Magyar Narancs: Szerinted miért ittunk annyit a hetvenes-nyolcvanas években?
Dr. Horváth Putyi: Akkor az ivás életforma volt. Mindenki ivott, a segédmunkástól a párttitkárig. Ittunk a munkahelyünkön és a szabad idõnkben. Pótcselekvés volt, mert igazából nem nagyon csináltunk semmit. Magyarországon is jelentõs hagyománya volt az italozásnak, és erre épült rá a szovjet módszer, aminek az lehetett a lényege, hogy inkább igyanak, addig se gondolkoznak.
MN: A filmed hõse egy alkoholista író, aki azon gyötrõdik, hogy írjon valami használhatót, mielõtt végleg kiüti magát. Egy szerelmi történetet választ abból az idõbõl, amikor még ígéretes kezdõ volt az irodalomban és az ivásban.
HP: Igen, ez egy ivós film, az lehetne az alcíme, hogy A sörtõl a borig, mert a fiatalemberek ugye sörrel kezdik a pályát, és elérve a férfikort és a kifejlett alkoholizmust, átállnak a borra. El kell ismernem, hogy ez egy férfifilm, ami a fiatalkori betéttörténetben a "csajozni vagy inni?" örök dilemmáját dolgozza fel.
MN: Te írónak indultál, én akkor találkoztam elõször a neveddel, amikor a nyolcvanas években megjelent egy könyved.
HP: Kettõ. A hódítás ábécéje és az Amerika bevétele, avagy kolbász és kerítés. Az elõbbi Doktor Hozelka néven, amit Zelki Jánossal írtam, és a kettõnk nevébõl jött a doktor Hozelka.
MN: És honnan jött a te neved?
HP: Engem így hívnak. Jogi egyetemet végeztem, és írónak készültem, ám abban az idõben Horváth Istvánnak hívták a belügyminisztert, érthetõ, hogy nem akartam ezen a néven publikálni. Így aztán a családnevem elé tettem a doktort, amit máskülönben nevetségesnek éreztem volna használni, utána meg a becenevem, és így a doktor meg a Putyi kioltja egymást. Ez illett abba az avantgárd szubkultúrába, amiben én mozogtam, Európa Kiadó, Bizottság, Balázs Béla Stúdió... még doboltam is, úgy hívták az együttesünket, hogy Apropó, Filmfotó- és Rajzfilmzenekar. Vetõ János, Járai Frédi volt benne, Másik János mint "mankó", mert kellettek olyanok is, akik velünk ellentétben tudtak zenélni.
MN: A BBS-ben kezdtél filmezni?
HP: Nem. Jóval korábban, a nagyapámtól örökölt normál 8 mm-es kamerával. Fantasztikus ember volt a nagyapám, minden érdekelte a csillagászattól az aranycsinálásig, kívülrõl fújta Petõfit meg Kosztolányit, és Berda József barátja volt, aki rendszeresen járt hozzájuk. A BBS-ben én nem nagyon rúgtam labdába, egyetlen ötperces filmet csináltam ott, a Bolsevitát 1984-ben. A BBS a nyolcvanas években egy áldemokratikus intézmény volt, csak a vezetõség tagjai meg a belsõ emberek jutottak lehetõséghez. Bódy Gábor viszont kedvelt engem, és neki köszönhetõ egyetlen nemzetközi sikerem, egy korcsolyafilm. Az volt a címe, hogy Hanna und Tarzan, meztelenül korcsolyázom benne a Balaton jegén, a hátamon egy telefonnal, ami megszólal. Ez egy filmkûr volt, ami mindenütt ment, csak itthon nem.
MN: A Balaton kitüntetett helyszín egy másik filmedben, a Priváthorvát és Wolframbarátban, amit ketten készítettetek Gödrös Frigyessel, és lényegében a családotokról szól.
HP: Igen, mindkettõnk családjának volt balatoni nyaralója, a miénket még a nagyapám vette Kacsóh Pongrác özvegyétõl.
MN: Láttam A halál kilovagolt Perzsiából stáblistáján Gödrös nevét, de nem ismertem fel a filmben.
HP: Mert csak egy villanásra látszik. A kerthelyiségben játszódó jelenetben, amikor Krisztina kiönti a fiú sörét, a srác bemegy a söntésbe, és az apjára gondol, arra, hogy mit tenne a helyében. És ekkor tûnik fel egy villanásra az Öreg, tábornoki egyenruhában. 't játssza a Frici.
MN: A filmjeid közül a Priváthorvátot ismerik szélesebb körben, a többirõl, néhány rövidfilm, portré, csak kevesen tudnak. Az írást sem ûzöd hivatásszerûen. Idõnként játszol a barátod filmjeiben. De mibõl élsz? Van polgári foglalkozásod?
HP: Nincs. A feleségem tart el. Azért a létminimumot én is elérem az alkalmi keresményeimmel. És persze nem mindegy, hogy a középpolgári szintet elért családom megalapozta az egzisztenciám, van lakásom, van nyaralóm, és nincsenek nagy igényeim, nem vágyom drága kocsira vagy öltönyre. Régebben, '89 elõtt sokan éltek így, és én megtartottam a régi életformámat.
MN: Keltett némi meglepetést, hogy Tarr Béla vadonatúj, alig egyéves stúdiója éppen a te filmeddel mutatkozik be, méghozzá máris. Hogy sikerült ilyen gyorsan befejezni?
