Nyilván így volt, hogy is lehetett volna másképp. Az magyar energiaipar privatizációja a jobboldal és a mostani kormánykoalíció interpretációjában titokban elkövetett, monstruózus gazságok hosszú sorozata, amit a korrupció gyanúja leng be; az előző kormány szerint viszont a magyarországi privatizáció legnagyszerűbb tette, amely kilendítette a magyar gazdaságot a holtpontról.
Az RWE és a Mátrai Erőmű Rt. esete azonban - amibe a Fidesz kormányra kerülése után szinte azonnal belekötött - egyik változatot sem látszik alátámasztani. Előbb mondhatnánk azt, hogy a butaság és a nemtörődömség vezetett a mostani helyzethez, amikor az RWE 100 milliárd forintnyi kártalanítást követelhet az államtól.
Ami marha sok pénz, a nemjóját neki!
De menjünk sorjában.
Nagy remények
Az RWE 1995-ben sikeres pályázatot nyújtott be a Mátrai Erőmű Rt. többségi tulajdonának megvásárlására. A német konszern még azt is elvállalta, hogy felépít két 400 megawattos lignittüzelésű erőműblokkot Bükkábrányban, az ott található lignitre alapozva. A magyar fél azért, hogy a német befektető erőművet építhessen, 26 millió dollárt kért - azaz a németek még fizettek is a lehetőségért, hogy korszerű erőművet építhessenek a magyaroknak. Az év december elején, a Mátrai Erőműre kötött privatizációs szerződés nyélbeütése előtt egy nappal ezen kívül egy olyan megállapodás is született a felek között, amelynek értelmében a két 400 megawattos erőmű termelte energiát a Magyar Villamos Művek (MVM) Rt. átvette volna a megépítendő bükkábrányi üzemtől.
Ebből, úgy tűnik, semmi sem lesz, ugyanis az Orbán-kormány július végén úgy döntött: nem vállal garanciát a bükkábrányi erőműben termelt energia átvételére, így a többségi állami tulajdonú MVM Rt. sem köthet erre szerződést az RWE-vel. Az RWE mehet a bíróságra, hacsak valamilyen kompenzációs javaslattal elő nem rukkol a magyar állam. Jelenleg - épp a kártalanításról - folynak is tárgyalások a felek között. Egyes megfigyelők ilyen kompenzációs lépésnek tartják, hogy a DCS mobiltenderen az RWE-AirTouch-Vodafone alkotta konzorciumot hozták ki nyertesnek.
Suchman kikéri
Az elmúlt év őszén az Országgyűlés különbizottságot állított fel a volt privatizációs miniszter által ellenjegyzett "titkos" szerződés körülményeinek vizsgálatára. A bizottság az ÁPV vezetőinek etikai és politikai felelősségét állapította meg, ám a törvénysértések feltárását az Állami Számvevőszékre (ÁSZ) hagyta, amely jövő évi tervébe illesztette az RWE-vel kötött megállapodás górcső alá vételét. Kérdés persze, mennyire lesz fürkész az az ÁSZ, amelynek elnöke korábban az ÁPV elnöke is volt egy időben, jóllehet azt követően, hogy az ominózus "titkos" szerződést aláírta a Tocsik-botrány miatt menesztett ÁPV-csúcsvezetés.
Az RWE-szerződést vizsgáló parlamenti bizottság alaposan kifaggatta a volt ipari, majd privatizációs minisztert, Suchman Tamást is. Suchman a MaNcs kérdésére indulatoktól sem mentesen kérte ki a maga és az ÁPV egykori vezetése nevében, hogy titkos szerződést kötöttek volna az RWE-vel. Suchman szerint tény, hogy a szerződés bizalmas megállapodásnak minősült, ám megkötésekor egyedül a nemzetgazdaság érdeke vezérelte őt és a szerződést a magyar állam nevében aláíró ÁPV-elnököt. Suchman nem érti, miként lehet titkos szerződésnek nevezni azt a megállapodást, amit a magyar kormányfő felhatalmazásával kötöttek meg, és amelynek aláírását követően fél órán belül Suchman saját maga tájékoztatta a miniszterelnököt a parlamenti karéjban. A volt privatizációs miniszter állítja: az Országgyűlésben 72 százalékos többséggel bíró magyar kormánynak minden törvényi felhatalmazása megvolt a szerződés megkötésére. Suchman nem érti a vádakat, hiszen 3 milliárd márkás (400 milliárd forintnyi) beruházást hoztak az országba, és ezzel csaknem 4000 munkahelyet teremtettek a munkanélküliség sújtotta vidéken. Suchman most a büdzsé kárához sorolja a kieső 125 milliárd forintnyi általános forgalmi adót is, amit a beruházók fizettek volna be az állam kasszájába.
Bizalmas, nem titkos
Suchman Tamás elmondta, hogy még ipari miniszterként megismerhette az ország hosszú távú energiaigényéről készített tanulmányokat, amelyeket az energiaágazat legkiválóbb szakértői, közöttük az MVM munkatársai készítettek. Ezek a szakértői jelentések 4000-4500 megawatt megszűnő erőmű-kapacitással számoltak, ami azt jelentette, hogy a közeljövőben hasonló kapacitású erőműfejlesztésre lesz szükség. 1995-ben, mielőtt az RWE-vel tárgyalást kezdett volna az ÁPV Rt., ilyen információk álltak Suchmanék rendelkezésére.
A volt privatizációs miniszter határozottan cáfolja, hogy az előző kormányzati ciklusban az ellenzék nem értesült az RWE-vel kötött megállapodásról, hiszen a pártok képviselői ott ültek az állami vagyonkezelő felügyelőbizottságában, és ezen kívül is felajánlották minden ellenzéki frakciónak, hogy betekinthetnek a szerződésekbe. Igaz, fűzte hozzá Suchman, e lehetőséggel csak Dávid Ibolya élt, aki Latorcai Jánossal és Pongrácz Tiborral együtt nézte át a szerződéseket.
A volt privatizációs miniszter szerint Magyarország érdeke az, hogy az ország energiaszükségletét magyar erőművekből elégítsék ki, nem pedig az, hogy ha fellendül a gazdaság, és megnövekszik az energiaigény, behozatalra szoruljunk: ebben az esetben azoknak az országoknak segítünk megőrizni a munkahelyeiket - szemben a magyar munkások, a bányászok érdekeinek védelmével -, amelyektől energiát fogunk vásárolni. Suchman szerint annak is fontos szempontnak kellene lennie, hogy az Európai Unióhoz való csatlakozásunkkal összefüggő tárgyalásokon milyen kvótát tudunk kiharcolni. Ha önként lemondunk az erőműfejlesztésről, azzal az ország szuverenitása sérül - állítja Suchman Tamás.
Ami számít
Az MVM egy magát megnevezni nem kívánó szakembere a MaNcs-nak elmondta, hogy 1995 végén ama állítólag titkos megállapodás megkötésekor mások voltak a kilátások, mint ma, és mást mutattak a számítások is. Így Suchmanék akkori döntése az erőmű építéséről és a szerződés a garantált energiafelvásárlásról akár jónak is tűnhetett. Az akkori MVM-előrejelzések azt mutatták, hogy jelentős energiaigény-növekedéssel kell számolni, ráadásul az elavult technológiájú erőművek megszüntetését előirányzó selejtezési tervek is súlyos kapacitáscsökkenéssel számoltak.
A két héttel ezelőtt a kormány által elfogadott új energiapolitika viszont az elkövetkező 4-5 évben nem számol energiaigény-növekedéssel: az erőművi kapacitások növelésére eszerint nincs szükség. Az MVM Rt. ezért nem köthet hosszú távú áramvásárlási szerződést a bükkábrányi erőművel, sem pedig másik két széntüzelésű erőművel (a vértesivel és az inotaival).
A magyar energiapolitikáért felelős szakemberek kezét viszont gúzsba köti az 1995 végén kötött privatizációs szerződésekben vállalt kötelezettség, miszerint az állam 20-25 éven át szabott áron megvásárolja az új külföldi tulajdonosoktól az energiát. Tulajdonképpen eme nemes gesztusnak - már tudniillik a garantált áras felvásárlási kötelezettség vállalásának - volt köszönhető az 1995 végi, csaknem 400 milliárdnyi bevételt hozó privatizációs megasiker. A gond csak az, hogy ezzel az MVM saját 7500 megawattos kapacitásának több mint 80 százalékát lekötötte. Az európai uniós csatlakozás viszont együtt jár a monopolhelyzet megszüntetésére irányuló döntések meghozatalával, ami azt jelenti, hogy a nagy energiafelhasználó cégek közül a kiválasztottak már a jövő évtől az MVM-et megkerülve, közvetlenül az erőművektől vásárolhatják meg a szükséges energiát. Már ez a kezdetleges verseny is azt eredményezi, hogy a felhasználó olcsóbban jut energiához, míg az MVM az ily módon felszabadult kapacitását előbb-utóbb, a verseny természete miatt, olcsóbban kényszerül majd eladni, mint amennyiért a húsz évre előre lekötött szerződések szerint venni fogja.
Ám az MVM-nél nem csupán azt nem tudták, hogy a verseny letöri az árakat, nem csak az EU-csatlakozással együtt járó energialiberalizáció hatásait hagyták figyelmen kívül. Sajnos jósolni sem tudnak. Az elmúlt években feltehetően tévesen becsülték meg az ország energiaigényét, olyannyira, hogy még 1997 nyarán is meghirdettek egy tendert kétezer megawattra. ("riási volt a siker, mindenki, aki él és mozog az energiaszakmában, a magyaroknak akart erőművet építeni.) Nem jött be a számításuk az ország közép- és hosszú távú erőműkapacitásának igényével kapcsolatban sem. Így aztán könnyen előfordulhat, hogy az energiaprivatizációból befolyó komoly tőkeinjekció a hosszú távú kedvezőtlen áramvásárlási szerződések miatt végül mégsem lesz majd akkora bolt, mint amekkorának annak idején tűnt. És ugyan, mi ehhez képest annak a potom kétszer 400 megawattos erőmű-építési lehetőségnek az eladása 26 millió dollárért az ínséges bokrosi időkben?
Az Orbán-kormány most eltökéltnek látszik az RWE-vel kötött szerződés felbontása ügyében. A helyzet kissé hasonló az önkormányzatok gázközművagyonát külföldi tulajdonba adó szerződések esetéhez, amelyeket szintén vissza kell csinálni (lásd: Csőcselek, MaNcs, 1999. május 13.). Lényeges különbség viszont, hogy ez utóbbiak törvénysértő módon köttettek meg, így felbontásukkal a törvényes állapot áll majd helyre - és ebből mindenki, a külföldi befektetők is a megfelelő következtetéseket lesznek kénytelenek levonni. Az RWE-vel kötött és minden tekintetben törvényes megállapodás felbontása viszont elrongyolhatja azt a presztízst, amely abból táplálkozik, hogy a mindenkori magyar kormány bátran köthet szerződést, mert utódja nem fogja azt vitatni.
A két ügyben a közös csak annyi, hogy egyaránt 100-100 milliárd forintos kárt okoz a büdzsének.
Beregi Szilárd
