A politika a rendszerváltozás óta adós egy átlátható, a realitásokból kiinduló és egyenlő versenyesélyeket biztosító párt- és kampányfinanszírozási rendszer kidolgozásával. A jelenlegi szabályozás hiányosságairól és hazugságairól számtalanszor írtunk korábban (például: Alulnézet, Magyar Narancs, 2002. január 17.; Ennyiben maradnak, 2004. január 8.; Ráérnek arra még, 2006. október 26.). Mindenki számára nyilvánvaló, hogy a választási korteskedésre fordított kiadások a valóságban sokszorosan meghaladják a pártok legális bevételeit, illetve azt a törvényi plafont, amit a kampányra a politikai szervezetek maximálisan fordíthatnának. Unalomig ismételt sarokszám, hogy az országgyűlési választások előtt egy párt jelöltenként legfeljebb egymillió forintot költhetne, amihez az állam valamennyivel hozzájárul; a kampánykeret ezzel együtt sem haladhatná meg a pártonkénti 410-420 millió forintot.
Az Eötvös Károly Közpolitikai Intézet (EKKI) kampányköltési kontrollszámításai szerint a két nagy párt ennek körülbelül
a tízszeresét költhette el
a 2006-os országgyűlési választások előtt, a legszerényebb parlamenti párt, az MDF is a jogszabályi maximum legalább kétszeresét. (A becslés alapja a politikai hirdetések mennyisége és a hirdetők által megadott listaárak, melyek a TNS Media Intelligence révén könnyen hozzáférhetők voltak. Azt viszont kampányszakértőkkel folytatott beszélgetésekre hagyatkozva becsülték meg, hogy a kedvezményes és a listás árak, illetve a hirdetések és a kampány összköltsége hogyan viszonyul egymáshoz - mindezek figyelembevételével jutottak a fenti következtetésre.) Könnyen belátható: egy forint illegális úton megszerzett kampánypénz a közvetítők kiterjedt hálózata miatt jóval több elcsalt közpénzt takar. A baráti vállalkozótól drágábban megvett autópálya, csatorna, irodabútor, informatika stb. után visszacsurgatott forintokból ugyanis sokan részesülnek. Akad olyan pártközeli szürke eminenciás, aki a 2006-os választások korteshadjáratának az összköltségét imigyen számolva százmilliárd forintra taksálta - vagyis akár ennyivel is károsíthatta a közt a pártok versenye.
Pedig a pártok maguk is érdekeltek volnának a kérdés rendezésében, hiszen láthatóan nem elég erősek ahhoz, hogy ne váljanak foglyaivá saját pénzszerző köreiknek. Az időről időre kirobbanó korrupciós botrányok csak növelik a választók politikával szembeni ellenszenvét (elég ránézni a népszerűségi listákra). A politikusokat jó ideje már nemcsak az Állami Számvevőszék (ÁSZ) dorgálja az ügy rendezetlensége miatt, hanem a civil szervezetek, sőt a pártok körüli think tankek is. És hát van-e alkalmasabb időpont a kétharmados parlamenti támogatást igénylő jogszabályi környezet megváltoztatására, mint a választási periódus első harmada?
Az EKKI már 2006 első felében kidolgozott egy javaslatcsomagot a párt- és kampányfinanszírozás újraszabályozására. A második Gyurcsány-kormány megalakulását követően a téma hamar napirendre került (a rosszmájúak szerint főképp azért, mert a koalíciónak nem nagyon voltak kész reformötletei), a Petrétei József igazságügyminiszter benyújtotta törvényjavaslat parlamenti megtárgyalását viszont elsodorták "a sajnálatos őszi események". Az EKKI azonban nem hagyta annyiban: idén februárban tárgyalóasztalhoz hívta a pártokat, áprilisban megkezdődtek a megbeszélések. Egyedül a Fideszszel frakciószövetségben lévő KDNP nem küldött saját szakértőt. A legnagyobb ellenzéki pártot Nyitrai Zsolt, az MSZP-t Tóbiás József, az MDF-et Hock Zoltán, az SZDSZ-t először Horn Gábor, a későbbiekben Gusztos Péter, Gulyás József, illetve a Horn-titkárságon dolgozó Víg Ilona képviselte. A résztvevők megállapodtak: a sajtónak a tárgyalás tényét, ha kérdezik, elismerik, a tartalmát azonban nem szivárogtatják ki. A Fidesz javaslatára - egyes vélemények szerint az EKKI elnökével, Majtényi Lászlóval szembeni fenntartások miatt - társkoordinátornak felkérték a konzervatív-szabadelvű Nézőpont Intézetet, amely a második megbeszéléstől bekapcsolódott a tárgyalásokba.
