Az utóbbi időben a dunai triumvirátus (Horn Gyula miniszterelnök, Nemcsók János államtitkár, illetve az immár a nyilvánosságban is mind nagyobb szerepet kapó Taba Lajos, a bősi kormánydelegáció titkára) egyre többet és többször hivatkozik arra, hogy 1. ha nem egyezünk meg a szlovákokkal, akkor Magyarországnak tízszer nagyobb kártérítést kell fizetnie, mint Szlovákiának nekünk, 2. ennél sokkal jobban járunk, ha külföldi befektetőkkel megépíttetjük az erőművet, 3. különben meg nyugi, márciusban csak keretmegállapodást kötünk (bármit is jelentsen ez), a végleges döntés előtt pedig annyi hatástanulmány készül, amennyit csak az ellenzők akarnak. Ha persze ugyanezen férfiúk ugyanezen időszakban tett más vagy éppen ugyanezen nyilatkozatai arra utalnak, hogy voltaképp minden eldőlt, ami pedig tárgyalások ürügyén történik, az csupán szemfényvesztés, ne csodálkozzunk.
Zavaró tényezők
A triumvirek nyilatkozatai számos ponton nemcsak egymásnak, hanem önmaguknak is ellentmondanak. Jellemző, hogy az információhiányban (vagyis a korrekt tájékoztatás hiánya miatt) szenvedő ellentábor - legyen az Duna körös aktivista, parlamenti képviselő vagy újságíró - éppen ezen ellentmondások összevetése révén próbálja rekonstruálni magát a szlovák-magyar tárgyalássorozatot. A helyzetet azonban bonyolítja, hogy Nemcsókék nemegyszer tudatosan dezinformálnak. (Ha valakinek, hát Taba Lajosnak lehet tapasztalata e téren: mint a Narancs többször - és annak idején elsőként - megírta, Taba a közelmúltban még a Nemzetbiztonsági Hivatal elemző csoportját vezette, innen került a Hágát megkerülni kívánó, különalkun munkálkodó csapatba, majd a Nemcsók-team titkári pozíciójába.)
A környezetvédelmi bizottság legutóbbi zárt ülésén (január 28-án) - amelynek jegyzeteit szerkesztőségünk megszerezte - például elég sok minden elhangzott azon kívül is, amit Baráth Etele (MSZP) elnök a sajtótájékoztatón a köz tudomására hozott (hogy tudniillik az ülésen Dunakiliti és Dunacsún közös üzemeltetéséről, illetve a szigetközi vízellátásról volt szó, oszt´ annyi). Mint az utóbbi időben oly gyakran, most is Taba Lajos titkár volt a legközlékenyebb. Többek között elmondta, hogy azokon a szlovák-magyar titkos tárgyalásokon, amelyek a nagymarosi építkezés felfüggesztése, illetve az 1977-es szerződés felmondása után is folytak, "1992 őszéig körülbelül öt olyan alkalom" volt, amikor elképzelhetővé vált a két fél közti megállapodás. Hogy ez pontosan mit is takar, arról nem esett szó, de feltehetően nem is ez a lényeg. Taba bizottsági beszámolója ugyanis pontosan azt sugallja, amit miniszterelnöke nyíltan is hangoztat, legutóbb éppen a már említett hétfői beszédében: vagyis a rendszerváltók úgymond mulasztásai, hozzá nem értése, rugalmatlansága stb. miatt szakadt az országra a jelenlegi vízlépcsőügy.
A titkár beszél a szájával
Taba Lajos három héttel ezelőtti nyilatkozatát ("a peren kívüli tárgyalások időszakában több cég érdeklődött a koncessziós építés iránt") a bizottság előtt megismételte, sőt további részletekkel is szolgált. Állítása szerint 1995-1996-ban kanadai, francia és bajor cégekkel tárgyaltak ez ügyben, jobbára olyan nagyvállalatokkal, amelyek aztán a későbbiek folyamán szerepet kaptak a hazai energiaprivatizációban. Taba azt is elmondta, hogy akkortájt az EBRD (Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank) jelezte, támogatna egy ilyen volumenű beruházást.
A fentieket elvileg el lehet hinni, mivel valós részinformációkat tartalmaznak. Ráadásul a közelmúltban Nemcsókék szakértői kiszámolták, hogy a jelenleg 150-170 millió dollár értékű áramot termelő bősi erőmű teljesítménye csúcsra járatással akár a háromszorosára is növelhető, vagyis egy esetleges befektető a "rezsi levonása" után is évi százmillió dolláros bevétellel számolhat. Amikor tehát Taba Lajos január 28-án azzal jött, hogy a potenciális építtetők 60-65 évre megkapnák a koncessziós jogokat, a Nemcsók-team adatai alapján egyértelműnek tűnhetett, hogy a koncessziós ötlet életképes.
Ám mint Duna-ügyben oly sokszor, most sem árt az óvatosság. Reiniger Péter, aki 1995-től 1996 novemberéig az EBRD londoni központjában az ún. magyar team vezetője volt, lapunk érdeklődésére elmondta: az EBRD-re vonatkozó információ, bárkitől is származzon, nem igaz. A bank 1995-96-ban ilyen volumenű beruházás támogatásáról egyetlen kelet-európai országgal sem tárgyalt.
Nézünk a szánkkal
Hogy Hornék miért dobták be a köztudatba a koncessziós megoldás ötletét, arra - a figyelemelterelés magától értetődő és már sokszor alkalmazott módszerét leszámítva - többféle magyarázat is lehetséges. Az első egyértelmű: a miniszterelnök és vizes csapatának tagjai - akik elkötelezett erőműpártiak, s a történetben ez az egyetlen biztos pont - a társadalom számára elfogadhatóvá igyekeznek tenni a megépítést. A jelek szerint úgy vélik - és nem alaptalanul -, hogy a jelenlegi gazdasági helyzetben nyerő lehet annak hangoztatása, hogy egyrészt a költségvetésnek szinte semmibe sem kerül a műtárgy (hisz´ koncesszióban épül), másrészt ha nincs erőmű - vagyis ha nem egyezünk meg a szlovákokkal -, akkor a hágai döntés folyományaként Magyarországnak közel 5 milliárd dollár kártérítést kell fizetnie Szlovákiának. (A hágai ítéletből semmi ilyen nem következik, de hát Hornék miért pont ezen akadnának fenn?) Ugyanakkor nem lehet egyértelműen blöffnek minősíteni a koncessziós változatot sem: ez azon tapasztalat alapján állítható, hogy noha Hornék Duna-ügyben rendre megvezetik a parlamentet és a közvéleményt, nyilatkozataik mégsem en bloc hazugságok. Másrészt ne feledjük: egy dunai erőmű megépítése a térség egyik legnagyobb beruházása lenne (valahol 800 millió és 2,5 milliárd dollár között; a bizottsági üléseken már több adat elhangzott, a felső határ is, ámbár abban Nemcsók János szerint benne van a kapcsolódó infrastruktúra, a tájrehabilitáció költsége, illetve az elmaradt áramszállítás miatti osztrák kárigény átvállalása is). Ez nyilván vonzza a befektetőket, vagyis a műtárgy elvben koncesszióban is felépülhet; a kérdés az, hogy mi lesz két-három év múltán. Mint azt Bauer Tamás (SZDSZ) a Narancsnak korábban elmondta (lásd: Folyószámla, 1998. január 22.), nincsenek megbízható számítások, a koncesszióba adás csupán a költségvetési terhek elodázását jelentené, előbb-utóbb az adófizetőkre hárulna a ceh kiegyenlítése. Mit ad isten, ilyesfajta megoldásra máris van precedens: a Világgazdaság február 2-i információja szerint az Első Magyar Koncessziós Autópálya Rt. pénzügyi gondjain az állam próbál segíteni oly módon, hogy esetleg beszáll a koncessziós társaságba. (S azt se feledjük, egy ilyen lépés után lehetőség nyílik közbeszerzési eljárásokra; ez a szempont egy erőmű nagyságú beruházás kapcsán sokak számára lehet elsődleges.)
A karaván halad
A már említett ködösítés egy másik eleme az, amit újabban Hornék is pedzegetnek: márciusban csupán keretegyezményt írnak alá. A kérdés csak az, mit értenek ezen. A keretegyezmény jelentheti azt is, hogy mondjuk megállapodnak a szlovákokkal való közös monitoringozásban s abban, hogy érdemi döntést megfelelő hatástanulmányok nélkül nem hoznak. De jelentheti azt is, hogy a két fél közösen szándéknyilatkozik az alsó duzzasztó megépítésének szükségességéről, igaz, a részleteket illetően, természetesen, további egyeztetések szükségeltetnek majd.
A Horn-csapat nyilatkozatai, továbbá a környezetvédelmi bizottság január 28-i zárt ülésének jegyzetei (s néhány korábbi ülés jegyzőkönyve) eddigi gyanúnkat erősíti: nem a hágai döntés, hanem az eredeti, 1977-es szerződés megvalósítása a cél (legfeljebb Nagymaros helyett Pilismarót). S ha a főnök az ellenzék és a koalíciós partner kekeckedése miatt olykor nyilvánosan kiakad is (mint tette azt hétfőn a parlamentben), a végrehajtók rendíthetetlen nyugalommal teszik a dolgukat. Példa erre Nemcsók János, aki - egy bizottsági jegyzőkönyv szerint - Csapody Miklós (MDF) azon megjegyzése miatt sem kapott agyvérzést, miszerint az államtitkár olykor úgy viselkedik, mintha retardált lenne. Nemcsók János erre türelmesen elmagyarázta: nem, nem vagyok retardált, diplomám van, egyetemi oktató vagyok, és több IQ-teszt sikeres kitöltése is bizonyítja, hogy normális vagyok. Nos, az ilyen ember vagy nagyon-nagyon hülye, vagy nagyon-nagyon tudja, hogy mit akar.
Alighanem az utóbbiról van szó, sajnos.
Bundula István
