MaNcs: Tudjuk, hogy komoly hátrányt jelent, ha egy nyugat-afrikai zenész nem griot-ként jön a világra. Az indulásodat azonban az is nehezítette, hogy Dakarban nyelvi és zenei értelemben is a kisebbséghez tartoztál (Baaba podori születésű, ahol a pulaar nyelvet beszélik a wolof helyett, és a mbalax stílus helyett a yelát játsszák - a szerk.).
Baaba Maal: Szenegálban erre számos példa van. A zenekarom tagjai is különféle népcsoportokhoz tartoznak, és bár a zenénk alapja valóban a yela, mégsem azonosíthatjuk vele, hiszen magába szívott más szenegáli stílusokat is. Az ütősök például egészen máshogy játszanak, mint ahogy a falunkban volt szokás; és ugyanez áll a dalszövegekre is. Lényegében városi zenét játszunk. Egy nagyvárosban mindenféle ember összejön, és ez a sokszínűség a zenére is hatással van.
MaNcs: Mégsem tűnik olyan békésnek ez a folyamat, Szenegál déli részén, Casamance-ban most is polgárháború van.
Hilaire Chaby (a szintis, aki oda való): Inkább lázadásnak nevezném, mint polgárháborúnak. Egy csoport igyekszik megőrizni a hatalmát, tulajdonképpen még a gyarmati idők termékeként.
MaNcs: Nem állnak mögötte a fiatalok?
HC: Nem, egyáltalán. Nincs ennek a felkelésnek igazi bázisa.
MaNcs: Mansour Seck az indulástól kíséri a pályafutásodat. Mitől olyan fontos számodra ez a kapcsolat?
BM: ´ a zenekar lelke. Annak, hogy többféle népcsoport többféle stílusa tükröződik a zenénkben, mindig az az alapja, amit Mansourral kitalálunk. Gyerekek voltunk, amikor megismerkedtünk, Mansour apja és az én apám barátok voltak, együtt nőttünk fel. Mansournak köszönhetem, hogy kapcsolatba kerülhettem a griot-kkal, ő tette lehetővé, hogy befogadjon az a meglehetősen zárt társadalom. Mansour gitározott, én énekeltem, így kezdtünk kettesben zenélni. Közben végigjártuk az összes nyugat-afrikai országot Guineától Maliig, Gambiától az Elefántcsontpartig; együtt dolgoztuk fel a megismert hagyományokat. Így aztán a mai napig, ha gondolkodni kezdek egy dalon, Mansour azonnal tudja, hogy mi jár a fejemben; ő ért a legtöbbet abból, amit ki szeretnék fejezni.
MaNcs: Azon túl, hogy befogadtak a griot-k, fiatalon ösztöndíjat kaptál: előbb Dakarban, aztán Párizsban tanulhattál.
BM: Alighanem valóban én vagyok az egyetlen nyugat-afrikai zenész, aki annak dacára vált ismertebbé, hogy nem griot. Ezért persze komoly áldozatot kellett hoznia a családomnak, nekem meg állandóan bizonyítanom kellett, kiemelkedően tanulnom. Még a pulaar közösség számára is teljesen érthetetlen volt, hogy bekerülhettem a zenészek képzési körébe. Én viszont kezdettől éreztem, hogy a tradicionális zene olyan kifejezőeszköz, amellyel messzire juthatok. Ugyanakkor azok a számok is hatottak rám, amik a rádióban mentek, a latin zenéktől a reggae-ig; szép lassan ahhoz is hozzászoktattam a környezetemet, hogy "idegen" zenéket is énekelek.
MaNcs: Azt tudjuk, hogy a latin zene miért volt annyira népszerű Szenegálban; de hogy került a yelába annyi reggae?
BM: Jellemző a szenegáli zenékre, hogy beszippantanak különféle stílusokat, és ebbe éppúgy belefér a kubai zene, mint a rhythm and blues, de akár a dzsessz is. Amikor dzsesszt hallgatok, gyakran érzem úgy, hogy valójában afrikai zene, csak időközben hosszabb utat tett meg. És amit így a magunkénak érzünk, arra minden további nélkül rátesszük a kezünket. De tény, hogy a yela rokonságba került a reggae-vel, nem okoz nehézséget úgy hangszerelni egy yela dalt, hogy az reggae-s benyomást keltsen, mindazonáltal afrikai zene.
MaNcs: Az Ernest Ranglinnel való együttműködés (jelentős jamaicai gitáros - a szerk.) milyen nyomot hagyott benned?
BM: Ranglin az elveszett ritmusokat kereste, mi pedig abból jól állunk Afrikában. Mindenütt rátalálhatsz, a falvakban, a városokban, a különböző ceremóniákban. Ráadásul Ernest egy igen kellemes pasas, és pontosan úgy viszonyul a zenéhez, mint mi: ritmusokkal és melódiákkal kommunikál. Ez már az első nap kiderült, amikor csak úgy elkezdtünk otthon játszani. Egész éjjel játszottunk, aztán amikor másnap bementünk a stúdióba, ugyanolyan légkörben folytattuk, mint otthon. Így született meg az In search of the lost riddim című album, és ez az a természetesség, ami emlékezetessé teszi.
MaNcs: A Lam Toro című lemezed miért jelent meg más keverésben Afrikában, mint Európában?
BM: Előbb az afrikai változat készült el. Aztán valóban újrakevertük, részben újra is hangszereltük, a nemzetközi elfogadhatóság megkívánta, hogy közelebb kerüljünk az európai fülhöz. Akkoriban (1993-ban jelent meg az album - a szerk.) nagyon fontos szempont volt, hogy az európai közönség felfedezze az afrikai zenét. De közrejátszottak minőségi szempontok is: az afrikai stúdiók még nem alkalmasak arra, hogy mindent megvalósíthassunk a szándékainkból, a hangmérnökök felkészültsége is egészen más.
MaNcs: Jó, de nem félsz attól, hogy ily módon elveszhet a zenéd identitása?
BM: Nem, arra nagyon vigyázunk. Akárhány más származású zenésszel dolgozunk is, nem arról van szó, hogy más színben akarnánk magunkat mutatni, inkább arról, hogy -- főleg a technológia területén -- felhasználjuk a tapasztalataikat. Legutóbb Brian Enóval dolgoztunk (Lam Lam a Nomad Soul albumon -- a szerk.) egy olyan dalon, amely a meditációra emlékeztet, és úgy hangzik, mint valami űrzene. Az afrikai technológia ezt nem engedte volna meg, Enónak viszont fantasztikus tapasztalatai vannak; de még egyszer mondom, nem a stílusához akartunk közelebb kerülni, hanem a segítségével valósítani meg a szándékainkat. A koncepció, a ritmus változatlanul afrikai maradt. Aki ezt hallja, az csak Afrikára asszociálhat; igaz, egy modern Afrikára. Amikor mi afrikaiak akarunk maradni, nem feltétlenül egy négyszáz évvel ezelőtti Afrika lebeg a szemünk előtt. Mindazt, ami korszerű, adaptálni szeretnénk a tradicionális elemekhez. Hogy tanulni és utazni kezdtem, hogy találkoztam egy csomó emberrel, hogy olyan hangszereket is megismerhettem, amelyek ismeretlenek az afrikai tradíciókban, jócskán hatott rám. Az afrikai városi zene annak a találkozásnak az eredménye, amely a hagyományos és a modern világ között jött létre.
MaNcs: Azt szeretnéd, hogy az embereknek egy új Afrikáról legyen képük - mondtad pár évvel ezelőtt. Értem, hogy mire gondoltál kulturális értelemben, de mit lehet kezdeni a társadalmi-politikai gyakorlattal? Szenegál még a jobbak közé tartozik, de a környező országokban is mindenféle diktatúrák vannak, egészen katasztrofális állapotok. Abból hogyan fest a kiút?
BM: A médiák fejlődése, a kapcsolatok felgyorsulásása ebbe az irányba hat, és ezzel a zenészek is tisztában vannak. Sőt kimondottan a zenészeknek köszönhető, hogy egyre többen igénylik a politikusok szemléletváltozását. Hogy képesek legyenek túllépni az etnikai konfliktusokon, a kasztok közötti megosztottságokon. Felbukkant nálunk is pár rapzenekar, őket már egyáltalán nem érdekli, hogy ki griot, vagy hogy melyik népcsoportból való. És olyan erőteljes szerepe van a zenének Afrikában, hogy a politikusokat arra kényszeríti, hogy a zenészeket megnyerjék a pártjaiknak; ugyanakkor elég erős a zene ahhoz, hogy ne tudjanak rátelepedni. Mindezzel nem azt akarom mondani, hogy az elsődleges küldetésünk a kormányok megdöntése vagy bírálata; inkább arról van szó, hogy a hatalmon levőket elvezessük az új Afrika eszméjéhez. Arról van szó, hogy utat mutassunk számukra, hiszen mi élőbb kapcsolatban vagyunk a lakossággal, hozzánk sokkal szívesebben fordulnak a problémáikkal.
MaNcs: Már legalábbis amikor nem vagytok hét-nyolc hónapig turnén. Hogy viselitek?
BM: Amikor hazatérek egy turnéról, igyekszem elfelejteni, hogy én vagyok a Baaba Maal. Nehézséget az okoz, hogy a zene mellett más dolgokkal is foglalkozunk - én például a szállodaiparban vagyok érdekelt -, így folyamatos telefonkapcsolatban kell lennünk az otthoniakkal. Másrészt Afrikában erősebb köteléket jelent a család, mint máshol, így aztán nagyon megkeseríti a turnézást a hosszú távollét. De valamennyien tisztában voltunk azzal, hogy milyen áldozattal jár ez az életmód. Ezt választottuk.
Kovácsy Tibor
Marton László Távolodó
