A Filozófiai Intézet sorsa iránt akkor kezdett érdeklődni a sajtó, amikor az élére Pálinkás József, a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) elnöke annak ellenére Boros János pécsi tanszékvezetőt nevezte ki, hogy több szakmai testület is a riválisát, Gábor Györgyöt, az intézet addigi igazgatóhelyettesét preferálta. Pálinkás döntését az érintettek egy része hajlamos volt politikai döntésként értelmezni, noha Boros előéletében semmi nem utal arra, hogy "Fidesz-káder" volna - a politikai szempontok legfeljebb a nyíltan baloldali-liberális elkötelezettségű Gábor György elutasításában kaphattak szerepet.
Boros János kétszer
A hidegháború azonban már régóta dúl (az előzményekről részletesen lásd: Ekkora lett a fejük, Magyar Narancs, 2010. január 21.). A Borbély Gábor intézetigazgatói mandátumának lejárta után kiírt 2008-as igazgatói pályázatot az MTA vezetése a célegyenesben visszavonta, és az intézet vezetésével átmenetileg Vajda Mihályt bízta meg. Boros János akkor is pályázott, ellenfele Forrai Gábor volt, aki a filozófia angolszász analitikus hagyományához kapcsolódik. Ezért történhetett meg, hogy a jelölő folyamat részben tudománypolitikai dimenziót is kapott, az ún. kontinentális filozófiai tradíció hívei - noha elismerték szaktudását - féltették Forraitól az intézet addigi profilját. A filozófus akadémikusok nagy része ekkor Boros pályázata mögé sorakozott fel, sokan azok közül is, akik mára legtevékenyebb ellenfeleivé váltak. Egy forrásunk úgy gondolja, most, hogy Boros - megítélése szerint - problémás vezetőnek bizonyult, egykori támogatóinak, mai ellenfeleinek még inkább el kellene gondolkodni akkori döntésük helyességén. Amúgy kétségtelenül Boros mellett szólt impozáns tudományszervezői életműve és együttműködőnek ismert természete, személyes jó viszonya a szakma meghatározó figuráival.
Vajda regnálása idején, ahogy többször előtte is, az Akadémia új vezetése jelezte: elégedetlen a Filozófiai Intézet teljesítményével, mert szerintük nincsenek megfelelő tudományos eredményei, nem nyer pályázati támogatásokat, és a fenntartása fölöttébb költséges. Már ekkor felmerült az igény arra, hogy tudományfilozófiai profilt kapjon az intézetben folyó kutatás. Vizi E. Szilveszter elnök utolsó hivatali napjaiban született az a megállapodás, hogy az intézet tudományfilozófiai és magyar eszmetörténetet kutató műhellyé átszervezését régóta szorgalmazó Palló Gábor tudományfilozófus legyen Vajda helyettese, aki a múltban hosszú ideig töltötte már be ezt a posztot. Vajda engedett az elnök kérésének, később azonban nyugdíjazta Pallót több kollégájával együtt, döntését az új elnök, Pálinkás József által szorgalmazott leépítések kényszerével indokolva. Palló helyét Gábor vette át. Sokak szerint egy darabig két tudományszemlélet és a hozzájuk kapcsolódó elvárások vitája állt a később végképp értelmezhetetlenné vált események hátterében. Boros legfőbb támogatója, az intézetet 2005-ig vezető Nyíri Kristóf erre a vitára utalva fogalmazott úgy a történet egy későbbi pontján a Népszabadságban, hogy "a filozófia elsősorban és meghatározóan nem szenvelgés, nem esszéírás, hanem kőkemény tudomány, amelynek korszerű művelésére a (...) nemzetközi tudományos kutatás és publikálás törvényei vonatkoznak". Mások szerint viszont az esszé a filozófia történetének fontos műfaja, és a huszadik század tekintélyes filozófusai között sokan, például Martin Heidegger igen kritikusan viszonyultak a Nyíri által is vallott tudományeszményhez. A profilváltás mindenesetre néhány más ágazati filozófiával foglalkozó munkatárs elbocsátásához vezetett volna; az intézetben például több vallásfilozófus ténykedik.
Ilyen előzmények után került sor Boros beiktatására, aki úgy véli, hogy a Gábor Györgyöt egyhangúlag javasló eseti bizottság döntése őt sem jogilag, sem erkölcsileg nem kötelezte semmire, a döntés joga az elnöké. Az Akadémiai Kutatóhelyek Tanácsa által kiküldött bizottság szerinte amúgy is elfogult volt; két tag közösen szerkesztett könyvet Gáborral, egy másik taggal pedig ugyanő közösen szerepelt egy konferencián, egy újabbal pedig Gábor éles politikai vitákat folytatott, tehát jól ismerte. Boros János ténykedése első lépéseként felmentette igazgatóhelyettesi megbízásából Gábort, majd az intézet igazgatótanácsát is leváltotta. E lépéseit természetesnek tartja, hiszen vezetőként a saját csapatával kíván dolgozni - mondta lapunknak.
Boros támogatói úgy vélik, a szituációt az igazgató beiktatását követően elindult sajtókampány mérgesítette el - az akkori megszólalók szerint ők csak nyilvánosan kritizálni kívántak egy szerintük problematikus döntést. Boros egy feszült intézeti eseményen történt, később a napi sajtóban is hosszan tárgyalt, sajtóperekbe torkollt szóváltás után az intézetben zajló minden eseményt titokká minősített februárban, de az illetékes ombudsman megállapította, hogy nincs titokminősítési joga. Az egyik értekezletről valaki a jelenlévők megkérdezése és tájékoztatása nélkül (tehát jogsértő módon) hangfelvételt készített, majd elküldte a Népszavához, amely sajtóperben állott a Borost támogató fiatal kutatóval, Demeter Tamással.
Ebben a légkörben fogott hozzá Boros áprilisban az intézeti dolgozók munkájának minősítéséhez. Ad hoc bizottságot alakított az intézet dolgozóiból. A minősítettek erősen kifogásolták, hogy a Gábor Györgygyel perben, számos munkatárssal haragban álló Demeter is részt vett az értékelési folyamatban, és egyéb kifogásokat is emeltek; végül maga Boros is érvénytelennek nyilvánította a minősítéseket.
Két héttel ezek után kapták kézhez az alkalmazottak a második, Boros készítette értékelésüket, amely huszonháromból 14 embert minősített alkalmatlannak, köztük a Lukács-archívum mindegyik munkatársát - noha Boros igazgatói pályázatában nemzetközi hírű intézményként beszélt az archívumról, és még februárban is anynyira bízott az itt dolgozókban, hogy teljes szakmai és szervezeti autonómiát kívánt biztosítani a számukra. Az igazgatót állítása szerint meglepte a minősítés eredménye, de a számok önmagukért beszéltek, a Lukács-archívumban folyó munka sajátosságait pedig nem volt módja figyelembe venni, mivel minden kutatói státuszú alkalmazottra ugyanazon követelményrendszer vonatkozik. Például Neumer Katalin értékelése kétféleképpen is értelmezhető: munkáját Boros kiválónak tartja, ám "szakmai felelősségére és hivatástudatára" nulla pontot kapott. Neumer "szakmai felelőtlenségét" a minősítés szerint többek közt az bizonyítja, hogy korábban ő is az értékelők egyike volt, és ebbéli minőségében nem javasolta senki elbocsátását. Boros szerint mivel az értékelés szempontjai egyértelműek, az alkalmatlanok magukat minősítették munkavégzésükkel alkalmatlannak, Neumer pedig ezt az "önminősítést" mulasztotta el regisztrálni.
"Jogkövetkezmények"
A munkatársak szerint viszont Neumer olyan lelkiismeretes volt, hogy többektől adatkiegészítést is kért. A közalkalmazotti törvény szerint "a közalkalmazottal minősítését annak elkészülte után haladéktalanul ismertetni kell. A megismerés tényét a közalkalmazott a minősítésen aláírásával igazolja, továbbá feltüntetheti esetleges észrevételeit is. A minősítés egy példányát annak ismertetésekor a közalkalmazottnak át kell adni." A minősítéseket azonban a munkatársak a titkárnőtől vehetik csak át, a jelen sem lévő munkáltató, Boros nem ismerteti őket; az érintettek minősítésüket aláírni nem tudják, mert csak a saját példányuk áll rendelkezésükre, észrevételeiket utólag tehetik meg - erre 15 napjuk van. Az értékelés addig nem is tekinthető véglegesnek, s mint az igazgató csatolt levelében írja, jogkövetkezményekkel sem jár.
Az akadémiai Filozófiai Bizottság tagjainak nagy többsége felháborodott az értékeléseken, következetlennek minősítette őket: az alkalmatlanok egyike ugyanis az MTA doktora, míg egy kiválóan alkalmasnak minősített kutató "habitusvizsgálata" eredménytelen lett. A szintén alkalmatlan Mesterházi Miklós MTA doktori pályázatát nem sokkal később (a kirúgását követő napon) a Filozófiai Bizottság - két pozitív habitusvizsgálatra támaszkodva - 89 százalékkal elfogadta. Az ő minősítése abból indult ki, hogy bár széles körben elismert fordítói tevékenységet végez, az nem tekinthető önálló tudományos teljesítménynek; felmondólevelében az áll, hogy a Filozófiai Bizottság egyik eseti döntése "precedenst teremtett" ebben. Mesterházi egyik bírálója Lendvai L. Ferenc volt, aki hangsúlyozta lapunknak: mennyiségi szempontból Mesterházi ugyan nem felelt meg problémátlanul, de e mennyiségi előírásokkal ő nem is ért egyet; minőségi szempontból nagyra becsüli Mesterházi ténykedését.
Demeter úgy véli, hogy a szabályok áthágása az objektív kritériumok helyébe a személyi összefonódások rendszerét lépteti, megítélése szerint többek közt ez az oka a jelen helyzet kialakulásának is: a jegyzett nemzetközi folyóiratok a hazai kapcsolati tőkétől nem befolyásoltan mérhetnék a kutatók teljesítményét, az intézet kutatóinak többsége azonban dokumentálhatóan kerüli az ilyen megméretést. Lendvai L. Ferenc, aki korábban az intézet igazgatóhelyettese volt, úgy véli: általában véve indokoltak lehetnek elbocsátások, mivel régóta nincs világos követelményrendszer, s így mindig voltak és nyilván ma is vannak olyanok, akik nem dolgoznak rendesen; de szerinte ezzel együtt sem pusztán mennyiségi szempontok figyelembevételével, mechanikus módon kellene eljárni.
Azt is kifogásolták többen a bizottság ülésén, hogy Boros, aki jóformán csak nemzetközi - ezen belül is a "nyugat-európai és észak-amerikai" referált - publikációkat számít be tudományos teljesítménynek, nincs tekintettel például azok munkájára és szakterületére, akik a magyar politikai eszmetörténettel foglalkoznak. Vagy a szintén alkalmatlannak nyilvánított Mester Béla hazai publikációi mellett rendszeresen közöl írásokat a kelet-közép-európai térség referált, adatbázisokban szereplő, független bírálókkal dolgozó folyóirataiban. Igaz, hogy egy 2004-es, Nyíri Kristóf készítette követelményrendszer kimondottan "nyugati" publikációkat vár el a főmunkatársaktól, ez azonban egy fiatal kutató szerint avíttas, "vasfüggöny mögötti" megfogalmazás.
Csépe Valéria főtitkárhelyettes a Filozófiai Bizottság ülésén arra figyelmeztetett, hogy az intézetnek olyan munkatársai is vannak, akik PhD-fokozatot sem szereztek. Demeter Tamás lapunknak azt is közölte, hogy némelyeknek a nyelvvizsgája is hiányzik, ami pedig a tudományos fokozat megszerzéséhez elengedhetetlen. A nyelvvizsgával nem rendelkezők egyike, az időközben ezt megszerző Pongrácz Tibor ugyanakkor fordítói életművet tudhat maga mögött. Sokak szerint a tudományos szocializáció eltérő körülményei, az utóbbi időkben megváltozó elvárások is magyarázhatják részben a formai hiányosságokat, amelyeket egy ideig generációs konfliktusként is lehetett értelmezni, nem beszélve Tamás Gáspár Miklós életútjáról, aki a '80-as években az ismert okokból semmilyen szinten nem lehetett az intézményrendszer része, noha folyamatosan publikált itthon és külföldön több nyelven is, valamint több tekintélyes egyetemen is dolgozott előadóként. 't egyébként Boros János alkalmasnak minősítette, azonban erősen sejthető, hogy nyugdíjba küldi nemsokára esedékes 62. születésnapját követően - addig pedig erről nem kíván többet mondani.
A Filozófiai Bizottság ülésén Pálinkás József MTA-elnök úgy ítélte meg, hogy az értékelés nem tekinthető a törvény által előírt minősítésnek: hibákat tartalmaz, ezért új minősítési folyamatba kell kezdeni.
Értékelni muszáj
Megítélése szerint szükséges a teljesítménymérő kritériumok rögzítése, de ezeket - természetesen - nem lehet visszamenőleg alkalmazni. Boros az emlékeztető szerint maga is elismerte, hogy jogilag nem tekinthetők közalkalmazotti minősítésnek az általa készített papírok, és hogy valóban tartalmaznak hibákat; ő ugyanis nem ért jól a minősítéshez, épp ezért, ígéri, az "előminősítéseknek" nem lesz semmilyen jogkövetkezményük. Az "előminősítések" azonban érvényben maradtak minősítésként, s ezért az intézeti dolgozók egy része már augusztus elején munkaügyi bírósághoz fordult.
Sejtésük igazolódott: szeptemberi ígérete után pár héttel Boros magához kérte az intézet hét alkalmazottját, akik közül kettő esetében meggondolta magát, míg Gábor György kórházi tartózkodása miatt nem tudott menni. Öt munkatársnak viszont felmondott a minősítések eredményére hivatkozva, holott a felmondásokban is szerepel, hogy a minősítés "előzetes, jogkövetkezmények nélküli" volt. Boros a Narancsnak elmondta: azóta már egy harmadik minősítési folyamatba kezdett bele; ez jelenleg is tart, és a mostani elbocsátások már ennek a következményei. E minősítési körről a munkatársak azonban egyáltalán nem értesültek - Boros szerint viszont e minősítés dokumentumai maguk a felmondólevelek. Kérdés, hogy amennyiben Boros szerint a minősítés mechanikus összeadási tevékenység, akkor mihez nem értett az emlékeztető szerint - ha pedig, mint az emlékeztetőben áll, nem értett a minősítéshez szeptemberben, akkor miért fogott neki rögtön a bizottsági ülés után egyedül, anélkül, hogy Pálinkás kérésének megfelelően a Filozófiai Bizottsággal konzultált volna. Boros szerint a konzultációra irányuló javaslat és az épp esedékes minősítés egymástól független dolgok, a követelményrendszer kialakításakor konzultálni fog a bizottsággal, azonban a majdan elkészülő követelmények csak szigorúbbak lehetnek a jelenlegi enyhe szabályozásnál, amely például mindössze két nemzetközi publikációt ír elő a főmunkatársak részére.
A leépítettek egyike Laki János tudományfilozófus - vajon az ő eltávolítása hogyan segíti a tudományfilozófiai profil kialakítását? A szakma mindenesetre felsorakozott Laki mögött, valamennyi érdekelt szakmai műhely vezetője aláírta az elbocsátása ellen tiltakozó, Pálinkás József elnöknek írt levelet. A Lukács-archívum dolgozóinak kirúgása ellen ugyancsak fölszólaltak, nemzetközi szinten is. Boros Gábor, a Filozófiai Bizottság vezetője tiltakozása jeléül lemondott, és az eddig inkább Boros törekvéseivel szimpatizáló konzervatív vallásfilozófus, Mezei Balázs is szót emelt Tamás Gáspár Miklós várható nyugdíjazása ellen. A filozófiai esszé és publicisztika, valamint a magyar filozófia sokszínű hagyományainak védelmében Tengelyi László, a Wuppertali Egyetem professzora levélben fordult a szakmai nyilvánosság előtt Boros Jánoshoz.
Mind többen támadják Boros János igazgatói ténykedését is, mondván, nem tisztázottak vezetői tervei, s azt is a szemére hányják, hogy pénzt sem tudott pályázni az intézet számára - lényegében nem tett mást kinevezése óta, mint minősített és elbocsátott. Védői szerint viszont az intézeti légkör és a személyét az első pillanattól érő folyamatos támadások nem tették lehetővé számára az érdemi munkát. Boros úgy látja, hogy a fiatalítás elősegítheti egy minőségi filozófiai kutatóintézet létrejöttét, amihez azonban egy év nem elég.
Eddigi működésének megítélése abban is végletes, hogy egyesek szerint Boros egy jól működő tudományos intézményt zilál lassan szét, míg mások szerint a kétségtelenül létező problémák valódi felmérését-orvoslását tette lehetetlenné tevékenysége. Egyvalamiben majdnem mindenki egyetért: a jelenlegi botrányok végső soron az Akadémia vezetői körében amúgy sem népszerű Filozófiai Intézet létét veszélyeztetik.
