Idén lesz ötvenéves. A mostanában leginkább "irodalmi dívaként" fellépő énekesnőnek az ünnepi alkalomra sikerült ismét összehoznia egykori zenésztársait: március 14-én, a Gödör Klubban újra hallgathatjuk a Kontroll Csoport dalait az ünnepelt előadásában. Nosztalgiáról, szellemidézésről mégsem beszélhetünk, mert Bárdos Deák Ági az elmúlt huszonöt évben mintha semmit sem változott volna. Persze azért neki sem volt könnyű.
Magyar Narancs: Leszámítva azt a fehér csíkot a választékodon, ugyanúgy nézel ki, mint 1981-ben. Hogyan tudtál ennyire fiatalos maradni?
Bárdos Deák Ági: Pontosabb volna, ha azt kérdeznéd, hogyan tudtam megőrizni a fiatalság látszatát. Fogalmam sincs. Vélhetően úgy, hogy olyan életet élhetek a mai napig, amelyben nem kell kompromisszumokat kötnöm, streszszelnem, idegeskednem. Nem kell látszatmunkát végeznem, rettegnem a főnökömtől, reggel nyolcra bejárni. Szerencsés vagyok, mert bár soha nem éreztem magam különösebben erősnek, bátornak vagy különlegesnek, mégis úgy hozta a sors, hogy egy olyan közösségbe kerültem, ahol erősnek, bátornak és különlegesnek látszottam. Azt hiszem, sokkal több örömben volt részem, mint a legtöbb embernek, sokkal több szeretetet kaptam az átlagnál.
MN: Már gyerekkorodban énekesnő akartál lenni?
BDÁ: ", dehogy! Ahogy szinte mindenki a hatvanas-hetvenes években, én is valamiféle megfelelési kényszerben éltem. Látszatra zökkenőmentesen telt az ifjúságom, igyekeztem alkalmazkodni a körülményekhez, még KISZ-titkár is voltam a gimnáziumban, de valahogy nem éreztem jól magam, folyamatosan szorongtam, amikor pedig dolgozni kezdtem, képtelen voltam elfogadni, hogy amíg a nap süt, nekem a munkahelyemen kell lennem. Nem volt ebben semmiféle politikai meggyőződés, rendszerkritika, inkább kamaszos dac, szabadságvágy. És ez a mai napig megmaradt. Fogalmam sincs, mi lett volna belőlem, ha nem alakul meg 1980-ban a Kontroll Csoport, amiben számomra az volt legfantasztikusabb felfedezés, hogy a színpadra állva életemben először érezhettem önmagammal azonosnak magamat.
MN: Mit gondolsz, akkor is így lett volna, ha a Kontroll Csoport nem válik sikeressé?
BDÁ: Lehet, hogy nagyképűen hangzik, de úgy gondolom, hogy abban a politikai helyzetben, egy olyan társadalmi közegben a Kontroll szükségszerűen csak sikertörténet lehetett - legalábbis egy bizonyos réteg számára.
MN: Miért?
BDÁ: Mert olyan embereket láthattak a színpadon, akik hitelesek voltak, és ráadásul megmutatták, hogy létezik más lehetőség: másképpen is lehet gondolkodni, beszélni, élni. Azt hiszem, valami olyasmit testesítettünk meg, ami teljesen szokatlan volt Magyarországon. Sokan azt hitték, bátrak, sőt rendszerellenesek vagyunk, pedig valami másról volt szó, amit nagyon nehéz megfogalmazni. Én például ezt az egészet a kezdetektől fogva - talán már akkor is, amikor az első fellépésünkön, egy házibulin le kellett oltani a villanyokat, mert csak sötétben, a fal felé fordulva mertem énekelni - valahogy úgy fogtam fel, hogy "eleve elrendeltetett". Nem mérlegeltem, nem foglalkoztam azzal, hogy milyen következményei lehetnek a dolognak.
MN: Voltak?
BDÁ: Lehettek volna, és később lettek is. De csak jóval később.
MN: A zenéről még nem beszéltünk. Mi inspirált benneteket, amikor létrehoztátok a Kontroll Csoportot?
BDÁ: Nem voltak példaképeink, inkább valamiféle késztetés, hogy ezt kell csinálni. Nem is a zene volt a legfontosabb. Az ős-Kontrollt Kistamás Lászlóval és Hajnóczy Csabával alapítottuk meg. Csaba gimnáziumi osztálytársam volt, együtt jártunk egy amatőr színjátszó csoportba, ott ismerkedtünk meg Lacival. Tulajdonképpen ő lett aztán ennek a spontán társulásnak a "szellemi vezére", és kezdetben nem is arról volt szó, hogy zenekart alapítsunk. Laci performanszokat talált ki, például egy évig próbáltuk Genet-től a Székeket, hogy aztán persze ne mutassuk be. A zenét Csaba szerezte, aki a Zeneakadémia hallgatója volt, de hozzánk hasonló, "ösztönös lázadóként" sokkal nyitottabb volt az új kifejezési lehetőségekre, ami akkoriban a punk és a new wave volt. Ebben az egészben én valószínűleg az "érzéki inspiráció", az "izgalmas nő" szerepét tölthettem be, de hogy mindebből később fellépések is lettek, az elsősorban Hajnóczy Árpádnak, Csaba öccsének köszönhető, aki amolyan gyakorlati motorja lett a Kontrollnak. Ebben az őskontrollos felállásban elég keveset játszottunk, az új korszak nyitánya a sokat emlegetett ifiparkos Hobo Blues Band előtti koncert volt, amit a közönség és köztem zajló kölcsönös sértegetés tett emlékezetessé.
Sokan a B-52's-hez hasonlítottak bennünket, ami akkor hallatlanul nagy dolognak számított, és egyre inkább felkeltette irántunk az érdeklődést. 1981 végén csatlakozott hozzánk Müller Péter - akkor még nem Sziámi -, ami egyben az URH megszűnését is jelentette. Tulajdonképpen ekkor jött létre az a Kontroll Csoport, ami úgymond "legendássá" vált. Péter határozott elképzelésekkel és olyan szövegekkel érkezett, amelyek azóta már "klasszikussá" váltak. Voltaképpen az addig ösztönösen működő ős-Kontroll az ő megjelenésével egy időben vált tudatos produkcióvá, ekkorra érett a közéletre is ható szellemi műhellyé.
MN: És nem utolsósorban sikeressé. Hogy élted meg ezt a sikert?
BDÁ: Másfajta siker volt ez, mint amit mostanában elérhet egy zenekar. Én inkább egy közösség szeretetét éreztem, nem pedig azt, hogy sztárok lennénk. Ez a közösség - tehát nem közönség - olyan figyelemmel és bizalommal volt az iránt, amit csináltunk, hogy egy pillanatra sem merült fel bennünk az, hogy elszálljunk magunktól, vagy hogy becsapjuk őket.
MN: A hagyományos sikerre, országos elismertségre nem is vágytatok? Nagylemezre?
BDÁ: A két lemezgyári tótumfaktum, dr. Bors és dr. Erdős a Molnár Gergely ihlette Anna Frank-emlékesten jelent meg az Egyetemi Színpadon, amit az Európa Kiadó tagjaival közösen készítettünk. Nem bírták végignézni, de - ma már csodálkozom, miért - nem is jelentettek fel bennünket. A szintén lemezgyári Wilpert Imre meghallgatva a demónkat azt mondta, mehet, ha az egyik dalból kihagyjuk azt a sort, hogy "a halál az állam szolgálatába áll". Nem hagytuk ki, így aztán nem is jelent meg.
MN: Ennyin múlott?
BDÁ: Nekünk ez is sok volt. Pontosan tudtuk, hogy nem vagyunk hagyományos értelemben vett zenészek, minket éppen a hatalommal való bármiféle kompromisszum elutasítása tesz hitelessé, és ez akkor sokkal lényegesebbnek látszott, mint a karrier, a nagylemez.
MN: Inkább feloszlottatok.
BDÁ: Nem ezért oszlottunk fel. A Kontroll Csoport története elsősorban a lázadásról mint a kreativitás egy formájáról szólt, arról, hogy ne unatkozzunk, hogy ne váljon rutinok sorozatává, amit csinálunk: az élet. A Kontroll Csoportban ennyi volt, értelmetlen lett volna folytatni, mert úgy éreztük, azzal a működéssel, amit ez a csoport megengedett, mindent elmondtunk. Vagyis az a nagy késztetés, ami egyben tartotta a társaságot, megszűnt. A Kontroll után mindenki a maga útját kezdte járni, Csaba a Kampec Doloresszel, Laci a Balkánturisttal. Nekem és Müller Péternek megszületett a kislányunk, anya lettem, és ez egy időre mindennél fontosabbá vált számomra.
MN: De 1984-ben már újra a színpadon álltál Müller Péterrel együtt.
BDÁ: Mert rájöttem arra, hogy képtelen vagyok odahagyni a közösségi életet a családért. És kiderült, hogy csak akkor érzem magam biztonságban, ha énekelhetek és a színpadon lehetek - akármilyen hülyén hangzik is. A Sziámi-Sziámi nagyon izgalmas vállalkozásnak indult a volt Kontrollból Farkas Zoltánnal és Újváry Jánossal, valamint az egy időre megtorpanó Európa Kiadóból Kiss Lászlóval és Magyar Péterrel, később pedig Gasner Jánossal.
MN: "Családi okokból" váltál ki a Sziámi-Sziámiból?
BDÁ: Igen. Magánéleti válságunk váláshoz, valamint a zenekarból való kilépésemhez vezetett. Ezután nem sokkal megalapítottam az Ági és a fiúkat, ami kisebb-nagyobb kihagyásokkal és rengeteg tagcserével azóta is létezik.
MN: Noha kifejtetted a véleményed a sikerrel kapcsolatban, mégis meg kell kérdeznem: nem zavart, hogy az Ági és a fiúk sohasem ért el olyan hatást, mint a Kontroll?
BDÁ: Nem, mert mindig is tisztában voltam azzal, hogy az megismételhetetlen. Az Ági és a fiúknál a hangsúly sokkal inkább a zenélésre, mint az életformára helyeződött. Mivel továbbra is képtelen voltam a normális világban magától értetődő kompromisszumokra, nem tudtam semmilyen normális munkahelyre beállni vagy egyáltalán beilleszkedni, és megpróbáltam megélni a zenélésből. A nyolcvanas évek végén ezt még valamennyire meg lehetett oldani - persze, az akkori létminimumon, ami egy darabig úgy tűnt, nem okoz problémát.
MN: Később viszont már nem így láttad.
BDÁ: Bár a nagycsaládi háttérnek köszönhetően a lányom, aki a válás után "nálam maradt", soha nem került anyagilag hátrányos helyzetbe, mi viszont az akkori élet- és zenésztársammal egyre durvább egzisztenciális kríziseket próbáltunk átvészelni. Ez egyre nehezebben elviselhető feszültségekhez vezetett, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy egyféle tipikus magyar zenészként én is rengeteg alkoholt fogyasztok. Borzasztó zűrök voltak, és egyáltalán nem csodálkoztam, amikor a gyerekem tizenhárom évesen egyetlen kiútként az édesapjához költözött. Ezt követően ha lehet, még mélyebbre kerültem, addigi életem legválságosabb időszakát vészelve át: képtelen voltam szembenézni magammal, mert az alkohol, mint valami jóságosnak látszó mostoha, folyamatosan azt sulykolta, hogy jó vagyok, szép vagyok, okos vagyok, miközben már az alkoholizmus kezdeti stádiumában vegetáltam.
MN: Hogyan tudtál kivergődni ebből a válságból?
BDÁ: Életemben először úgy éreztem, nincs más választásom, dolgoznom kell, különben éhen haltam volna. Nagyon sokat köszönhetek Kunert Zsoltnak és Puskás Andreának, akik a Tütü Tangó nevű helyen alkalmaztak felszolgálóként. Volt abban persze valami vicces, hogy a fél város azért járt oda, hogy megnézze, hogyan csapol sört Bárdos Deák Ági, de ennél sokkal fontosabb, hogy egyszer csak sikerült megszabadulnom az alkoholtól, sikerült megtisztulnom, és végre kívülről, kritikusan látni magam. Olyan volt, mint egy ébredés, és igencsak megdöbbentem azon, hogy mekkorát változott a világ az én "Csipkerózsika-álmom" alatt. 'szintén szólva sokkoló volt látni, hogy amíg én "gyanútlanul" pusztítottam magam, mi lett egyesekből, akik annak idején a Kontroll rajongói voltak. Milyen hatalmi pozíciókba kerültek, hogyan feledkeztek meg egykori elveikről, radikális nézeteikről.
MN: Ezért fordultál az irodalom felé?
BDÁ: A Tütübe egy csomó író lejárt. Beszélgettünk, és kiderült, hogy gyerekkorukban az ideáljuk voltam, így aztán létrejött valamiféle kölcsönös tisztelet. Úgy gondoltam, ezeket a beszélgetéseket érdemes a nyilvánosság előtt folytatni, így indult a Tütü Tangó Szerelmei sorozat, ahová a kortárs irodalom számos alakját meghívtam. Azt hiszem, ez döntő fordulat volt az életemben, mert ezekben az írókban, költőkben találtam ismét olyan partnerekre, akik azt a nyelvet beszélték, azt a gondolkodásmódot képviselték, ami megidézte a huszonöt évvel ezelőtti Kontroll időszakának szellemi pezsgését.
MN: Sokan kritizálják az általad szervezett programokat, de azt senki sem vitatja, hogy megjelenésed új színt hozott az irodalmi beszélgetés műfajába.
BDÁ: Ez természetes, hiszen én csak egy kíváncsi olvasó vagyok. Nem vagyok szakember, néha biztos hülyeségeket kérdezek, amiért aztán rendre meg is kapom a magamét.
MN: Neked nincsenek irodalmi ambícióid?
BDÁ: Miután felkértetek még valamikor a tütüs időszakban, hogy írjak a Narancsba egy szilveszteri "egyflekkest", és megírtam, és megjelent, azt gondoltam: talán érdemes komolyabban is megpróbálkozni az írással. Azóta megjelent három novellám, meg belekezdtem egy regénybe is, de nem vagyok elég kitartó - egyelőre. Meg azt sem tudom, mit írhatnék meg, ha az írás miatt nem marad időm arra, amiről írni szeretnék.
