"Elég régóta elég jól meg tudok élni a könyveimből" (John Updike író)

szerző
Váradi Júlia
publikálva
1996/50. (12. 12.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

"Az Egyesült Államok egyik legjobb egyetemén végzett, s íróként is hamar megtalálta a helyét, mindjárt a pályája kezdetén a legtekintélyesebb folyóiratok egyikének, a New Yorkernek lett munkatársa. A sikerrel sem maradt sokáig adósa a sors: egy verseskötet, egy ifjúságnak írott könyv, több kitűnő novella s egy ragyogó kisregény, az 1958-ban írott The Poorhouse Fair után, mely magyarul is olvasható Szegényházi vásár címen, megalkotta azt a regényét, mely meghozta neki a világhírt, s amellyel egyszeriben Amerika legjobb írói közé került. Ez az 1960-ban megjelent Nyúlcipő (Rabbit, Run) volt" - írta egykor fordítója, Göncz Árpád Updike-ról. Azt is ő írta, hogy "van író, aki örökké fiatalemberként él az olvasói képzeletben". Nem lesz ez másként alábbi beszélgetésünk után sem, amit az író Magyarországon most megjelent, húsz novellát tartalmazó, Az élet alkonyán című kötetének apropójából készítettünk.

"Az Egyesült Államok egyik legjobb egyetemén végzett, s íróként is hamar megtalálta a helyét, mindjárt a pályája kezdetén a legtekintélyesebb folyóiratok egyikének, a New Yorkernek lett munkatársa. A sikerrel sem maradt sokáig adósa a sors: egy verseskötet, egy ifjúságnak írott könyv, több kitűnő novella s egy ragyogó kisregény, az 1958-ban írott The Poorhouse Fair után, mely magyarul is olvasható Szegényházi vásár címen, megalkotta azt a regényét, mely meghozta neki a világhírt, s amellyel egyszeriben Amerika legjobb írói közé került. Ez az 1960-ban megjelent Nyúlcipő (Rabbit, Run) volt" - írta egykor fordítója, Göncz Árpád Updike-ról. Azt is ő írta, hogy "van író, aki örökké fiatalemberként él az olvasói képzeletben". Nem lesz ez másként alábbi beszélgetésünk után sem, amit az író Magyarországon most megjelent, húsz novellát tartalmazó, Az élet alkonyán című kötetének apropójából készítettünk.

Magyar Narancs: Az ön neve régóta igen jól cseng Magyarországon, sok könyve megjelent magyar fordításban. Mennyire érdekli az, hogy a tengeren túl, sőt Európa keleti felében is olvassák?

John Updike: Természetesen fontos, hogy minél több ember kezébe eljussanak a könyveim, de őszintén szólva nem tartom olyan nagyon számon, hogy hol és mikor jelenik meg valamelyik. Egyébként hosszú ideig úgy tudtam, hogy a "nagy Szovjetunióban" dőlt el, melyik könyvem juthat el a szocialista tábor más országaiba. Úgy rémlik, hogy a Kentaur azután jutott el a környező országokba, hogy megjelent oroszul. A Nyúlcipő és a többi "Nyúl", a Nyúlháj és a Nyúlketrec már túl szabados volt a szigorú cenzorok számára.

MN: Rosszul tudja. Magyarországon évekkel ezelőtt megjelent az egész Nyúl-trilógia, méghozzá óriási sikerrel.

JU: Ennek utólag is nagyon örülök. Magyarország iránt egyébként is gyengéd érzéseket táplálok. Nemrég jártam ott a feleségemmel, sajnos csak nagyon rövid időre, de szent elhatározásom, hogy rövidesen újra elmegyek Budapestre. És persze borzasztó kíváncsi lennék, mit gondoltak és gondolnak rólam, illetve a könyveimről.

MN: Az egyik legsokoldalúbb és legőszintébb amerikai írónak tartják, akinek gondolkodásmódja közel áll az európaihoz. Ennek az okáról is szeretném majd kérdezni, de kezdjük inkább az ön írói életrajzának elején.

JU: Szívesen beszélek magamról. Én is, mint oly sok író, költőként kezdtem, amivel igazán soha nem szakítottam. Aztán következtek az elbeszélések, mert valamiből meg kellett élnem, versekből pedig egyáltalán nem lehetett pénzt csinálni.

MN: Hány éves volt, amikor az első novellája megjelent?

JU: Huszonkettő.

MN: Úgy tudom, a New Yorkernél kezdte írói pályáját.

JU: Úgy van. Egészen fiatalon beleszerettem a New Yorkerbe. Mindig az volt a vágyam, hogy egyszer írhassam is ezt a lapot. Ez megvalósíthatatlan álomnak tűnt. Nem New Yorkban laktunk, én Pennsylvaniából származom, egy egészen kicsi városból, ahonnan ráadásul gyerekkoromban egy farmra költöztünk. New Yorkba nagy ritkán ellátogattunk ugyan, de inkább az álmaimban élt a város, mintha filmen látnám. Talán ezért is képzeltem, hogy az igazi boldogság az, ha az ember New Yorkban élhet és a New Yorkerbe írhat. Végül is csak a fele sikerült. Egy rövid időre odaköltöztem, de hamarosan rájöttem, ez mégsem az én városom. Nem beszélve a fiatal feleségemről és az akkor kicsi gyerekeimről, akiket kifejezetten nyomasztott. Röviddel a második gyerek születése után New Englandbe költöztünk, egy kis városkába, itt minden nyugodtabb, kényelmesebb, elviselhetőbb. Kevesebb pénz is kellett a megélhetésünkhöz, és ami legalább ilyen fontos, végre nyugodtan hozzáfoghattam egy regény megírásához.

MN: Ez volt az első regénye?

JU: Nem, már New Yorkban írtam egyet, az volt a címe, hogy Otthon, de nem jelent meg. A regényírás akkor rengeteg kínszenvedést okozott, mindig hajnalban keltem, írtam egy kicsit, aztán elrohantam, mert közben riporterként dolgoztam a lapnál. Én készítettem a Talk of the Town (Azt beszélik) rovatot. Nem mondom, hogy nem volt izgalmas és élvezetes munka, de folyton úgy éreztem, el kell döntenem, száguldó riporter vagy higgadt, gondolkodó író akarok-e lenni. Az az élet ugyanis alkalmatlan volt igazi és alapos munkára. Az utóbbi mellett döntöttem. És amint letelepedtünk New Englandben, azonnal megírtam a második regényt, ami aztán meg is jelent.

MN: Ez idős emberekről szólt, és azt mondták róla a kritikusok, szinte hihetetlen, hogy egy ilyen fiatal ember ennyire pontosan látja az öregkort. Minek köszönhette ezt a tudását?

JU: Talán annak, hogy nemcsak a viszonylag idős szüleimmel éltem együtt egészen a házasságomig, hanem az édesanyám szüleivel is. Egészen közelről tanulmányozhattam az idős emberek szokásait, gondolkodását, viselkedését. Nem beszélve arról, hogy nagyon szerettem a nagyapámat, aki a regény megírását megelőző hónapban halt meg. Egy kicsit az ő emlékére is íródott.

MN: Az első regényét gyorsan követte a többi. Ezek szerint jó döntésnek bizonyult, hogy kiköltöztek New Yorkból.

JU: Minden szempontból. Hamarosan még két gyerekünk született, az első regényemet követően pedig gyakorlatilag minden második évben egy új. A második a Nyúlcipő volt.

MN: Szándékosan kialakított program szerint írt kétévenként egy-egy könyvet?

JU: Igen, ez az igazság. Nézze, én rendszerető ember vagyok, szeretem előre eltervezni az életemet, a napjaimat. A kiadókkal is biztosabb kapcsolat teremthető, ha tudják, kétévenként számíthatnak tőlem egy hosszabb lélegzetű munkára. Ebben az esetben a verseimet és a novelláimat is szívesebben megjelentetik. Ugye érti, hogy itt nagyon vulgárisan kimondva anyagi érdekeltségről volt szó, hiszen egy regény minden esetben több pénzt hozott a konyhára, mint a rövidebb műfajok.

MN: Máig tartja ezt a szokását, hogy kétévenként "szállít"?

JU: Természetesen. Most is egy regényen dolgozom, hamarosan készen kell lennie. Ez is idősebb emberekről szól, egy 66 éves férfiról, aki túl öregnek érzi magát ahhoz, hogy újabb és újabb kísérletekbe fogjon azért, hogy az életét megváltoztassa. De mégis újra és újra megpróbálkozik vele.

MN: Ön valamivel fiatalabb a mostani főhősénél. Öregebbnek érzi magát a saját koránál?

JU: Nem hiszem, hogy ebben a tekintetben azonosulnék a regényem főszereplőjével. De azért nagyon sokszor magamat is belekeverem a történeteimbe. Egyébként még nem vagyok a végén, addig még sok minden történhet ezzel a 66 éves emberrel.

MN: Ma, hatvan fölött másként látja az idősebb embereket, mint amikor fiatal korában írt róluk?

JU: Furcsa módon nem érzem magam sokkal bölcsebbnek, mint huszonéves koromban. Úgy látszik, az ember bizonyos alapvető dolgokban nem változik az élete során. Egyébként sokszor látom kívülről saját magam. Majdhogynem képes lennék egy-egy saját művemről ugyanolyan elemzést írni, mint amilyet mások könyveiről írtam a New Yorkerben. Persze ez az a műfaj, amelyben a legkevésbé érzem magam sikeresnek, még ha a kritikaírás nagy élvezetet jelentett is.

MN: Csak ön gondolja vagy mások is, hogy ezek az írások nem voltak olyan sikeresek?

JU: Mások is, én is. Végül is nem bánom, hogy ebbe a műfajba is belevágtam. Arra kényszerített, hogy író kollégáim munkáit ne csak elolvassam, hanem alaposan el is gondolkodjam rajtuk. Ebből rengeteget tanultam. 1960 óta megszámlálhatatlan könyvelemzést írtam, és mindegyik egy lépéssel előbbre vitt az irodalom alaposabb megismerésében.

MN: Nemrég kezembe került egy írása, amely ceruzákról, a ceruzakészítésről, a ceruza megjelenési formáiról, történetéről szólt. Nem akartam elhinni, hogy ilyesmivel is foglalkozik.

JU: Pedig ezt a témát rendkívül élveztem. Nagy adag vonzódás él bennem a technika, a műszaki folyamatok iránt is. A ceruza története azért is érdekelt, mert igen szimbolikusnak éreztem az emberiség egész történetére vonatkozóan. Nemrég a Titanic elsüllyedésének történetét kutattam, az mindig lázba hozott. Hamarosan ez is megjelenik a New Yorkerben. Sajnos egyre nehezebben fér bele az életembe az ilyen apróságnak tűnő, játékszerű munka. Talán öregszem.

MN: Akkor miért ragaszkodik hozzá, hogy rendszeresen publikáljon a New Yorkerben?

JU: Több okból. Ez is rákényszerít a rendszerességre. Aztán túlságosan az isten háta mögött élek, és úgy érzem, tartanom kell a kapcsolatot a nagyvárossal, különben elsüllyedek.

MN: Segítsen megfejteni egy titkot. Az amerikai nagyvárosokban gomba módra elszaporodtak azok a gyárépületekből átalakított, hat-nyolc emeletes könyvesboltok, amelyek nemcsak olvasnivalóval, de olvasó emberekkel is tele vannak, még éjszaka is. Mi erre a magyarázat, amikor nemrég még a Gutenberg-galaxis végét jósolgattuk?

JU: Nehéz megállapítani, hogy azért olvasnak-e mostanában többet az emberek, mert kezdenek megcsömörleni a televíziótól, vagy azért, mert egyre több a ponyva, a krimi, az erőszak-irodalom, ami még a tévéműsoroknál is jobban leköti őket. Persze az amerikai tévénézési szokások nem változtak alapvetően, a közepes és kisebb városok lakói ma is őrült sok időt töltenek a doboz előtt. Talán ez a magyarázata annak is, hogy ezek a hatalmas könyvesboltok egyelőre csak a nagyvárosokban tudnak megélni. Egyébként egyszerű üzleti szempontok is szerepet játszhatnak létrejöttükben: a kisebb boltok tönkrementek, így egyre kevesebb helyre koncentrálódik a könyvkereskedelem.

MN: Ha ekkora a könyvkínálat, és kereslet mutatkozik, akkor a könyvkiadás bizonyára egyre jobb helyzetbe kerül.

JU: Hát épp ez az. A könyvkiadók egyáltalán nincsenek rózsás helyzetben, sőt. A Barnes and Noble könyváruházak látogatói, ha jobban megnézi, inkább csak könyvtárnak használják az üzletet. Töredékük vásárol. Viszont ez a töredék a legdrágább bestsellereket veszi meg, Daniel Steelt és Stephen Kinget vagy a méregdrága utazási könyveket. Egyébként meg a vásárlók sem vásárolnának, ha nem találták volna ki azt a kiváló rendszert, hogy zene szól és kávézó van a könyvesboltban, a kényelmes fotelekben akár éjfél után is ott lehet üldögélni.

MN: Tehát a minőséget ott olvassák, a színvonal alattit pedig megvásárolják? Ez régen nem így volt?

JU: Állítom, hogy nem. Az igényszint nagyot zuhant. Ha megnézzük a 60-as, 70-es évek sikerlistáját, Hemingwayt, Sinclair Lewist, Kerouacot és hasonlókat találunk az első helyeken. Most az első húsz helyet thrillerek foglalják el. Van romantikus thriller, van erőszakos, van szex, van fantasztikus thriller. Ami közös bennük, hogy általában egytől egyig rendkívül sekélyes olvasmányok.

MN: De az ön könyveit is láttam a bestsellerek között. Sőt az eddig megjelent mind a 26 könyve kapható. Az elárusító szerint sokan vásárolják is.

JU: Nagyon hízelgő, amit mond, szeretném elhinni, hogy így van. Nem akarom azt mondani, hogy elégedetlen vagyok a saját helyzetemmel. Elég régóta elég jól meg tudok élni a könyveimből. Többet keresek, mint amennyit elköltök. De nem sorolnám magam a bestsellerírókhoz.

MN: Régebben odasorolta volna magát?

JU: Talán igen. Sokkal inkább, mint mostanában. És nem hiszem, hogy én változtam volna meg, ami a minőséget illeti. Annak idején a Nyúlcipő egyértelműen a legjobban eladható könyvek között szerepelt. Húszezer eladott példány nagyon soknak számított, és még a Nyúlketrec is elég elöl állt a listán. Az utolsó két könyvem viszont már nem került a bestsellerek közé. De ezen nem kell bosszankodnom, az én dolgom az írás. Az olvasás meg az olvasó dolga.

MN: Vagyis nem "fogyasztónak" tekinti az olvasóit?

JU: Nem azt mondom, hogy nem gondolok az olvasóra, amikor megírok egy-egy könyvet. Azt sem tagadom, hogy afféle tipikus amerikaiként alaposan föl is mérem a terepet. Vagyis igyekszem föltérképezni az olvasóim, az amerikai emberek tulajdonságait, elvárásait, igényeit, szokásait. De nem elsősorban azért, hogy ezekhez alkalmazkodjam, hanem mert érdekel. És ha egy kicsit is meg tudom közelíteni azt, amit tőlem várnak, azt egyáltalán nem bánom. Persze fontos a jó visszajelzés. De azért nem ez az egyetlen és elsődleges szempont, amikor írok.

MN: Szívesen nyúl olyan témákhoz, amelyek az adott időszakban népszerűek. Ez volt a benyomásom, amikor a Brazília című könyvét olvastam. Olyan témát dolgoz fel, amit eddig talán soha, egy olyan túlfűtött szexuális és érzelmi kapcsolatról, egy olyan kultúráról ír, amelyet mástól, mondjuk García Marqueztől várna az olvasó.

JU: A Brazíliát magam is furcsa könyvnek tartom. Nem is tudom pontosan, mi történt velem, amikor megírtam. Az egész dologban volt valami misztikus, összesen egy hetet töltöttem Brazíliában, mégis úgy éreztem, meg kell írnom ezt a tündérmeseszerű történetet. Nagyon nagy élvezettel dolgoztam rajta, egész idő alatt valami különös elvarázsoltságot éreztem. Azt hittem egyébként, nagyobb sikere lesz Amerikában. Európában lényegesen jobban fogadták.

MN: Milyen különbséget lát amerikai és európai olvasó között?

JU: Az európai olvasókat - akár Keleten, akár Nyugaton - jobban izgatja az emberi fajon belüli különbségek kérdése. A fekete és a fehér ember, a déli és az északi, a vízparti és a hegyekben élő közötti különbség. Ez a Brazíliában alapvető téma. Míg Amerikában inkább gazdasági különbségek választják el az egyik embercsoportot a másiktól, addig Európában háborúk törnek ki az etnikumok között, mert egyik is, másik is a saját nációját tartja értékesebbnek. Az európai olvasó, ha van ilyen, érzékenyebb a lélekelemzések leírására, jobban érdekli, hogy valaki mit érez, mint az, hogy mit csinál. De nem szeretnék általánosítani. Az biztos, hogy sokak szerint én közelebb állok az európai olvasókhoz, mint az amerikaiakhoz.

MN: Arra is szoktak hivatkozni a kritikusai, hogy az a szexuális szabadság, amit megenged magának a könyveiben, nem mindig talál elismerésre az Egyesült Államokban. Itt prűdebbek az emberek, mint Európában?

HU: Sokkal, és a helyzet egyre rosszabb. A 60-as években volt egy kis remény, a diákmozgalmakkal egy időben szexuális felszabadulás is kezdődött. Mostanra sajnos beérett az erre adott republikánus válasz. Olyan szellemiség uralkodott el ebben az országban, hogy ha hiszi, ha nem, az én könyveim közül is néhányat betiltottak egyes iskolákban. Jó, nem a kormány vagy a városi vezetők vetették le a polcokról, hanem csak egy-két konzervatív tanár vagy iskolaszék, na de ez is elég nevetséges.

MN: És ez nem riasztotta vissza attól, hogy továbbra is ilyen témákról írjon?

JU: Nem hiszem, hogy az ilyesmihez alkalmazkodnom kellene. Különben is, a szexet rendkívül fontos dolognak tartom, igenis dolga egy írónak, hogy mindent elmondjon erről, amit csak lehet. Én kifejezetten büszke vagyok arra, hogy ma, ebben a nevetségesen prűd társadalomban is ugyanolyan őszintén le merem írni, amit erről gondolok.

Váradi Júlia

szerző
Váradi Júlia
publikálva
1996/50. (12. 12.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra