Hályogkovácsolás

Az iskolapszichológusi státusz még él a középiskolákban, az iskolai szociális munka azonban teljességgel hiányzik. Pedig a segítő szakmák rendszerszerű működésére volna igény, koncepció pedig van. Pénz azonban nincs, így hát rendőrök oktatnak a drogmentes életre. A következmények nehezen mérhetők.

„Az iskolában egy ideje nincs iskolapszichológus, pedig nagy szükség lenne rá. Egyre több a problémás, nehezen kezelhető gyerek, sok a családi gond. A kilencedikesek úgy jönnek a gólyatáborba, hogy nem akarnak beszélni a családjukról. Közben a szülők részéről sincs érdeklődés, ha felhívok egy anyukát, hogy a gyereke nyugtatókat vett be, annyit mond, hogy elképzelhető, van belőle otthon” – mesélte egy budai szakközépiskola tanárnője. Korábban két évig volt pszichológus az iskolájában, de csak egy napot töltött ott, ugyanis egyszerre öt helyen látott el hasonló feladatot. Ez nem kirívó. Lengyel Ildikó három intézményben dolgozott iskolapszichológusként, idén szeptembertől azonban csak egy újlipótvárosi szakközép- és szakiskolában dolgozik, illetve a csütörtököket egy speciális szakiskolában tölti, ahol enyhén értelmi fogyatékos

diákokkal foglalkozik. A gyerekek sok esetben keresik fel maguktól. „Hiába más a gyerekek háttere, a problémák ugyanazok: szorongásos
tünetek és az öngyilkosság gondolata min­denütt jelen van, ahogy a párválasztással, (homo)szexualitással kapcsolatos kérdések is, a zaklatás, a rossz szociális körülmények, a családon belüli erőszak és még talán a prostitúció is” – mondta Lengyel Ildikó. Terápiát nem folytat, csupán beszélget. Ha súlyos esettel találkozik, továbbirányítja a diákot a megfelelő helyre. „Én életvezetési tanácsadó vagyok. És kicsit olyan, mint egy körzeti orvos.” Az iskolában 30 órát kell eltöltenie, további 22 óra pedig a felkészülésre, szupervízióra, továbbképzésre, tesztértékelésre, netán családlátogatásra megy el. Az utóbbi ritka, mivel sok esetben otthoni gondok is vannak, és a gyerekek nem akarják, hogy a szülővel beszéljen a pszichológus. „Ilyenkor meg van kötve a kezem, ahogyan akkor is, amikor bűncselekményről értesülök. Nemrég megerőszakoltak egy lányt, ő azonban nem akar feljelentést tenni, hiába mondtam neki, hogy élni kell az igazságszolgáltatás adta lehetőségekkel. Ha ő nemet mond, nem tehetek semmit” – mondta a pszichológus, akinek mind a tanárral, mind a szülővel szemben titoktartási kötelezettsége van. Jelentést is korlátozottan tehet, drogfogyasztásért például nem, csak a terjesztésért.

Egy XIV. kerületi szakközépiskola pszichológusa tavaly öt további középiskolában volt jelen, de idén már csak egy intézményt lát el. Döntően egyéni foglalkozásokat tart, a diákok önként keresik fel; ebben az iskolában nem ciki pszichológushoz járni, viszont dolgozott már olyan helyen is, ahol a pedagógusok és a szülők is inkább a szőnyeg alá söpörték a problémákat – ott ritkábban és néha titokban jelentkeztek nála a gyerekek.

Segítő szakmák

A szakemberek szerint a segítő szakmák csak rendszerben működnek jól. Ideális esetben a pszichológus munkáját nemcsak a pedagógus segíti, hanem a védőnő, az iskola­orvos, a gyermek- és ifjúságvédelmi felelős, az iskolai szociális munkás is. „Lehetnek átfedések, ha például egy gyereket megvernek az osztálytársai, a trauma feldolgozásában mind a pszichológus, mind a szociális munkás tud segíteni. De ha a családnak lakhatási gondjai vannak, és a gyerek azt mondja, reggel kiraktak bennünket az albérletünkből, estére nem tudunk hová menni, a szociális munkás tud abban segíteni, hová fordulhatnak, ahogyan akkor is, ha egy gyerek nem akar hazamenni, mert otthon bántalmazták” – mondta Uray Gergely, aki korábban egy iskolai szociálismunkás-hálózatot fenntartó belvárosi gyermekjóléti központ vezetője volt. Szerinte ilyen helyzetekben a szociális munkásnak jeleznie kell a problémát a gyermekjóléti szolgálatnak; ezért is fontos, hogy az iskolában tartózkodhasson, hiszen rögtön léphet, ráadásul, ha mindennap látják, a gyerekek is a bizalmukba fogadják. „A családok nagy része sok problémával küzd, és hajlamosak úgy érezni, velük csak a baj van, és nekik mindenki meg akarja mondani, mit és hogyan kellene csinálni. Ettől frusztráltak lesznek, és a segítő szakemberekben inkább a terhet látják. Ha azonban egy olyan személy akar nekik segíteni például átmeneti otthont találni, akihez a gyerekük hetente egyszer csoportfoglalkozásra jár, azt könnyebben elfogadják” – tette hozzá Uray.

A komplex rendszer mellett teszi le a voksát Peer Krisztina is, az Osztályfőnökök Országos Szakmai Egyesületének (OFOE) elnökségi tagja, klinikai szakpszichológus is: „Az ideális kombináció, hogy a pedagógus, a pedagógiai asszisztens, az iskolapszichológus és az iskolai szociális munkás együtt dolgozik az iskolán belül. Velük szorosan együttműködve van jelen esetenként családgondozó, gyermekorvos vagy egyéb szakember.”

 

Ami lehetett volna

„Volt egy év, amikor a pszichológus, az iskolai szociális munkás és az ifjúságvédelmi felelős együtt dolgozott, az nagyon hasznos volt” – állítja Lengyel Ildikó. Azóta ezek a státuszok megszűntek, ő nem is hallott olyan iskoláról, ahol például működne szociális munkás, noha igény volna rá. A XIV. kerületben szintén nincs ifjúságvédelmi szakember, a feladatot az osztályfőnökök vállalták magukra, a pszichológussal karöltve.

„Az iskolai szociális munka teljesen el lett felejtve, holott egyszer ezzel már foglalkozott a ma is regnáló kormány, 2011-ben a Nemzeti Szociálpolitikai Koncepció keretében egy munkacsoport kidolgozta az iskolai szociális munka koncepcióját. Akkor még úgy volt, hogy 2013-ra be is indulhat, a koncepció azonban lekerült a napirendről” – vázolta Uray. A szolgáltatás vidéken éppúgy hozzáférhető lett volna, mint a fővárosban. Az iskolai szociális munka létezett korábban is, de éppen az egyenlő hozzáférés elve nem érvényesült.

A rendszert a pécsi INDIT Közalapítvány indította el, amely a 2000-es évek eleje óta végzett iskolai prevenciós programokat. „Éreztük, hogy szükség lenne az iskolákban egy olyan szakemberre, aki független, mégis a stáb része, aki más megközelítésből látja és feltárja a problémákat. Sok intézmény ugyanis nem jelentette a gondokat például a gyermekvédelem felé, mert akkor megbélyegezték volna őket, hogy oda problémás gyerekek járnak” – mondta Szemelyácz János, az alapítvány elnöke. 2006 környékén megkerestek tizenkét pécsi iskolát, végül hatban munkához láthattak. A szociális munkás tanári feladatot nem kaphatott, segítőként azonban maximálisan beépült az iskolák életébe. A rendszer hálózatban működött, a szociális munkások az egyes iskolákban egyedül végezték a munkájukat, de rendszeres kapcsolatban álltak az iskolaorvossal, a védőnővel, a szabadidő-szervezővel és a drogkoordinátorral. A rendszer sikerét jelzi, hogy néhány év alatt az intézmények ki merték mondani: minden iskolában van probléma, ha valaki ezt nem jelzi, azzal csak nem ismeri ezt el, vagy nem ismeri kellőképp a diákjait.

A pécsi rendszer végül 2009 környékén „felkerült” a fővárosba is, Budapesten szintén hat iskolában (főként olyanokban, ahol voltak erőszakos cselekedetek) indult a program. „A második Orbán-kormány részéről volt érdeklődés a koncepció iránt, egy idő után azonban azt mondták, nincs rá pénz. A budapesti rendszer így 2011 végén megszűnt, a pécsit még egy jó fél évig, évig működtettük, de aztán az is véget ért” – mesélte Szemelyácz. Az iskolák igyekeztek megtartani a szociális munkásokat, de támogatás hiányában az eredeti célok kevéssé érvényesültek. Szemelyácz számításai szerint egyébként 3-3,5 milliárd forint lenne az összköltsége egy olyan iskolai szociálismunkás-rendszer kiépítésének, amely az ország minden iskoláját elérné. A kérdés újra és újra felmerül, legutóbb tavaly, a Nemzeti Drogellenes Stratégia cselekvési tervében jelent meg a szociálismunkás-rendszer víziója, de végül ebből sem lett semmi.

Ami lett

2013. szeptember elsejével országosan 100, Budapesten 16 bűnmegelőzési tanácsadó (nem keverendő össze az iskolarendőrökkel, akik már 2008 óta jelen vannak) kezdte meg munkáját a központilag kijelölt középiskolákban. Feladatuk a diákok bűncselekményekkel szembeni fokozott védelme, különös tekintettel a kábítószerrel kapcsolatos bűncselekményekre, az internet veszélyeire és a családon belüli erőszakra. A tanácsadók egy része nyugállományú, másik része aktív rendőr. Vagy egy előre kijelölt napon tartózkodnak az iskolákban, vagy akkor mennek, ha a pedagógusok hívják őket (például előadást tartani). A ta­nács­adókat főleg problémás iskolákba helyezték ki, s ennek Uray szerint az az üzenete, hogy „erővel válaszolunk”. Uray úgy véli, bár sok olyan iskola van, ahol brutálisan rossz a helyzet, a rendőrök tanácsadóvá avanzsálása nem megoldás. „A bűnmegelőzési tanács­adók a gyermekvédelem és a jelzőrendszer beható ismerete nélkül csupán hályogkovácsokként tudnak működni. Ha korábban nem foglalkoztak ifjúságvédelemmel, nem feltétlenül tudják azt sem, egy-egy probléma esetén kihez kell fordulniuk. A kompetenciák hiányában nem tudják és nem is vehetik át a szociális munkások feladatát” – érvelt Uray. A bűnmegelőzési tanácsadók a rendőrség alkalmazásában állnak, neki tartoznak beszámolási kötelezettséggel, így kérdéses, hogy a gyerekek bíznak-e bennük. Előállítások előfordultak a tavalyi tanévben is, például a már említett budai szakközépiskolában. „Az egyik diák be­drogozva érkezett az órámra, szóltam az osztályfőnökének, akivel elvittük az igazgatóhelyetteshez. Ő szólt a bűnmegelőzési tanács­adónak és az illetékes kerületi rendőröknek, akik a vizsgálat során megállapították, hogy a gyereknél és a gyerek szervezetében talált anyag nem minősül kábítószernek, így az ügynek megszüntetés lett a vége” – mesélte az iskola tanárnője.

A tanácsadók képzése tavaly nyáron mindössze két hétig tartott, ebben Uray és Szemelyácz is részt vett. „Csupa jó szándékú emberrel találkoztunk, akik maguk is érzik a helyzetük és szerepük fonákságait. Mit tegyenek, ha például füvezésen kapnak néhány diákot a mosdóban? Felnyomják őket? Ők akkor most rendőrök az iskolában, vagy sem?” – sorolta tapasztalatait Szemelyácz. Uray szerint is méltányolható, hogy ezek az emberek jól akarják végezni a feladatukat. Csakhogy a képzésük rapid módon történt – a szociális munka viszont szakma, amit nem lehet két hét alatt elsajátítani, ahogy a gyermekvédelemmel kapcsolatos tudnivalókat sem. Uray szerint nem a bűnmegelőzési tanácsadókra kell haragudni, hanem „arra a gondolkodásra, ami rövidre akarja zárni a problémát, és rendészeti kérdést kreál belőle. Ez a gondolkodás nem új – egy kormányokon átívelő rossz beidegződés.”

A szakmaiságot hiányolók véleményére az Országos Rendőr-főkapitányság úgy reagált, hogy a tanácsadók nem a tanárokat és nem a pszichológust kívánják helyettesíteni, hanem arra figyelnek, hogy a gyerekeknek „biztonságos jövőképe alakuljon ki”. (Az ORFK-tól lapzártánkig nem kaptunk választ írásban feltett kérdéseinkre.) Uray szerint ez az egész csupán azonnali reakció volt például azokra az esetekre, amikor diák bántalmazott tanárt – a kormány azért lépett, hogy felmutathassa, tett ez ellen valamit. „Nem állítom, hogy egyes helyeken ne tudna eredményes dolgokat csinálni egy bűnmegelőzési tanács­adó. Ám ettől még rendszerszinten nem változik semmi.” Mi is találkoztunk pozitív példákkal, például a XIV. kerületi szakközépiskolában, vagy Lengyel Ildikó pszichológus is az újlipótvárosi középiskola bűnmegelőzési ta­nács­adójával fenntartott jó munkakapcsolatról számolt be.

Az OFOE elnökségi tagja kevésbé optimista. „A rendőr iskolai jelenléte alapvetően fenyegető. Ebből a pozícióból nagyon nehéz segíteni, hiszen a rendőri szerepkörhöz más elvárások és legtöbbször negatív érzelmek tapadnak. Egy szimpla utcai igazoltatástól is összerándul a gyomrunk” – mondta Peer Krisztina, aki szerint a rendőr nem segítő szakember, a bűnmegelőzési tanácsadói szerepkör tévedés. A preventív munka során a gyerekeknek olyan készségeket kell elsajátí­taniuk, mint a konfliktuskezelés, a hatékony problémamegoldás, a nemet mondás, az empátia vagy az együttműködés. Ezek pedig nem tankönyvből, hanem főleg segítő szakemberektől tanulhatók meg. „Inkább azt javaslom, mindenki maradjon a saját szakmájánál, és a gyermekek, fiatalok érdekében az energiáinkat a rendszer összekovácsolásába, tagjainak együttműködésébe fektessük.”