Diósgyőri vaskohászat: Füstbe ment tervek

szerző
Szaniszló Bálint
publikálva
2000/9. (03. 02.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A privatizáció kezdete óta, tizedik éve tengődik napról napra a diósgyőri kohászat. A mindenkori magyar kormányok ez idő alatt összességében negyvenmilliárd forintnál többet költöttek a gyár finanszírozására. Aminek vége: az Orbán-kabinet, legalábbis "informális állásfoglalása" szerint, nem hajlandó egy külföldi többségi magántulajdonban lévő céget közpénzből stafírungozni. Ha a kassai vasmű, a DAM mostani tulajdonosa nem talál érdemi megoldást, akkor rövidesen akár lakat is kerülhet az egyre kevesebb dolgozót foglalkoztató acélművek kapujára.

A privatizáció kezdete óta, tizedik éve tengődik napról napra a diósgyőri kohászat. A mindenkori magyar kormányok ez idő alatt összességében negyvenmilliárd forintnál többet költöttek a gyár finanszírozására. Aminek vége: az Orbán-kabinet, legalábbis "informális állásfoglalása" szerint, nem hajlandó egy külföldi többségi magántulajdonban lévő céget közpénzből stafírungozni. Ha a kassai vasmű, a DAM mostani tulajdonosa nem talál érdemi megoldást, akkor rövidesen akár lakat is kerülhet az egyre kevesebb dolgozót foglalkoztató acélművek kapujára.

Miután a magyar állam 1997 elején kormányhatározatban döntött a Diósgyőri Acélművek (DAM) Rt. eladásáról, az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő (ÁPV) Rt. az év májusában ki is írta a DAM első privatizációs pályázatát. Az információs memorandumot hat érdeklődő vásárolta meg, a július 15-i határidőre azonban csak négy pályázat érkezett a vagyonkezelőhöz. Végül is mindegyik érvénytelen volt, mert nem fizették be a pályázati kiírásban meghatározott 300 millió forint bánatpénzt. A pályázat a DAM Rt. mintegy 8 milliárd forintnyi részvénycsomagjára keresett új tulajdonost.

Gyáramat egy dezsőért!

A sikertelenség után 1997. augusztus 27-i beadási határidővel új pályázatot írtak ki. Módosítottak a pályázati feltételeken: 100 millióra csökkentették a bánatpénz és 4-ről 3 milliárdra a kötelező tőkeemelés mértékét. Ismét négy pályázat érkezett, ám ezek közül csak a kassai Kelet-szlovákiai Vasműé volt értékelhető, noha pályázott az első fordulóban is jelentkező német Georgsmarienhütte GmbH, illetve az ugyancsak német - akkor már az "zdi Acélművek Kft.-t is birtokló - Max Aicher GmbH. A szlovákok egyébként már ekkor 1, azaz egy dollárt ajánlottak a DAM-részvényekért.

Az ÁPV Rt. hosszas huzavona után nemet mondott a szlovák ajánlatra, és egy kormányhatározatot követően harmadszor is pályáztatott, ezúttal meghívásos tendert hirdetve 1997. december 3-i határidővel. Erre öt céget hívtak meg, ám csak hárman jelentkeztek, a Georgsmarienhütte, az Aicher és a kassai vasmű. A nyertes az utóbbi lett, amely a DAM Rt. részvényeiért és a cég ÁPV Rt. felé fennálló tartozásaiért ugyan továbbra is mindössze 1-1 dollárt ajánlott, de vállalta a társaság alaptőkéjének 4,5 milliárd forintos megemelését. 2 milliárd forintot a szerződés életbelépésével egy időben, 1 milliárdot 180 napon, további 1,5 milliárdot pedig 15 hónapon belül kellett teljesíteni. Hasonló nagyságú tőkeemelést vállalt az ÁPV Rt. is.

Végül is 1998 januárja óta szlovák többségi tulajdonban van a Diósgyőri Acélművek. A fent vázoltakból kiderül, hogy akár a német cég is lehetett volna a pályázat győztese; mostanában egyre többen kérdezik, miért is a kassaiaké lett a diósgyőri kohászat. Sokan tippelnek politikai okokra: a Horn-kormány talán arra gondolt, hogy ha kedvező feltételekkel odaadja a DAM-ot, akkor a bősi tárgyalásoknál valamit visszakérhet majd. Az akkori szlovák kormányfő, Vladimír Meciar jobb kezének számító Alexander Rezes volt a kassai vasmű tulajdonosa. Számukra sem lehetett olyan rossz üzlet a DAM, mert bár átvállalták az adósságok egy részét, mindössze 1 dollárt kellett letenniük a részvényekért. És aztán akármi megtörténhet.

Történt is, csak nem úgy, ahogyan Meciar és Rezes gondolták, hiszen bukott a kormány, és csaknem tönkrement a kassai cég is. Meciar ment, és ment Rezes is a vasműtől. Azóta kínlódik a kassai társaság, és vele kínlódik a hozzá kötött Diósgyőri Acélművek is: a DAM-nak mostanában igazán biztos anyagi háttérre lenne szüksége, és erre Kassa nem a legalkalmasabb az utóbbi időkben.

