hogy a tisztázás vagy az ellenfél ellehetetlenítése fontosabb-e a számára, mindenesetre sokat elárulnak a Magyar Nemzet vesztes sajtó-helyreigazítási perei: a lap állításai és a fideszes szcéna ugyanis erősen fedik egymást. Azzal, hogy a bíróság ítéletei a napilap egyes fontos téziseit (amelyek kormánytagok "érintettségére" vonatkoznak) megalapozatlannak tartják, egyúttal (tudtán és akaratán kívül) a fideszes interpretáció legfontosabb sarokpontjait is annullálják. Azaz annullálnák - ha ebben az ügyben a vitatkozó felek a saját idiotizmusukon kívül képesek volnának mást is (például egy jogerős bírósági döntést) figyelembe venni.
Ha a Fidesz és az MSZP eddigi (olykor önmaguknak is ellentmondó) nyilatkozatait végignézzük, csodálkozva kérdezhetjük: voltaképpen mi a bánatot akarnak kideríteni, amikor már mindent tudnak. A politika szereplői a jelek szerint nem a(z egyre kilátástalanabb) vizsgálóbizottsági munka eredményeként próbálják rekonstruálni a történteket, hanem meglévő koncepciójukat igyekeznek "hitelesíteni" arra alkalmas adatokkal.
Felvezetés
Íme a "polgári" igazság. Szász Károly megverésének napján mind a szenvedő fél, mind az ellenzék azonnal tudta, mi a dörgés, és kik állnak a háttérben. A Magyar Nemzet egy nap múlva kolumnás írásban közölte az "összefüggéseket", cégneveket stb., s az irány azóta sem változott. Eszerint a K&H-ügy a maga pannonplastos-brittonos-nagyváradiplazás mellékzöngéjével együtt egy nagyszabású szocialista vircsaft a pártkassza és a haverok kistafírozására. A műveletnek tevékeny részese volt Medgyessy Péter, László Csaba és Draskovics Tibor, no meg az ilyen akciókból kihagyhatatlan Baja Ferenc. A Fidesz megnyilatkozásaiból (és a jobboldali napilap írásaiból) világosan kirajzolódik eme értelmezés hol burkoltabb, hol nyíltabb sugalmazása. Mint ahogyan az sem kétséges, hogy a Szász elleni akció mögött az ellenzék legott a kormány embereit sejtette.
A szocialista igazság (amely a Fideszéhez képest némi spéttel fogalmazódott meg) imigyen fest: az Orbán-kormány idején ellopott többmilliárdnyi közpénz többek között a Vegyépszeren - az előző ciklus kiemelt sztrádaépítőjén - keresztül jutott a Fidesz pártkasszájába, illetve kedvezményezettjeinek a zsebébe. A K&H is akkoriban lett az autópályapénzek kezelője, s a Vegyépszer pénze is az ő kormányzásuk alatt landolt a brókerházban. Több mint feltűnő, hogy azok a tisztségviselők - a PSZÁF-elnök, a volt belügy- és a pénzügyminiszter -, akiknek hivatali beosztásuk okán tudniuk kellett valamit a visszaélésekről, semmit sem tettek ellene. A titkosszolgálatoknak a kormányváltás után szemet is szúrt néhány momentum, s nyomozásba kezdtek. Szász Károly azonban arra használta föl a vele történteket, hogy kiszivárogtatásaival idő előtt megakassza a munkát. S mivel mindkét félnek csak részinformációk és féligazságok állnak a rendelkezésére, az ellenőrizetlenül (immár mindkét oldalról) özönlő pletykaáradat miatt alaposan össze lehet zavarni a közvéleményt. A helyzet kaotizálása pedig nyilvánvalóan annak kedvez, aki el akarja kerülni az ügy egyértelmű tisztázását. Vagyis a Fidesz számára, amely ráadásul agresszív médianyomulásával - afféle megelőző csapásként - rendületlenül a legnagyobb kormánypártra akarja tolni Kulcsár balhéját, az MSZP megnyilatkozásaiból legalábbis ez a következtetés szűrhető le.
Nyitány
A kétféle értelmezés fő csapásirányai ezek; a nap mint nap előkerülő roppant fontos "információk" noteszekről meg karácsonyi levlapokról nem változtatnak e koncepciók lényegi tézisein, legfeljebb finomítják azokat.
A vizsgálóbizottságnak az ügy ilyetén politikai felvezetése után kellett volna nekilátni a tárgyilagos felderítésnek. Erre természetesen semmi esély sem volt, és soha nem is lesz: ezt világosan megmutatta a testület eddigi (lapzártánkig megtartott) három ülése is. Az első összejövetelt a Fidesz degradálta bohózattá, a másodikat szoros versenyben a szocialisták kiabálták szét, a harmadikat újfent a Fidesz lehetetlenítette el (a legnagyobb ellenzéki párt egyelőre 2-1-re vezet a bizottsági kavarásban).
De haladjunk sorjában. Az Országgyűlés elsöprő többséggel október 20-án döntött a vizsgálóbizottság felállításáról: az elnök Demeter Ervin (Fidesz), az alelnök Wiener György (MSZP) lett. (További tagok: Répássy Róbert, Szíjjártó Péter - Fidesz, Simon Gábor, Tóth Károly - MSZP, Font Sándor - MDF, Gulyás József - SZDSZ.) Az addig vezető út persze nem volt sima: a Fidesz 123 kérdését (ami a jelenlegi kormány brókerügybeni szerepére vonatkozott) az MSZP további 61-gyel fejelte meg (ezek az Orbán-éra alatt történteket és a PSZÁF felelősségét firtatják), azt azonban az SZDSZ miatt nem tudta keresztülvinni, hogy a testületnek kormánypárti elnöke legyen. (Lásd: Dúvadak, Magyar Narancs, 2003. október 9.) Érvelésük szerint az indokolta volna a bizottság kormánypárti vezetését, hogy a sikkasztássorozat 2000-ben kezdődött - márpedig az előző ciklusra "eső" két év ugyebár kétszer több, mint a Medgyessy-kormány alatti egy év. Az MSZP a bizottság Fidesz javasolta neve ellen is sokáig hadakozott, mondván - nem alaptalanul egyébiránt -, hogy az elnevezés mintegy sugallja a vizsgálat majdani eredményét. Szenvedélyes viták után végül is a szocialisták engedtek, s maradt minden a régiben. (A testület hivatalos neve: A Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete által feltárt brókerbotránynak, ezen belül különösen a Pannonplast Rt. részvényeinek megvásárlása körülményeinek, a K&H Equities Rt.-nél történt milliárdos sikkasztásnak, a Britton cégcsoportnak a tranzakcióban betöltött szerepének, a Medgyessy Péter által elnökölt Inter-Európa Bank Rt.-ben történt pénzmosásnak és az egész botránysorozattal kapcsolatos kormányzati és kormánypárti politikusok érintettségének kivizsgálására létrehozott vizsgálóbizottság.)
Az október 29-i első alkalomkor a napirend elfogadása után Demeter Ervin váratlanul bejelentette: az a kilenc fideszes politikus, illetve volt kormánytag, akinek a neve a szocialisták szerint felmerült az ügyben, kint várakozik és a meghallgatására vár (Áder János, Járai Zsigmond, Kövér László, Navracsics Tibor, Orbán Viktor, Pintér Sándor, Rogán Antal, Varga Mihály és maga Demeter elnök). A szocialisták felvetették: a bizottság akkor hallgathatja meg őket, ha előzőleg többségi döntéssel határoz erről. Az ellenzékiek "nem értették", hogy a kormánypártiak "miért nem élnek a lehetőséggel", majd az álláspontok megmerevedése után Demeter "meghallgatás jellegű nem meghallgatásnak" minősítette át Orbánék jelenlétét. A kormánypártiak "kutyakomédiának" nevezve a történteket kivonultak, a benn maradt ellenzékiek pedig feltették a szocialisták kérdéseit volt és jelenlegi vezetőiknek, akiktől aztán "megnyugtató válaszokat" kaptak.
Gulyás József az ügyrendi bizottsághoz fordult az eset miatt (mivel a "kötetlen beszélgetés" műfaját nem ismeri sem a házszabály, sem a bizottság ügyrendje), amely megállapította a brókertestület házszabálysértését. Demeter Ervin múlt szerdán e határozatot "többségi véleménynek" nevezte, s érzékelhetően nem tulajdonított neki jelentőséget. (Kérdés persze, hogy egy parlamenti demokráciában vajon melyik országgyűlési döntés nem többségi döntés.)
Két felvonás
A november 5-i ülésre meghívták a Nemzeti Autópálya (NA) Rt. és az Állami Autópálya-kezelő Rt. vezetőit, valamint a gazdasági tárca egyik államtitkárát is; meghallgatásukra azonban nem került sor, mivel az ülést példátlan ordítozás vezette föl: Demeter Ervin az egy héttel azelőtti ülés folytatásának tekintette az összejövetelt, amit Wiener alelnök törvényellenesnek tartott. Ezen aztán jól elszórakoztak a képviselők, a prímet ekkor a kormánypártiak vitték. Amikor a vendégekre került a sor, Bodnár Zoltán, az NA Rt. vezérigazgatója az Alkotmánybíróság egy nemrégi döntésére (miszerint az Országgyűlésnek rendeznie kell a parlamenti bizottságok működését meghatározó tör-vényi kereteket), valamint a purparléra hivatkozva úgy döntött, nem kíván egy nyilvánvaló "politikai játszma eszközéve válni". Véleményét nemcsak a többi cég-vezető, de Réthy Imre gazdasági minisztériumi államtitkár is osztotta. Demeter Ervin később úgy nyilatkozott, hogy az állami tisztségviselők túllépték hatáskörüket, amikor elzárkóztak a bizottsági szerepléstől; Bodnár egyébként az ülés után sajtótájékoztatón ismertet-te a bizottsági kérdésekre szánt vá-laszait, s közölte, hogy azokat írásban megküldi a testületnek is.
November 12-én még mindig a napirend volt a fő téma - mintegy három percig. Demeter Ervin vita nélkül akarta azt megszavaztatni, ami a kormánypártiak nemjei miatt nem sikerült; napirend híján viszont be kellett rekeszteni az ülést. Cserébe az ellenzék azonnal sajtótájékoztatót tartott, ahol Demeter Ervin rávilágított a Kulcsár Attila bécsi ügyvédje által követett időhúzó taktika és a szocialisták obstrukciós magatartása közötti hasonlóságokra, Répássy Róbert pedig a magyar kiadatási kérelem "hiányosságaira" hívta föl a figyelmet. Eszerint az Igazságügyi Minisztérium (IM) úgy fogalmazta meg a dokumentumot, hogy az illetékes osztrák bírói fórum csak a sikkasztás alapos gyanúja miatt adja ki Kulcsárt. A vonatkozó európai egyezmények értelmében így nem lehet itthon eljárást indítani a volt bróker ellen pénzmosás miatt, ami - és ezt már újra Demeter elnök prezentálta - más megvilágításba helyezi Kulcsár volt titkárnőjének korábbi vallomását is. A hölgy egy állítólagos K&H vizsgálati jegyzőkönyv szerint fültanúja volt egy Kulcsár és Kovács László barátnője közötti telefonbeszélgetésnek, amelynek során a miniszter közeli asszony azt találta mondani: nem kell félni, mert ha baj lesz, kihúzunk a szarból. Így függnek össze a dolgok; és az - ellenzéki sejtetések szerint tudatosan elhibázott - kiadatási kérelem azóta is vezető téma a jobboldali sajtóban. (Az IM közleménye szerint a kérelmet az ügyészi indítványra kibocsátott bírósági nemzetközi elfogatóparancs alapján készítik, s a bűncselekmény minősítése nem feladatuk...)
Demeterék után a szocialisták következtek. A Fidesz ekézése mellett érdemi mondanivalóra is futotta energiájukból: az ülésre készített és jobb híján a sajtónak átadott bizottsági ütemterv mindenesetre nem pótcselekvésnek tűnik, akár alapja lehetne a bizottsági munka normális megvitatásának. Tóth Károly egyébként megjegyezte: mivel úgy tudja, hogy a Fidesz már reggel meghirdette fél tízes sajtótájékoztatóját, számára világos volt, hogy Demeterék a kilenc órakor megkezdett bizottsági ülés előtt is pontosan tudták, mit akarnak (vagyis mit nem: rendes, érdemi ülést).
Végtelen végjáték
A parlamenti vizsgálóbizottság intézménye nem szükségszerűen csődölt be e ciklusban, még akkor sem, ha a működés szabályozatlanságát az Alkotmánybíróság is kimondta. A Horn-kormány idején két fontos témában is - a Tocsik-ügyben és az egészségbiztosító gazdálkodása ügyében - valódi tényfeltáró munkát végeztek a képviselők. (Az olajgate-bizottság pedig elsősorban nem a politika ármánykodása, hanem a bizottsági elnök - az akkor még MDF-es Demeter - tehetetlenkedése miatt maradt eredménytelen.) A vizsgálóbizottságokra az első - és a későbbiek fényében jóvátehetetlen - csapást az Orbán-kormány konszenzusfelrúgó gyakorlata mérte (az ellenzék által kezdeményezett bizottságok felállításának megakadályozásával): a testület tekintélyvesztése és funkciótlanná, illetve a kicsinyes pártpolitizálás terepévé válása az elmúlt ciklustól lett visszafordíthatatlan. És ez nem feltétlenül törvényi háttér kérdése, sokkal inkább a politikai kultúráé.
A bűncselekmény-sorozatról amúgy mind többet tud meg a rendőrség és az ügyészség nyomozó hivatala, még ha munkájukba jócskán belerondít is a politika egyre önállóbb életet élő tényfeltárása. (Hogy mást ne mondjunk: a két szervezet közötti feszültséget is a politika gerjesztette elsősorban; és csak remélni lehet, hogy egyikük sem ül föl a hisztinek.) Továbbra is úgy gondoljuk, hogy az igazságszolgáltatás megnyugtatóan és széleskörűen fogja földeríteni az ügyet. Mindenesetre nem lepődnénk meg, ha igazolódna a sejtés: a két fél nem véletlenül kuszálja a szálakat oly lelkesen.
B. I.