A Narancs által megkérdezett résztvevők egyöntetűen úgy látták, hogy végig konstruktív volt a légkör, és
az utolsó pillanatig volt esély
a megegyezésre. A tárgyalások kezdetben úgy zajlottak, hogy a pártok ismertették az általuk fontosnak tartott sarokpontokat; a vitás pontokra a következő alkalommal viszszatértek. Májusra lett is egy előzetes, elvi szintű megállapodástervezet, és akkor már a konkrét szövegezésről folyt a vita. Az eredeti szándék szerint az aláírt elvi megállapodás alapján az igazságügyi tárca elkészített volna egy törvénytervezetet, amit a felek újra megtárgyalnak, és a parlamenti vitára ősszel került volna sor. Úgy tervezték, a pártok már az új szabályok szellemében készülnének a 2009-es Európa parlamenti és a 2010-es országgyűlési választásokra. Ennek azonban, úgy tűnik, nincs reális esélye.
Annak ellenére sem, hogy számos elvi kérdésben sikerült konszenzusra jutni. Megállapodtak például a lehetséges adományozók köréről: eszerint a pártok a működésre az állami támogatáson felül kizárólag magánszemélyektől, míg kampányidőszakban egy bizonyos összeghatárig társadalmi szervezetektől (egyesületek, alapítványok - kivéve a pártalapítványokat) is szerezhetnek támogatást. Megegyeztek a kampányszámla bevezetésében, vagyis a korteskedés összes kiadását a kampány céljaira létrehozott számlán keresztül kell intézni. Egy bizonyos összeghatár felett a kampányszámlára beérkezett adományok felajánlóinak személyét és a támogatás összegét, valamint a kampánykiadások összegét és típusát is nyilvánossá tennék. (Kivételt képeznének a pártok szolgálatában álló beszállító cégek, amelyek adataihoz csak az ÁSZ férne hozzá.)
A pártok egyetértettek abban is, hogy a szolgáltatói oldal elszámoltathatóságát is biztosítani kell. Így például a politikai reklámokat közlőknek a kampány lezárultával jelentést kellene készíteniük, melyben nyilvánosságra hozzák hivatalos tarifáikat és az igénybe vett szolgáltatás mennyiségét. (Szolgáltatást csak a hivatalos áron nyújthatnának, ellenkező esetben pénzbírsággal lehetne őket sújtani.) A megállapodás-tervezet előírta azt is, hogy a beszállítóknak regisztráltatniuk kell magukat a Számvevőszéken, a politikai hirdetéseket a kampányhirdetés hivatalos jelzésével kell ellátni - ez igazolná, hogy a hirdetés finanszírozása a kampányszámlán keresztül történik. A jelzés nélküli és a hamisított jelzésű hirdetések büntethetőek lennének.
A megállapodástervezet kezelni próbálta a kiskapukat is. Hock Zoltán javaslatára bekerült a dokumentumba, hogy a pártok működési költsége a választás évében sem haladhatja meg tíz százaléknál nagyobb összeggel a választások előtti két év működési költségének átlagát; ezzel azt próbálták korlátozni, hogy a kampány költségeit a pártok betolják a működési kiadások közé. Főként a jelenlegi ellenzék szorgalmazta, hogy a koalíció a választások előtt egy meghatározott időintervallumban ne adhasson ki az eltelt négy év állhatatos munkáját vagy a jövőbeni nagyszerű tetteket felsoroló kormányzati hirdetést. (Mint amilyen volt annak idején a Széchenyi-terv vagy a babakötvény propagandája.) Ezzel annak az általános gyakorlatnak vetettek volna véget, hogy a kormányzati kommunikációra költött százmilliókból fedezzék a kormánypártok a kampányukat. Azt is sikerült bevenni a tervezetbe, hogy a közfunkciókat betöltők (kormánytagok, polgármesterek) kampányidőszakban ne élhessenek a tisztségükből adódó előnyökkel (például szolgálati gépkocsi kampánykörúthoz). Miklósi Zoltán, az EKKI munkatársa ennél is tovább ment volna: szerinte a kabinet munkáját népszerűsítő kormányzati hirdetéseket teljes egészében ki kellene iktatni. A kormánypártok ezzel szemben a társadalmi szervezetek részvételének szabályozásához ragaszkodtak: azok a kampányban csak akkor vehettek volna részt, ha regisztráltatják magukat a felügyeletet gyakorló számvevőszéknél, és közzéteszik az az évi és az egy évvel korábbi gazdálkodásuk adatait. A regula nyilvánvalóan az Adózók Érdekvédelmi Szövetsége Egyesületéhez hasonló "szerveződéseknek" szólna (az említett egyesület jelentette meg a tavalyi kampányban a legendás Magyar Vizsla című időszakos kiadvány két számát, természetesen mindennemű kapcsolatát tagadta a Fidesszel, majd eltűnt).
A tervezet több nagy kérdést azonban még csak nem is tárgyalt (az állami támogatás mértéke és elosztása, a politikai direkt marketing), a megállapodásból hiányoztak az összeghatárok és határidők. Ám még így sem sikerült aláírni egy elvi megállapodást sem. A pártok a végén inkább azzal törődtek, hogy saját magukat profilírozzák, és lehetőleg minél nagyobbat rúgjanak a másikba. Övön aluli ütésektől és kicsinyes sértődésektől ez a tárgyalássorozat sem volt mentes. Bár a pártok megállapodtak, hogy a tárgyalások tartalmát titokban tartják, a májusi lovasberényi koalíciós egyeztetést követően (miután a fő napirendi pontról, az egy- vagy több-biztosítós modellről nem volt mit mondani), Tóbiás József és Gusztos Péter közös sajtótájékoztatót tartva ismertették a koalíció párt- és kampányfinanszírozással kapcsolatos álláspontját. Úgy tudjuk, a Fidesz nem akadt ki emiatt, Hock viszont nagyon rossz néven vette. Június elején
Orbán Viktor aztán előjött
a farbával, hogy végső soron nincs is szükség a kampányban politikai hirdetésre, ilyen Franciaországban sincs, és az egészet amúgy is csak megdrágítja. Ha a politikai reklámot eltöröljük, akkor ki lehet jönni abból a pénzből, ami a törvény alapján rendelkezésre áll. Bár az eredeti fölvetést mindenki Sarkozyhez (és legfeljebb Szlovákiához vagy Angliához) köti, Orbán már egy 2005. októberi indexes interjúban beszélt arról, hogy "a kampánynak különböző intenzitású fajtái vannak. Magyarország egy amerikai típusú kampányra rendezkedett be, de Svéd- és Finnországban nem így van".
Július 11-én Nyitrai Zsolt sajtótájékoztatóján az Orbán által elmondottakhoz igazította a fazont. A közös tervezethez képest három új pont volt a Fidesz hatpontos törvényjavaslatában: az audiovizuális politikai reklám eltörlése, a "politikai közvetlen tájékoztatásról" szóló törvény megalkotása (amiről a pártok direkt marketingje címmel amúgy is tárgyalni kívántak), valamint a kampánycsend eltörlése. Ezek közül értesülésünk szerint csak az első volt elfogadhatatlan, főként a kisebb pártok számára. Az ellenérv az volt, hogy ez irreális, kivitelezhetetlen, a magyar pártoknak nincs olyan társadalmi beágyazottságuk, hogy üzeneteik a hirdetések nélkül is eljussanak a választókig. Később a csomag még kiegészült további takarékossági ötletekkel, mint például az OVB-tagok fizetésének eltörlése, vagy a szavazatot rejtő borítékok (!) megszüntetése.