Tízmillárdok a szélbe

A borsodi vaskohászat nyolcvanas évek vége óta húzódó és egyre mélyülő válságának megoldását annak idején az 1994-ben útnak indított borsodi acélipari reorganizációs programtól remélte a kormányzat. Az Antall-kormány iparpolitikusai 1992-93-ban láttak a reorganizációs program kidolgozásához. Ez elsősorban arra volt jó, hogy ezáltal hivatalosan lehessen anyagi támogatást juttatni Diósgyőrnek. Maga a program, hosszú vajúdás után, 1994 februárjában látott napvilágot, már a Boross-kabinet alatt. E kormányhatározat a Horn-kormány néhány módosításával 1997 elejéig érvényben volt, akkor döntöttek úgy, hogy a reorganizáció sikerrel befejeződött, a diósgyőri és az ózdi kohászat "eladósorba jutott". A reorganizációs program keretében Diósgyőrbe juttatott pénzösszeg több tízmilliárd forint volt.

A borsodi acéliparra az orosz gazdaság összeomlása mért súlyos csapást. A keleti térség acélgyártói ugyanis - miután a volt szovjet területeken nem tudták és tudják értékesíteni termékeiket - megjelentek a nyugatabbra lévő, köztük a magyar piacokon. E termékek minősége többnyire nem érte el a magyarországi gyártók által produkált színvonalat, de alacsonyabb áraikkal rendkívül megnehezítették a Diósgyőri Acélművek hazai és környező országokbeli értékesítési próbálkozásait. Ehhez hozzá kell venni azt is, hogy a magyar acélipart nem csupán az említett keleti termelők, hanem a szintén rossz helyzetbe jutott közép-kelet-európai gyárak is megpróbálják lenyomni.

A borsodi acélipar szereplői a Magyar Vas- és Acélipari Egyesülésen keresztül többször is kezdeményezték piacvédelmi intézkedések bevezetését. Nem sok eredménnyel; a kilencvenes évek közepe táján ugyan kaptak részleges piacvédelmet a gyárak, ám az Európai Unióhoz való csatlakozás közelségére hivatkozva, ezt hamar megszüntették. Azóta csak tessék-lássék módon foglalkozik az illetékes tárca az importkorlátozás kérdésével.

Többször felmerült: a DAM számára a magasabb feldolgozottsági fokú, minőségi nemesacél termékek előállítása jelenthetné a kiutat, ehhez azonban pénzre, további fejlesztésekre lenne szükség. Ezért mondták már két-három évvel ezelőtt is a szakemberek, hogy a borsodi acélipari reorganizációnak maguk a cégek a legnagyobb vesztesei, hiszen az állami pénzek ugyan áramoltak beléjük, ám nem fejeződött be az átalakulás, a piaci körülményekre való felkészülés.

Bár realitása ma már gyakorlatilag nincs, szakértők szerint a recessziós időszakban segített volna, ha a diósgyőri és az ózdi kohászat összeteszi, amije van. Diósgyőrött működik egy világszínvonalú elektroacélmű, amely némi acélöntő-fejlesztéssel elláthatta volna még magas karbontartalmú alapanyaggal is az "zdi Acélművek Kft. által működtetett rúd- és dróthengerművet; sokan úgy vélik, ezáltal feleslegessé vált volna a sokat áldott és átkozott ózdi miniacélmű megépítése. Nos, az ózdiak azóta a miniacélmű-építés finisében járnak, a diósgyőriek pedig csődben vannak, és a működésképesség határán lebegnek.

Szaniszló Bálint

Állami pénzek a diósgyőri kohászatnak

1994: 1,3 milliárd forint veszteségpótlásra, a kohó részleges felújítására.

1995: 8,5 milliárd a vagyon felszámolásból való kivásárlása,

2,8 milliárd forint veszteségpótlásra,

140 millió forint a kohó felújítására,

1,7 milliárd forint veszteségpótlásra.

1996: 2,5 milliárd forint veszteségpótlásra,

1,2 milliárd létszámleépítésre,

720 millió forint korengedményes nyugdíjaztatásra,

1 milliárd forint a hengermű korszerűsítésére,

1,2 milliárd forint az alapanyagkészletre.

1997: 900 millió forint forgóalap-feltöltésre

3-400 millió forint veszteségpótlásra.

1998: 5 milliárd forint a DAM Rt. tőkeemelésére.

1999: 1,5 milliárd forint a DAM Rt. tőkeemelésére.

Ábránd és valóság

A Diósgyőri Acélművek Rt. 1998-as üzleti tervében 3,3 milliárd forintos veszteség szerepelt 335 ezer tonna acéltermék értékesítése mellett. A terv közel 150 ezer tonnás exportteljesítést írt elő. A hosszabb távú prognózisban évről évre fokozatosan csökkenő veszteséggel számolt a DAM, és az elképzelések szerint 2001-ben már nyereséges lehetett volna a cég. 1999-ben 1,6 milliárdos volt a veszteségterv, 2000-ben már 200 millió forint alá akarták szorítani a mínuszt. Az első nyereséges esztendő 2001 lehetett volna, amikorra már 100 millió forint fölötti nyereséget terveztek. Ezzel ellentétben tavaly 6 milliárdot meghaladó volt a mérleg szerinti veszteség.

A legutolsó hírek szerint a DAM felszámolását kéri a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Bíróságtól a Kelet-szlovákiai Vasmű egyik kisebbségi tulajdonosának a cége, mivel Diósgyőr nem fizette ki határidőre 70 millió forintos tartozását. Az értesülést közlő Népszabadság úgy látja, ez akár alá is aknázhatja a DAM nemrégiben beindított három hónapos stabilizációs programját, sőt magát a folyamatos munkát is veszélyezteti a felszámolási kérelem.

Helyreigazítás

Lapunk 2000. január 27-i számának Osztályharc című írásának egyes téves ténymegállapításait - dr. Tományi Csaba ügyvéd, a Kelecsény Kft., illetve Ullein-Reviczky Lovice Mária állandó magyarországi képviselőjének közléseit felhasználva - a következőkben igazítjuk helyre.

Akkor, amikor a cikk egyik főszereplője, a kelecsényi ingatlan a cikkben szereplő Lorev Kft. birtokába került, művelési ága major volt, tehát még feltüntetésként sem szerepelt az ingatlan-nyilvántartásban a kastély építményre való utalás.

A Magyarnándori Állami Gazdaság, az ingatlan kezelői jogának eredeti tulajdonosa újsághirdetést adott fel az ingatlan értékesítésével kapcsolatban. Ullein-Reviczky Lovice Mária és férje felkeresték az előadót, és az általuk alapított kft. az eladási hirdetménynek megfelelően vevőként jelentkezett. Valótlan az a feltételezés, hogy dr. Bródy Tiborné Buttler Mária bármilyen módon közbejárt volna Ullein-Reviczky Lovice Mária vételének elősegítése ügyében.

A Lorev Kft. 1992. szeptember 9-én jogszerűen kötött adásvételi szerződést az ingatlan megvásárlására.

Abban a perben, amit Buttler Klára és Buttler Magdolna mint felperesek a kelecsényi ingatlan adásvétele ügyében kezdeményeztek, a Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bírósága mint másodfokú bíróság 1999. június 8-án kelt ítéletének indokolása megállapítja, hogy a kelecsényi kastélyt és ingatlant az eladó Magyarnándori Állami Gazdaság jogszerűen, saját nevében értékesítette, és a szerződés hatósági jóváhagyása még nem teszi az Állami Vagyonügynökséget eladóvá. Ebből következően ezen ingatlanra nem vonatkoztathatók az 1991. évi XXV. törvény 9. paragrafusában írottak, hiszen a vagyontárgyat ténylegesen és valójában nem az Állami Vagyonügynökség és nem az önkormányzat értékesítette. A jelen ügyletre az állami vállalatokra vonatkozó módosított törvényi rendelkezések voltak az irányadók.

A Buttler család ma élő örökösei nem jelentkeztek az értékesítési hirdetésre, és nem vettek részt az 1992. szeptember 3-án 14 órakor tartott versenytárgyaláson. Mivel ezt nem tették, így nyilvánvaló, hogy az ott jelen lévő egyedüli vevő, a Lorev Kft. jogszerűen vette meg az ingatlant, és kötött rá - cikkünk eredeti állításával ellentétben - nem szeptember 2-án, hanem szeptember 9-én adásvételi szerződést.

A volt Lorev Kft.-ben dr. Benczéné dr. Tóth Judit tagsági viszonya 1993. február 28. napján megszűnt, mert ekkor eladta 100 000 Ft-os üzletrészét Robert C. Bachmann részére, aki így vált a társaság tagjává. Tévesen hivatkoztunk arra, hogy a Lorev Kft. körül bármilyen kavar lenne. A Lorev Kft. 1992. szeptember 1-jén alakult. Az 1996. augusztus 1-ji társasági szerződés módosítása szerint a társaság székhelyét Magyarnándorba helyezte át, elnevezését megváltoztatta Kelecsény Kft.-vé, és az addigi ügyvezető dr. Vécsey Eszter helyett Ullein-Reviczky Lovice Mária lett a társaság ügyvezető igazgatója. Nem volt két Lorev Kft., és az is tévedés és alaptalan állítás, hogy dr. Benczéné dr. Tóth Judit ma is tagja lenne a Lorev Kft.-nek, hiszen Lorev Kft. jelenleg nincs a cégnyilvántartásban.

A szerk.

szerző
Szaniszló Bálint
publikálva
2000/9. (03. 02.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra