A kormány július 27-ig tér vissza az adórendszer változtatásának ügyére. Annyi azonban már most biztos, hogy a reform és a csökkentés elmarad, és ezért valószínűleg a párt nem saját magát hibáztatja majd. (Eddig az ok az árvíz, a hóhelyzet és a belvíz volt. Most állítólag a hatos villamos menetrend-átalakításának költségeire hivatkoznak majd, de lehet, hogy találnak más bűnbakot.) Mindenesetre ha a miniszterelnöki tárcaértékelések után Járai Zsigmondot kirúgják (amire már csak a matematikai törvényszerűségek miatt is van esély: pénzügyminiszter egy-másfél évnél hosszabb ideig nem ül bársonyszékben), akkor annak nem a saját menedzserbetegsége vagy az államháztartási hiány kezelésében mutatkozó irányítási gond (menedzsmentbetegség) lesz az oka. Valószínűbb az, hogy Járainak egy hiányzó pipa miatt kell (ha kell) távoznia, bár szinte ő az egyetlen, aki nem tehet róla, hogy a nagy körítéssel beígért adóreform elmarad, és így Orbán nem húzhat újabb strigulát revolverének csövére.
A Fidesz-kisgazda-MDF-Miniszterelnöki Hivatal (vagytok még?) frakció ugyanis adóügyben átvette az ellenzék szerepét, és nagy szociális érzékenységében és a polgárok iránti szeretetében úgy felejtette el választási ígéreteit, gazdasági programját és konzervatív filozófiáját, mint a miniszterelnök a titkos megfigyelésről szóló sorsdöntő bizonyíték származási helyét. Az adóreformot megfúrta a kormány.
A kérdés most már csak az, hogy ezért a frakciók, az értékelést készítő MEH vagy pedig az eredeti terveknek megfelelően előterjesztést készítő PM lesz a felelős. Persze nem mondhatni azt sem, hogy a pénzügyi tárcát ne érhetné bírálat. Az adóreform tervezete ugyanis nem éppen a legjobban végiggondolt javaslatok egyikevolt; és - úgy tűnik - szigorú szakmai érvek alapján az új változatot, vagyis az adóstabilitási tervet is kábé tíz perc leforgása alatt kaphatná szét bárki, aki legalább egyszer már látott adóbevallást életében.
Reform-erzacc
A reform mégsem amiatt bukott meg, hogy szakmailag igencsak kifogásolható tézisek voltak benne. Ezt mutatja, hogy a kormány megvalósíthatónak választotta ki belőle az egyetlen olyan pontot, amit ideológiai beállítottságától és önérdekeitől függetlenül minden szakértő támadott: a kedvezményes (12 százalékos) általános forgalmi adókulcs megemelésének ötletét. Azt az intézkedést, amely egyből jelentősen növeli az inflációt és a kiskeresetűek terheit - viszont úgy emeli meg a költségvetés bevételeit, hogy a szakszervezetek nem mennek az utcára a nagyobb személyi jövedelemadó és a vékonyabb boríték miatt.
Az adóreformot két dolognak rendelték alá: a politikai - választási, népszerűségi - céloknak és a bevételi követelménynek. Ez a három fogalom azonban kölcsönösen kizárja egymást, hiszen a reform vagy érdekeket sért (ami politikai kizáró ok), vagy pedig az adóbevételeket csökkenti (amit viszont a költségvetés nem enged meg). A kormány a harmadik utat választotta: az új cél a stabilitás és a kiszámíthatóság.
Így hát a személyi jövedelemadó lényegében nem változik: maradnak a kedvezmények, és az adótáblában is csak úgy módosítgatnak, hogy a bérnövekedés miatt ne emelkedjék jövőre az adóteher. A 8,9 százalékos keresetemelkedéssel számolva ugyanis a sávhatárátlépések miatt a most 400 ezer, illetve egymillió forintnál csak valamivel kevesebbet keresők magasabb kulccsal adóznának jövőre. Ezt a gondot vagy a kulcsok csökkentésével, vagy pedig a sávhatárok emelésével lehet orvosolni. (Ami viszont biztos, hogy a mai háromezerről pár száz forinttal meg kell emelni az adójóváírás igénybevételének havi maximum összegét.) A kicsiny változtatásokkal a kabinet négy évre előre döntött arról, hogy nem készít adóreformot, és ezzel el is vetette a mainál valamivel jobb, kormányzati pátosszal élve igazságosabb rendszer lehetőségét.
Arra természetesen kevés esély volt, hogy a kedvezményeket megszüntessék, és ezzel jóval egyszerűbb rendszert hozzanak létre, hiszen az ellenérdekeltek száma szinte megegyezik az adózók számával. De ennek a javaslatnak az elvetésével elúszott az az egyetlen, valóban érdemi módosítás is, amely a sávhatárok megemelését célozta. Tíz éve ugyanis a sávhatárok szinte változatlanok, ami azt jelenti: az adózás indításakor nagynak számító évi egymilliós kereset a személyijövedelemadó-törvény szerint ugyanolyannak minősül, mint a jelenlegi (ami most nem sokkal van az átlagbér felett). Az elmaradt sávhatáremelés (a valódi valorizáció) pótlására így nincs mód, és nem is lesz, hiszen a frakciók a választási időszak előtt már nem óhajtanak módosítást látni a törvényben. A változtatás elmaradásának persze főként bevételi indokai vannak, a PM ugyanis képtelen volt túllépni a költségvetés szabta határokat, a kedvezmények megszüntetése nélkül pedig aligha maradt volna pénz lemondani az átlagjövedelem átlag fölötti adóztatásának a büdzsére gyakorolt jótékony hatásáról.
A szent bevételi követelmény határozza meg az alsó áfakulcs emelését is, amire azért van szükség, hogy a gyermekkedvezményt a felével növelni lehessen. A politikai cél és a keresztény középosztályi családmodell miatt így hát minden racionalitást messzire hajított a kormány, legyen szó inflációellenes politikáról vagy az adótábla rég szükségessé vált átalakításáról. A jövő évi változások így pár intézkedésben jelennek meg, amelyek indoka egyrészről bevételi (áfa), másrészről politikai (gyerekkedvezmény), harmadrészről mindkettő (az adóhatóság jogkörének ismételt bővítése). Ami még van, az az uniós csatlakozásból származó követelmény, mint például a cigaretta és az egyéb dohánytermékek adójának jelentős emelése.
A gyávaság bére
Ezek után jobbára arról lehet beszélni, mi marad el, ami jó lett volna, és ami - bár ez láthatóan elhanyagolható szempont - benne volt a választási ígéretekben. Az szinte biztos, hogy a tb-járulék a ciklus végére akkor se csökken 25 százalékra (ahogyan erre a kormányprogram ígéretet tesz), ha a kormány a feje tetejére áll. Az elképzelhető, hogy a járuléknak kikiáltott teher erre a szintre süllyed, hiszen adóként is be lehet szedni a társadalombiztosítás finanszírozásához szükséges milliárdokat. Ez ugyan már jövőre megtörténik (az egészségügyi járulék jövőre adó lesz), az elvonás mértéke azonban nem csökken, sőt - ha a fix összegű egészségügyi hozzájárulás mértékét az eredeti tervek szerint emelik - növekedni is fog. Így aztán kérdéses, hogy a mindenki támogatta cél, az élőmunkát terhelő elvonások csökkentése egyáltalán szóba jöhet-e ebben a ciklusban.
Úgy néz ki, adópolitikájában a Fidesz elérkezett oda, ahol az államháztartás ma tart. A kiadások csökkentése nélkül ugyanis nem lehet a bevételi oldalon (vagyis az adókon) változtatni, a tartós és valódi spórolásnak viszont nincsenek meg a feltételei. Inkább az a helyzet, hogy a mai intézményrendszer alulfinanszírozott, így vagy gyökeresen átalakítják, vagy pedig hagyják úgy, ahogy van. A kormányzat e mellett tette le a voksát, és ugyanúgy csak látszatintézkedésekre futja majd az államháztartási reform és az egészségügy átalakítása kapcsán, ahogy eddig, és ahogy az adópolitikában történik.
Várkonyi Iván