A zavaró repülés ellenére a pártok küldöttei másnap, július 12-én úgy jöttek ki az aktuális tárgyalási fordulóról, hogy szóban megállapodtak a dokumentum aláírásáról. A Fidesz "Olcsóbb demokráciát!" követelő programját nem vették külön napirendre, viszont a hirdetési cégek kötelezettségeiről szóló szakaszhoz tettek egy lábjegyzetet, miszerint a Fidesz eltérő javaslata miatt (fizetett politikai hirdetések tilalma) ezt a pontot a legnagyobb ellenzéki párt nem fogadja el. A Fidesz alkotmányossági aggályok miatt elutasította a társadalmi szervezetek kampányrészvételének szabályozását, ami összességében nehezen védhető, hiszen nem a civilek tevékenységének korlátozásáról van szó, hanem működésük törvényességének elszámoltathatóságáról. Ennek ellenére ezt a szakaszt is lábjegyzetezni kellett.
A probléma korábban még csak abból eredt, hogy a Fidesz húzta-halasztotta a megállapodás aláírását: először szó volt arról, hogy az Országházban ünnepélyes sajtótájékoztatón kerítenek erre sort, a Fidesz azonban legszívesebben minden csinnadratta nélkül körpostával oldotta volna ezt meg. Aztán amikor a kormánypártok látták, hogy a Fidesz két kardinális kérdésben (politikai reklámok eltörlése és társadalmi szervezetek kihagyása) végletesen más álláspontot képvisel, Horn Gábor visszavonta az SZDSZ részéről a párt támogatását, amihez az MSZP is csatlakozott. "Öt hónap kecsegtető munkáját tette tönkre a Fidesz" - mondták.
Miklósi Zoltán, az EKKI és Mráz Ágoston Sámuel, a Nézőpont munkatársa is csalódottságáról számolt be a Narancsnak. Bár a tárgyalások során végig együttműködtek, augusztus 8-án az EKKI egyoldalúan nyilvánította eredménytelennek az egyeztetést. Míg az EKKI a Fidesz magatartását nevezte a kudarc fő okának, a Nézőponthoz hasonlóan úgy gondolta, ha a kormánypártok nem táncolnak vissza,
meg lehetett volna állapodni
egy közös minimumban. Készítettek is egy változatot, mely a társadalmi szervezetekről szóló részt egyelőre nem tárgyalja, a hirdetési cégekről pedig azt írja, hogy "amennyiben fennmarad a politikai hirdetések lehetősége", a következő kötelezettségek vonatkoznak rá. (Ám ha mégis eltörölnék - ami kizárt, hiszen kétharmados döntést igényel ez is -, akkor még mindig ott vannak a rendezvényekkel, a direkt marketinggel kapcsolatos költségek.) E változatra a pártok nem is reagáltak, inkább azzal foglalkoztak, hogyan jöhetnek ki minél jobban a slamasztikából. A kommunikációs háború most ott tart, hogy a koalíció és a Fidesz is beterjeszti szeptemberben a maga javaslatát, amelyek előre borítékolhatóan kioltják egymást. Közben az EKKI sem adja fel: az ÁSZ-t szigorúbb ellenőrzésre fogná, amely nemcsak abból állna, hogy a pártok képesek-e jól összeadni a tételes elszámolásban szereplő számláikat, hanem független források (például médiaköltések) figyelembevételét is megpróbálnák kikövetelni. Folytatódik az EKKI, a Nézőpont, a Védegylet és a Méltányosság Politikaelemző Központ által kezdeményezett "Pártfinanszírozási staféta", a Védegylet pedig a pártalapítványok működésének felülvizsgálatát szeretné kieszközölni.
Ha máshogy nem megy, akkor ki kell taposni a pártokból az önszabályozást.
