Egy pozitív gondolkodó (Douglas Conrad amerikai AIDS-aktivista)

szerző
Szilágyi Szilvia
publikálva
1997/49. (12. 04.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Az ENSZ adatai szerint kétszer olyan gyorsan nő a HIV-vírussal fertőzöttek száma, mint korábban gondolták. Idehaza viszont néhány nappal december 1-je, az AIDS világnapja előtt kapott nagyobb nyilvánosságot, hogy - egy májusi törvény alapján - jövő januártól megszűnik egy civilizációs vívmány: az anonim HIV-szűrés. Egy olyan országban, ahol közel 700 HIV-pozitív embert tartanak nyilván, de minimum ötször ennyire becsülik a ténylegesen fertőzöttek számát. Interjúalanyunk Magyarországon élő amerikai gay rights-aktivista, maga is HIV-pozitív, főállásban nemzetközi AIDS-projektekre gyűjt adományokat.

Az ENSZ adatai szerint kétszer olyan gyorsan nő a HIV-vírussal fertőzöttek száma, mint korábban gondolták. Idehaza viszont néhány nappal december 1-je, az AIDS világnapja előtt kapott nagyobb nyilvánosságot, hogy - egy májusi törvény alapján - jövő januártól megszűnik egy civilizációs vívmány: az anonim HIV-szűrés. Egy olyan országban, ahol közel 700 HIV-pozitív embert tartanak nyilván, de minimum ötször ennyire becsülik a ténylegesen fertőzöttek számát. Interjúalanyunk Magyarországon élő amerikai gay rights-aktivista, maga is HIV-pozitív, főállásban nemzetközi AIDS-projektekre gyűjt adományokat.

Magyar Narancs: Hogyan kezdett el a magyarországi civil szférában tevékenykedni, illetve harcolni a magyarországi melegek jogaiért?

Douglas Conrad: 1986-ban benne voltam egy szervezőbizottságban, amely a leszbikusok és melegek washingtoni felvonulását szervezte, aztán 1988-ban a San Franciscó-i Gay Pride Dayt segítettem szervezni. Akkoriban zajlott a kelet-európai politikai nyitás, úgyhogy elkezdtem ottani emberekkel felvenni a kapcsolatot és utazni az országaikban. Mivel addig a kultúráink eléggé el voltak zárva egymástól, nem lehetett kommunikálnunk, de arról mindig meg voltam győződve, hogy ebben a térségben is vannak melegek és leszbikusok, ha nem is hallani róluk semmit. 1991-ben jöttem először Magyarországra, ahol találkoztam olyan emberekkel, akik az ILGA-nak, a Nemzetközi Leszbikus és Meleg Szövetségnek dolgoztak. Velük kezdtem el azt a munkát, ami azóta is a fő tevékenységem: a kulturális szervezés és a foundraising mellett a melegek személyes élettörténeteit dokumentálom.

MN: Miért fontos a meleg élettörténetek dokumentálása?

DC: A legtöbb kisebbségben lévő társadalmi réteg ki van zárva a történelemből. Különösen igaz ez a melegekre és a leszbikusokra. Senki sem jegyzi az életüket, és ha szerepelnek is a történetekben, nem tudjuk meg róluk, hogy ezzel éltek együtt. Legtöbbünk úgy volt kénytelen felnőni, hogy mást sem látott és hallott, mint azt, hogy a melegek perverz vagy beteg emberek. Soha nem voltunk vele tisztában, hogy tulajdonképpen ez is egy lehetőség, egy választás az életben. Tudtuk, hogy vannak ösztöneink, de nem tudtunk rájuk reagálni, nem tudtunk mit kezdeni velük, csak bűntudatot éreztünk miattuk. Mikor rájöttem, milyen a szexuális érdeklődésem, nagyon sokat segített, hogy megtudtam, nem vagyok egyedül ezzel. Nagyon sokat számítottak mások történetei. Aztán az életútinterjúkkal kiderült, hogy nagyon is különböző emberek vagyunk, és mindegyikünk élhet teljes életet, olyat, mint a heteroszexuálisok.

MN: Úgy tudom, Nebraskában nőtt fel. Azért költözött San Franciscóba, mert ott nyíltabban vállalható a homoszexualitás?

DC: A kisvárosom, ami többnyire farmergazdálkodásra volt berendezkedve, nem fogadott el igazából mint homoszexuálist. Persze a családomat is meg kellett kímélnem attól, hogy elítélje őket a közösség, amiért van egy ilyen fiuk. A családdal való kapcsolatom még most sem igazán könnyű. Édesanyám a mai napig küldözget nekem újságcikkeket a normális élethez visszatért melegekről. Legszívesebben boldogan élő melegek történeteit küldeném neki vissza cserébe, de úgysem tudná megérteni.

MN: Elég sokat látott a magyarországi helyzetből ahhoz, hogy meg tudja ítélni, mik a főbb különbségek a két ország meleg érdekvédelmi szerveződései között.

DC: Itt jóval nehezebb a helyzet, mert nincsenek igazából hagyományai a polgárjogi mozgalmaknak. Megvan rá az igény, és elismerik a kisebbségi kultúra létét, de a demokratikus szerveződés nehézkes egy kicsit. Úgy tűnik, hogy még azok az emberek is, akik meg szeretnék mutatni a különbözőségüket, valahol félnek ettől, mintha nem éreznék igazán feljogosítva magukat erre. Nem szívesen fogalmazzák meg, kik is ők, ehelyett inkább beemelik az életükbe a társadalom homofób reakcióit. Ez egyáltalán nem erősíti a mozgalmukat, és nem erősíti őket magukat sem. Kevés a hatékony civil szervezet, és az sem kap állami támogatást.

MN: Szakmája, az adományszervezés szempontjából mennyire hatékonyak ezek a magyar civilek?

DC: Mikor megtörtént a rendszerváltás, Nyugaton sok profi alapítványnak volt külön programja demokratikus szervezeti fejlesztésekre, és érdemesnek látták Kelet-Európába vinni a pénzt, hogy támogassák a civil szférát. Csak szerintem az történt, hogy erre épült rá néhány olyan szervezet, amely eleve azért alakult, hogy ezekre a pénzekre rátenyereljen. Némelyik százezreket fizet havonta olyan embereknek, akik nemhogy tennének valamit az ügy érdekében, de még hátráltatják is - és ez, amikor emberéletekről van szó, nagyon durva. Mára a támogató projektek belefáradtak a pénzadásba. A trend az, hogy Közép-Kelet-Európából kivonják a pénzeket. Ez azt jelenti, hogy a civil szervezetek rá lesznek utalva a saját maguknak való pénzszerzésre, és ez bizonyos fokig inspiráló.

MN: Milyen személyes tapasztalatai vannak a magyar homoszexuálisok diszkriminációjáról, félelmeikről?

DC: Már a helyek is mások. Amerikában az ember vidám és felszabadult lehet egy bárban, azért megy oda, itt pedig érezni azt a súlyt, ami az előítéletek miatt az ilyen helyekre nehezedik. A melegeknek odabent sincs túl nagy önbizalmuk. A másik, ami megdöbbentett, ezek a hivatalos panelbeszélgetések. Legutóbb egy állítólagos szakértő szociológustól hallottam: semmi szükség arra, hogy a meleg szervezetek direkt politikai kampányokat szervezzenek, mert akkor úgy tűnik, hogy túlzottan erre a kisebbségre koncentrálnak, és ezzel táplálják a homofóbiát. Miről beszél ez az ember, gondoltam magamban. Egy zsidó vagy egy roma lap sem magyarellenes attól, hogy saját magát szervezi, és felismeri azt, hogy vannak a többitől különböző érdekei. Ez a mentalitás nagyon távol van tőlem, hogy ne próbáld meg felkavarni a vizet, sőt, ha lehet, ne is beszélj róla, mert ezzel zavarod a heteroszexuálisok érdekeit.

MN: Szélsőségesen homofób megnyilvánulásokat tapasztalt?

DK: Nem, mégpedig azt hiszem, azért nem, mert elég láthatatlan itt még a homoszexuális társadalom. Kevés ember kész arra, hogy a nyilvánosság elé lépjen. Ami nem látható, arra nincsenek reakciók. A magyar közvélemény jórészt a rémhírekből és a téves információkból táplálkozik. Nehéz volna megmondani, mit gondolnak a parlamentben a meleg kisebbség érdekeiről, ha ott még senki nem szólalt fel értük vagy közülük.

MN: Mit gondol arról, hogy az új egészségügyi adatvédelmi törvény megszünteti az anonim HIV-szűrést?

DC: Borzalmasnak tartom. Ez is csak a dolog ismeretének teljes hiányából fakadhat. Ha az emiatt éhségsztrájkot kezdett Terry Black bekerülne a parlamentbe, biztos tudná, hogyan képviselje az érdekeinket, és szórakoztatóbb lenne, mint néhány politikus itt. Az az érzésem, hogy a gyógyítással meg a gyógyszerhez jutással kapcsolatban is csak titkos telefonok mennek körbe, és ettől függ, ki juthat hozzá modern kezeléshez. Ilyen hozzáállással biztosan nem enyhülnek az előítéletek. Be kell látni, hogy a nyugati határokkal megnyílt az út a HIV-vírus vándorlása előtt is, amely tizenkét évig is lappanghat egy szervezetben. Ha majd a mainstream közösséget sújtja a kór, akkor többet törődnek vele. Egyelőre a viszonylag kisszámú fertőzöttre hivatkoznak. Ebben az esetben a legveszélyesebb az információ hiánya.

MN: Jó, de mi az, ami a melegeket leginkább sújtja az anonim szűrés megszűnésével? Ez további jogfosztottságot jelent?

DC: Egyértelműen a diszkriminációt táplálja, hogy ha pozitív eredményt kap az eredményre váró, akkor másoknak kötelessége nevesíteni őt. Hol van itt az ember tisztelete? Ez legfeljebb akkor lenne helyénvaló, ha tökéletes világban élnénk, és az adatbázisba való bekerülés feltétlenül a védelmet meg a gondozást szolgálná. De jól tudjuk, hogy ez nem így működik. Senki sem bízik az egészségügyben, különösen ebben az esetben.

MN: És az Egyesült Államokban?

DC: Amerikában csináltak felméréseket a regisztrációról, és a megkérdezettek 65 százaléka mondta azt, hogy nem menne el szűrésre, ha regisztrálnák. Tudja, mit jelent ez? Nem lenne lehetősége a fertőzöttnek, hogy idejében eldöntse, mit akar kezdeni az életével. Így is el kell viselnie a stigmát, hogy az életmódjából és a szexualitásából adódóan beteg lett. Magyarországon ez még inkább így van. Az interjúimhoz egyetlen HIV-pozitív személyt sem találtam, aki elbeszélte volna a történetét, mivel semmiféle antidiszkriminatív rendelet nincs a védelmükre. Miért lennének nyitottak, ha senki nem kíváncsi rájuk, sőt inkább megalázza őket a politika? Így szembekerülhetnek azzal, hogy elvesztik a barátaikat, a szomszédságukat, a munkahelyüket, sőt egymástól is elszigetelődnek.

MN: Az AIDS-világnap programjának keretében mit tett a magyar HIV-pozitívek jogainak védelmében, mire hívta fel a figyelmet?

DC: Az én részem ebben elsősorban a filmnap volt, mert a filmes közösségekben vagyok otthon, San Franciscóban is, az ő segítségükkel tudok ide filmeket hozni. Ezúttal HIV-pozitív-történeteket mutatunk be, hogy gyorsabb legyen az információhoz jutás. Jelenleg egy dolgot tudok ajánlani: az Interneten van egy homepage, ahol folyamatosan megújítják az információkat a betegséggel kapcsolatos minden újabb felfedezésről a http: //www.proginf.org címen.

MN: Milyennek látja a magyar média szerepét homoszexualitás- és AIDS-ügyben?

DK: Konkrétan volt egy cikk, amitől sokkot kaptam, mert egy HIV-pozitív ember élettörténetéről szólt, aztán végül is mégsem szólt semmiről. Annyi volt a tanulsága, hogy ne szeretkezzen az ember; tisztára, mint valami rossz reklám. Semmi információt nem tartalmazott, és ez szerintem nem egyedi eset itt. Még mindig hiányzik a kritikai szellem és vele az áttörés az újságírásban, a rádiózásban, a televíziózásban. A közszolgálatiságnak a demokrácia működőképes intézményének kellene lennie.

MN: Önnek újabban sajnos nagyon is személyes ügyévé vált az AIDS problémája. Hogyan derült ki, hogy HIV-pozitív? Magyarországon ment el szűrésre?

DK: Azt, hogy AIDS-aktivista leszek, nem olyan nagyon régen döntöttem el. Még áprilisban a Meleg Filmfesztivál szervezésével volt rengeteg gondom, mert mint kiderült, a pénz beígért ötven százaléka mégsem volt meg a filmekre. Aztán mégis összehoztam a fesztivált, de éreztem, hogy a szervezéstől kimerültem, és a szervezetem, amit én erősnek és regenerálódóképesnek ismertem, nagyon rosszul reagált a fáradtságra. Elhatároztam, hogy nem itt, hanem otthon megyek szűrésre, hiszen tudtam, hogy ha itt derül ki, akkor senkivel nem beszélhetek erről, még az orvossal sem, már a nyelvi problémák miatt is. Most beszélek erről egyébként először nyilvánosan.

MN: Hogyan reagált, amikor megtudta, hogy fertőzött?

DC: Amikor kézhez kaptam az eredményt, először arra gondoltam, hogy felelősnek kell lennem magamért, nem folytathatom úgy, ahogy eddig, és a terveimmel ellentétben vissza kell mennem Amerikába. Voltam már korábban a Szent László Kórházban, és nem is a felszereltsége volt a megdöbbentő, hanem az atmoszférája meg az attitűd, ami az ápolók részéről óhatatlanul megnyilvánult. Az jutott eszembe, hogy itt csak áldozatként lehet viselkedni. Ebből én nem kérek, én nem áldozat vagyok, hanem ember, akinek lehet, hogy még tíz évig együtt kell élnie a betegségével. Ne kényszerítsenek engem más szerepbe. Ha a barátaid nem is hagynának el, az egészségügynek akkor is az áldozata leszel, majd az elszakít mindentől. Kiderült, hogy ahhoz az ötven százalékhoz tartozom, amelynek a szervezete befogadja a gyógyszereket, így hosszú időre stabilizálni lehet az állapotomat, tehát nem betegszem meg. Ezt annak is köszönhetem, hogy hamar felfedezték a vírust a szervezetemben. Amerikában egyébként az utóbbi években meghosszabbodott az AIDS-esek elhalálozási ideje. Ezen el kellene gondolkodniuk a magyaroknak, mert ha ilyen fokú a politikai nemtörődömség, és a civil szféra sem ragadja magához erősebben a kezdeményezést, akkor itt hamarosan lerövidül. Ha a betegek nem mennek szűrésre, csak akkor derül ki a dolog, amikor már nincs sok hátra.

MN: Lehet ilyenkor hibáztatni valakit?

DC: Minden döntésem az enyém volt, és senkit nem okolhatok ezért, magamat sem. Nagyon is emberként, ösztönösen viselkedem, annak ellenére, hogy a mozgalomról papolok. Nagyjából sejtem, hol csúszott hiba a számításaimba, de ez magánügy. Paradoxnak tűnhet, de ez még aktuálisabbá teszi most számomra az AIDS elleni küzdelmet, csak éppen otthon kell folytatnom, ahol biztonságban érzem magam. Magyarországon egyébként egyáltalán nem volt kapcsolatom, talán mert volt egy kis bűntudatom, hogy külföldi vagyok. A munkavállalás miatt kicsit ideges vagyok, mert ez Amerikában sem megoldott dolog, ott is elbocsáthatnak ezért valakit, ha nagyon akarnak. Meg az ellátásom is izgat, hogyan lesz később.

MN: Hogyan szeretné majd néhány év múlva viszontlátni ezt a helyet, ahol ilyen stresszesen, de sikeresen dolgozott?

DC: Bízom azokban az emberekben, akiket olyannak ismertem meg, hogy kevesebbet beszélnek róla, inkább többet tesznek érte. Ez hiányzik a civil szervezetekből is. Jó lenne, ha nem akarnának mindenáron bizonyos határokon belül maradni, és a jó ötleteikről elhinnék, hogy azok akkor is megvalósíthatók, ha Magyarországon vagyunk. Az AIDS terjedésének megakadályozására pedig a legfontosabb az információ, az oktatás, a biztonságos szex, a tesztelés. Nagyon fontos az is, hogy ne nyomorítsák meg az embereket azzal, hogy a HIV-pozitívségben rejlő önmegtagadás és sokk rizikóját még tetézik azzal, hogy ezt azonnal kifelé is vállalniuk kell egy szintén felkészületlen társadalom előtt. Ez semmiképp nem használna az ügynek.

Szilágyi Szilvia

szerző
Szilágyi Szilvia
publikálva
1997/49. (12. 04.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra