D. Kinizsi fekete serege

Szijjártó Péter újdonsült külügyminiszter megpróbálta maga alá gyűrni az apparátust, de úgy fest, Orbán Viktor egyre kevésbé bízik szakmai kvalitásában. Áttekintettük a Külügyminisztérium elmúlt fél évét.

Szokás szerint augusztus végén tartották az éves nagyköveti értekezletet az átkeresztelt Kül­gazdasági és Külügyminisztérium (KKM) Bem rakparti épületében. Ilyenkor a világ minden országából összegyűlnek a magyar külképviseletek vezetői, hogy meghallgassák a külpolitika irányítóinak eligazítását; ez a magyar diplomácia éves csúcstalálkozója. Az idei értekezlet nem volt szokványos, a háromnapos eseménynek hivatalosan csak az első délelőttje volt sajtónyilvános: ekkor Orbán Viktor miniszterelnök mellett felszólalt Semjén Zsolt nemzetpoli­tikáért felelős miniszterelnök-helyettes és Navracsics Tibor, a jú­niusban kinevezett külügyminiszter is. Utóbbi beszéde alatt többen fészkelődtek. A megjelentek tudták, hogy Navracsics két-három hónap múlva uniós biztosként Brüsszelbe távozik. Ha valakinek efelől kétségei lettek volna, azt Szijjártó Péter parlamenti államtitkár, a külügy­miniszteri szék várományosa gyorsan eloszlatta. Már az is árulkodó volt, ahogy az első sorban helyet foglaló Szijjártó csak a nyilvános beszédeket hallgatta meg, majd a kormányfővel együtt sietve távozott. Aztán a ­leendő miniszter másnapi nyitóbeszédén váratlanul megjelentek a jobboldali és a közszolgálati sajtó kamerái, hogy rögzítsék, amint három hónappal a kinevezése előtt Szijjártó Az új külpolitika címmel megtartja „kvázi székfoglaló” előadását. Balog Zoltán emberi erőforrásokért felelős, Hende Csaba honvédelmi, Fazekas Sándor vidékfejlesztési miniszter és a külügyi államtitkárok beszédei már a sajtó kizárásával zajlottak, és e felszólalásokat Szijjártó nem várta meg. A barátságtalan gesztus rosszul csapódott le a diplomáciai külcsínre érzékeny káderekben, de egyúttal sokat el is árult számukra arról, milyen jellegű külpolitikára számíthatnak a jövőben.

 

Átjáróház

A KKM-ben Navracsics kinevezése óta köztudott volt, hogy a korábbi közigazgatási és igazságügyi miniszter helyét az Európai Bizottság felálltával Szijjártó veszi át. Szijjártó Péter az előző kormányban a Miniszterelnökség kül­gazdasági államtitkárságát vezette, és ő volt a felelős a „keleti nyitás politikájának” a megalapozásáért. Az új ciklus elején Navracsics külügyminiszter parlamenti államtitkára és helyettese lett. Hogy az alig öt hónapos Navracsics-időszakra miért volt szükség, arról a külügyi tárca viszonyait ismerők véleménye megoszlik. Egy elgondolás szerint Orbán úgy ítélte meg, elhamarkodott lenne egyből külügyminiszternek kinevezni az akkor 35 éves Szijjártót, nem árt, ha előbb szokja a Bem tér légkörét. Mások szerint a kormányfő még néhány hónapra sem akarta „szabadon engedni” Navracsicsot, tavasszal ráadásul egyáltalán nem lehetett tudni, mikor állhat fel a Juncker-bizottság. Szempont lehetett az is, hogy a külügyminiszteri státuszból jobb esélye lehet Navracsicsnak értékes biztosi portfólióhoz jutni. Nem légből kapott ötlet volt Navracsics kinevezése, hiszen Orbán már 2013 derekán arról győzködte az akkor még igazságügyi minisztert, hogy vegye át az egészségügyi okokból távozni igyekvő Martonyi János helyét a Külügyminisztérium élén.

Navracsics és Szijjártó júniusban közösen rakták össze a Külügyminisztérium új stábját, de már ekkor érezhető volt, hogy inkább a leendő főnök akarata érvényesül. Navracsics legkevesebb száz embert hozott magával a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztériumból (KIM), és ragasz­kodott hozzá, hogy az addig hasonló munkakörben dolgozó Biró Mar­cell kapja meg a közigazgatási államtitkárságot, Balatoni Monika pedig kulturális diplomá­ciáért felelős államtitkár legyen. De a KIM-eseken túl is százával érkeztek új arcok az apparátusba a miniszterelnökségi államtitkárságról és a Nemzetgazdasági Minisztérium egykori külgazdasági állományából is. Szijjártó szinte teljes miniszterelnökségi államtitkárságát átvitte a KKM-be. Helyettes államtitkárként a külügyben is Magyar Levente lett Szijjártó jobbkeze; ő már a Miniszterelnökségen is kulcsembernek számított, kinevezése után pedig Szijjártó őt tette meg a gazdaságdiplomá­ciáért felelős államtitkárnak. Lényegében máig Magyar koordinálja a legfontosabb külügyi intézmények munkamegosztását: a Magyar Külügyi Intézettel (MKI), a Nemzeti Befektetési Ügynökséggel (HIPA), a nagykövetségekkel és külgazdasági attasékkal is ő tartja a kapcsolatot. Szijjártó hívta a külgazdasági és külügyi államtitkári székbe Szabó Lászlót, a TEVA Magyaroszág Zrt. korábbi vezérigazgatóját, aki Szijjártó parlamenti államtitkára lett. Szabó korábban volt már vezető pozícióban amerikai és kínai egészségügyi cégeknél, Magyar mellett pedig jelenleg ő a miniszter legfontosabb szakmai támasza. Szijjártó a futsalos haverjainak is hagyott helyeket: az általa vezetett Dunakeszi Kinizsi 12 fős keretéből négyen kaptak munkát az államtitkárságon. A legfontosabb posztot közülük Benkő Szilárd szerezte meg, aki elsősorban operatív feladatokért felel. Benkő 2000 óta van Szijjártó mellett különböző pozícókban: a külügyben előbb miniszteri biztosként dolgozott, majd Szijjártó székfoglalását követően kabinetfőnöki tisztséget kapott volna, de mivel nem volt meg a szükséges felsőfokú végzettsége, hivatalosan „a miniszteri kabinet működési koordinátoraként” kaphatott munkát. Váratlanul ért egyeseket az apparátusban Mikola István távozó OECD-nagykövet szerepvállalása, akinek a párizsi helye Cséfalvay Zoltáné lett. Mikoláról azt beszélik, a kormányfő kívánalmai szerint kapta meg a biztonságpolitikai és nemzetközi együttműködésért felelős államtitkári posztot, hogy a későbbiekben „fékezze valamelyest Szijjártó lendületét, ha szükség lenne rá”.

Az átmeneti időszakban a parlamenti államtitkárság külön világot alkotott a külügyön belül. Szijjártó csak ritkán jelent meg a miniszteri értekezleteken, alig volt kommunikáció közte és Navracsics miniszter között. Konfliktusok mégis inkább az alsóbb szinteken adódtak. Benkő bárdolatlan stílusára a párhuzamos államtitkárságokon többen panaszkodtak. Egy volt külügyi dolgozó szerint Benkő a viselkedése miatt egyszerűen alkalmatlan a diplomáciai munkára. „Az a típus, aki az államtitkári megbeszélés után simán beletörli a függönybe a kávéval leöntött kezét” – mesélte róla egy másik államtitkárság korábbi beosztottja.

Az idő rövidsége miatt a váltások brutálisan zajlottak: a kijelölt osztályvezetők egyik pillanatról a másikra küldték el a Martonyi-adminisztráció atlantista beállítottságú szakembereit. Szijjártó erről később is világosan fogalmazott: jövőre a nagyköveti posztok háromnegyedét tervezi lecserélni. A „tisztogatásban” szerepet játszhatott az is, hogy Orbán már nyáron egyértelmű jelzést akart küldeni a diplomataállománynak, s ezt az augusztusi értekezleten ki is mondta: az új külpolitikának a továbbiakban az unión kívüli külgazdasági kapcsolatok fellendítéséről kell szólnia. Mindennek je­gyében az új vezetés nem volt kíméletes Németh Zsolt korábbi parlamenti államtitkárral és embereivel sem. Orbán Németh helyett Szemerkényi Rékának ajánlotta fel a washingtoni nagyköveti posztot. (Más interpretációk szerint maga Németh döntött úgy, hogy inkább a nagyobb befolyással kecsegtető külügyi bizottsági elnöki posztot választja.) „Túlzott nyugatiassága” miatt kellett hazajönni Hóvári János ankarai nagykövetnek, és hasonló okokból szüntették meg Németh korábbi kabinetfőnöke, Sümeghy Gyula holland nagyköveti megbízatását. Ezekről a nagyköveti váltásokról kezdet­től Szijjártó és Magyar döntöttek, Navracsics csak ritkán konfrontálódott velük. A kivétel az azóta elhunyt Szentmihályi Szabó Péter író esete volt. Magyarék neki tervezték felajánlani a római nagyköveti posztot, de ez ellen a miniszter házon belül határozottan – és sikerrel – lépett föl.

 

Ki merre lát

Ahogy teltek a hónapok, úgy lett a Szijjártó-csapat befolyása egyre kézzelfoghatóbb, és úgy vonta ki magát Navracsics a napi ügyintézésből, és – amint az eseményeket még belülről szemlélő forrásunk fogalmazott – „úgy hullott atomjaira a magyar külpolitika”. A hagyományos szerepfelfogás szerint a külpolitika feladata az egyes diplomáciai lépések lehetséges hatásainak előzetes feltérképezése, a külpolitikai manőverek előkészítése. De Orbán ezen a terepen is más irányt jelölt ki. A külügynek már Martonyi alatt is az volt a fő feladata, hogy kövesse és utólag támogassa a miniszterelnök külpolitikai akcióit. Ez Navracsicsnak még kevésbé ment, mint elődjének. Nyár közepén tovább romlott a helyzet: akkor már tudni lehetett, hogy Lázár János Miniszterelnökséget vezető miniszter hamarosan besöpri az Európai Uniós Ügyekért Felelős Államtitkárság majd’ minden jogosítványát. Erre minden bizonnyal a forráskoncentráció miatt került sor, bár az sem mellékes, hogy így a kormányfőnek formálisan sem kell kormánydöntésekhez kötnie uniós politikáját. Az uniós kapcsolatokban jártas, még ott maradt szakemberek is sorra hagyták el a keletre tartó hajót. Győri Enikő uniós államtitkár jobb híján a madridi nagyköveti posztot fogadta el, Ódor Bálint helyettes államtitkár kanadai nagykövet lett. Prőhle Gergelyt, a kétoldalú uniós kapcsolatokért felelős államtitkárt az Emberi Erőforrások Minisztériumához (Emmi) irányították át, ahol nemzetközi és európai uniós ügyekért felelős helyettes államtitkári posztot kapott.

Szeptember 19-én, pénteken Navracsics bejelentette a lemondását, az események fölgyorsultak. Még dolgoztak a Navracsics-stáb emberei, amikor hétfő reggel megjelentek a miniszteri kabinetben a Dunakeszi Kinizsi futsal­sztárjai, és elkezdték felosztani egymás között a dolgozószobákat. Hiába állapodott meg a régi és az új miniszter, két hét sem telt bele, és Szijjártó kirúgta majdnem a teljes Navracsics-garnitúrát. (Egye­dül a miniszteri kabinetből maradtak emberek, de ők is az intézményen kívül kaptak helyet.) Biró Marcell a távozása után Pintér Sándor belügyminiszter kabinetfőnökeként kapott munkát, Balatoni Monika a Velencei Biennálé miniszteri biztosa lett az Em­mi kötelékében. A helyettes államtitkároknak sem volt kegyelem: mennie kellett a Biró alatt dolgozó Csonka Ernő jogi és igazgatási helyettes államtitkárnak, Kátai Ildikó személyügyi helyettes ­államtitkárnak, Szabó Dezső kul­turális diplomáciáért felelős helyettes államtitkárnak. A menesz­tések megalázók voltak, hiszen augusztusban még hosszas előadásokat tartottak a diplomaták előtt az elvégzendő munka fontosságáról. Heteken át káosz uralkodott a minisztérium főépületében, a telefonos rendszer lebénult, miután azt sem lehetett tudni, ki hol dolgozik éppen.

A háttérintézményeknél sem maradhatott a korábbi vezetőkhöz lojális személy. A Balassi Intézet éléről Hatos Pált, majd a Magyar Külügyi Intézetet (MKI) vezető Gallai Sándort is elküldték. Külügyi körökben ezt kicsinyes lépésként értékelték, miután az új vezetéssel ezen intézmények szerepe amúgy is marginalizálódott. Magyar, Szabó és Szijjártó mindenekelőtt a HIPA elemzéseire támaszkodnak.

A Navracsics által behozott emberek közül egyedül Biró helyettese, Kohut Balázs maradhatott, ő viszont a közigazgatási államtitkári pozícióig ugrott előre. Szijjártó nem nagyon tudott Biróval együtt dolgozni, és az adminisztrációban is sokan panaszkodtak munkastílusára. Többször előfordult például, hogy komplett dokumentációkat küldött vissza a leg­alsó szintig azért, mert a vezetéknevét helytelenül, hosszú í-vel írták. A miniszternek viszont szüksége volt valakire, aki konszolidálja a minisztérium sok százmilliós hiányát. Ez a feladat inkább közgazdászt, mint jogászt kíván, Kohutot pedig megbízható pénz­ügyi szakemberként ismerték meg. (A legfrissebb hírek szerint hamarosan a minisztériummal stratégiai együttműködésben álló Eximbankhoz távozhat.) Sokakat meglepett az is, hogy Balatoni helyét a korábbi keleti nyitásért felelős helyettes államtitkár, Íjgyártó István foglalta el a kulturális államtitkárságon. A Kárpátalján született Íjgyártó régi motoros diplomata, akinek remek orosz kapcsolatai vannak, nemrég még moszkvai nagykövetként volt aktív. Hozzá tartozik majd a tudománydiplomácia és az MKI irányítása; utóbbi a továbbiakban várhatóan a kulturális diplomácia kiszolgáló intézménye lesz.

 

Eltájolás

Orbán világos iránymutatást adott a diplomatáknak és saját külügyminiszterének is, ám az már most látszik, hogy a kormányfő nem feltétlenül bízik Szijjártó szakmai kvalitásaiban. A miniszterelnök a külpolitikájában a külügyi és külgazdasági szempontokat az adott térségtől függően mérlegeli. A Külügyminisztériumra igazán már csak a keleti kül­gazdasági kérdésekben számít,
a nyugati és a fontosabb üzleti ügyeket magához vonta.

A keleti vonalról augusztusban Orbán nyíltan beszélt; a távlati cél az, hogy a magyarországi export fele középtávon unión kívüli orszá­gokba irányuljon, ezért az unión kívüli országok nagyköveteinek teljesítményét a továbbiakban abban mérik, mennyi befektetést tudnak Magyarországra csábítani. Ennek érdekében a minisztérium növelte a külgazdasági attasék számát, és folytatódik a kereskedőházak létesítése. A szakmai körökben csak „tervgazdasági külpolitikának” csúfolt stratégia egyben szorosabban vett káderpolitika is, hiszen ezáltal az egyes diplomaták könnyebben számon kérhetők.

Rutinos külügyi szakemberek szerint Orbán ilyen irányú elképzelései arra utalnak, hogy éppen a legfelsőbb vezetés nincs tisztában a „külpolitikai talajmunka” mibenlétével. „Orbánék mintha azt gondolnák, hogy a hagyományos diplomácia fogadásokból és pogácsázásból áll. A külföldi tőkét nem lehet úgy bemozgat­ni, hogy a külügyi attasé elkezdi masszírozni a helyi potentátokat. Egy-egy vállalat figyelmét fel lehet hívni jó piaci lehetőségekre, de azok a cégek, akik akár Ázsiából nagyobb befektetéseket hoznának ide, részletes hatástanulmányok elkészülte nélkül egy tapodtat se mozdulnak. Nem annak alapján döntenek arról, hoz­nak-e pénzt, hogy mennyivel kened meg őket. Három szempontot néznek csak: adórendszer, jogbiztonság, infrastruktúra” – fejtette ki vé­leményét a Narancs kérdésére egy korábban Ázsiában és Európában is több ciklust lehúzó volt nagykövet.

A nyugati irányú diplomáciai munkában Orbán ma már nem számít a külügyminiszterre. Elbeszélések szerint a miniszterelnök telefonon teremtette le Szijjártót, miután külügyminisztere az amerikai Victoria Nuland helyettes külügyi államtitkárnál tett látogatása után is továbbvitte az oroszbarát kommunikációs paneleket; Orbán ekkor már az egyre inkább oroszkritikus német vonalhoz alkalmazkodott. (A kommuniká­ciós váltás csúcspontja Orbán és Horst Seehofer bajor CSU-elnök közös Die Welt-interjúja volt, amiben a felek kemény kijelentéseket tettek Putyin Oroszországáról.) A helyzetet ismerők szerint Orbán gyors reakciókat, határozottabb és precízebb kommuniká­ciós támogatást vár a külügyminiszterétől. „Szijjártónak rugalmasabban kellene követnie a kormányfő külpolitikai irányváltásait. Ez az ő feladata, erre szerződött” – írta le az elvárásokat egy bennfentes külügyi elbeszélő. „Az elmúlt négy évben Szijjártó ka­zahsztáni és azeri diktátorok politikai nyelvén szocializálódott, így amikor Washingtonban volt jelenése, egyszerűen nem fogta fel: attól, mert valamit szépen mondanak és mosolyognak közben, az még nagyon súlyos diplomáciai üzenetet hordozhat” – hívta fel a miniszter hiányosságaira a figyelmet egy másik tapasztalt diplomata. A kormányfőnél az sem aratott osztatlan sikert, amikor Szijjártó azzal magyarázta luxusházvásárlását, hogy ott megfelelő körülmények között fogadhatja nemzetközi partnereit.

A bizonytalankodás egyik következménye, hogy december elején Lázár János a stábjával együtt átvitte a Miniszterelnökséghez a külügynél dolgozó Takács Szabolcsot; fideszes körökben őt tartják az egyik legfelkészültebb uniós szakembernek. Már Martonyi alatt is politikai igazgatóként dolgozott a minisztériumban, később helyettes államtitkárként a biztonságpolitikáért felelt, most a Miniszterelnökség uniós ügyekért felelős államtitkára lesz. A NATO-tól az ENSZ-ig minden fontosabb világszervezettel Takács és a Miniszterelnökség ápolja majd a kapcsolatot, így Orbán az ukrán válság ügyében formálisan is a kezében tartja az irányítást. Továbbra is a Miniszterelnökség tárgyalja a korábban épp Szijjártó által menedzselt stratégiai együttműködési megállapodásokat, és a kiemelt beruházások – például a paksi bővítés – ügyeit is. Hogy a Külügyminisztériumban mennyire keletre tolódtak a hangsúlyok, azt jelzi: a hivatalosan az európai és amerikai kapcsolatokért felelős helyettes államtitkárnak kinevezett Altusz Kristóf jobb híján Közép- és Dél-Amerikában vadászik lehetséges befektetők után.

Egyes külügyi körökben elterjedt: Orbán eredetileg azért vonta össze egy minisztériumba a külügyi és külgazdasági funkciókat, hogy ha kell, szét is választhassa azokat, és ha Szijjártó alkalmatlannak bizonyul, vagy a nemzetközi helyzet úgy hozza – nyugati típusú karrierdiplomatát tegyen az (újra) önállósult külügyminiszté­rium élére. Tény, bizonyos esetekben a nemzetközi politika szabályai szerint csak a külügyminiszter tud eljárni, ezért nem mindegy, ki vezeti a diplomáciát. Egy diplo­mata beszélgetőpartnerünk ezzel kapcsolatban úgy fogalmazott: ha valóban szétszednék a miniszté­rium funkcióit, Szijjártónak végképp nem maradna más, csak a „keleti nyitás minisztériuma”.