HP: Úgy, hogy fejben már rég készen volt, csak le kellett forgatni. Hat éve megvolt már egy 17 perces jelenet a fiúval és Krisztinával a strandon, annak is Kodolányi Sebestyén volt az operatõre, és két nap alatt forgattuk le három forintból, ahogy mondani szokták, mindenesetre olcsón, még statív se volt, egy kõre tettük a kamerát. Egy darabot szerettem volna színre vinni az Új Színházban Hajnóczy Péter emlékére, abban lett volna ez a filmbetét. Az elõadásból végül nem lett semmi, de elkészült az a 17 perc, amit több helyen is vetítettek. Megírtam mellé a nagyjátékfilm forgatókönyvét, és háromszor is pályáztam vele, de nem kaptam egy fillért se. Aztán Tarr, akinek szerepelni szoktam a filmjeiben, nem tudott a tervezett idõben elindulni A londoni férfival, helyette megalakította a TTF Filmmûhelyt, és megkérdezte, hogy nincs-e valamim. Odaadtam a forgatókönyvet, és egy éjszaka felhívott Hraniczky Ágnes, hogy jöhet. Ez nekem sokat jelentett, mert az Áginak nagyon jó szeme és ítélõképessége van.
MN: Így lettél te a zászlóshajó.
HP: Ezt Kamondi Zoli találta ki, és azóta így emlegettek. Tehát ez egy kiérlelt film volt, azonnal indulni lehetett vele. 16 mm-esre forgattuk, hogy bele tudjam illeszteni a meglévõ jelenetet, de ettõl nem lett olcsóbb, hiszen végül fel kellett nagyítani az egészet. Ezzel együtt nem került sokba.
MN: Elárulod, hogy mennyi volt?
HP: Persze, nem titok. A Mozgókép Alapítványtól kaptunk 60 milliót, amibõl lejön az áfa, és a televíziótól 24 milliót kapacitásban, amit nem nagyon tudtunk kihasználni, mert minek kellett volna nekünk három autó például? Tokkal-vonóval 60 millióba került a film.
MN: A szereplõk a rövidfilmbõl adottak voltak. De hogy került az öregedõ író szerepébe Melis László?
HP: A fiatalok, Schneider Zoltán és Verebes Linda, az Új Színház színészei. Eredetileg színésznek szántam a fõszerepet is, de Tarr azt mondta, hogy ez így nem lesz jó. Egyetértettem vele, és még ott helyben eszembe jutott, hogy legyen akkor Melis, a zeneszerzõ.
MN: Nehéz volt rábeszélni?
HP: Egyáltalán nem. Melis személyesen ismerte Hajnóczyt, írt is neki egy zenedarabot, de amikor elvitte hozzá, hogy megmutassa, kiderült, hogy Hajnóczy az elõtte való napon meghalt. Szívesen vállalta a szerepet, csak az aggasztotta, hogy raccsol. Azt mondta, hogy "rá fogsz baszni velem, mert nem tudok érthetõen beszélni". De ez nem baj, mert egy elborult alkoholista sem tud.
MN: Kényes kérdés jön. Tarr Béla azt mondta, hogy nem akar beleszólni mûvészeti kérdésekbe, nála minden rendezõ a maga módján forgathat, hiszen õ a rendezõ személyével együtt "veszi meg" a filmterveket. Viszont Tarr közismerten öntörvényû, nehéz ember, ráadásul ez volt a legelsõ film, ami a mûhelyben forgott. Meg bírta állni, hogy ne szóljon bele?
HP: Nem. A szívügye volt ez a film, és aggódott, hogy mennyire tudom stílusban tartani. Elõre közölte, hogy "itt bukta nem lehet", mert tényleg fontos volt, hogy az elsõ film jól sikerüljön. Egyszer másfél hónapra leállította a forgatást, hogy tabula rasát csináljunk, vágjuk össze és nézzük meg, ami addig elkészült. Az se tetszett neki, hogy jól éreztük magunkat a forgatáson, mert jókedvû munkából rossz film szokott kisülni.
MN: Ebben lehet valami.
HP: Mit csináljak, én egy vidám figura vagyok. De azt el kell ismerni, hogy Tarr mind-végig koncepciózus volt, és a film érdekében avatkozott be. Igaza volt, amikor azt mondta, hogy most már felejtsem el a forgatókönyvet meg Hajnóczyt, a Melisre összpontosítsak, aki leépül, delirál és megõrül.
MN: Más lett volna a film, ha nincs Tarr?
HP: Úgy húsz százalékban más lett volna. Például ha rajtam múlik, nem lett volna ilyen tûpontos. De mindez mellékes, mert ha nincs Tarr, akkor nem lett volna film. Ha õ nem áll mögé, akkor senki más nem támogatta volna.
MN: Én két kritikus pontját látom a filmnek. Az egyik a víziók, amivel nem is vagyok kibékülve, a másik a narráció, ami kezdetben zavart, de aztán elég hamar úgy éreztem, hogy mégis meggyõzõ, sõt a legjobb megoldást választottad.
HP: Hát igen, a víziókkal én sem vagyok teljesen elégedett, talán túl naturálisak lettek, én valahogy álomszerûbben képzeltem el õket. De megjegyzem, hogy ez a regénynek is gyenge pontja. Tizenhét vízió van a kisregényben, ennek mi csak a töredékét filmesítettük meg, és itt mutatkozott meg egyedül a pénz hiánya, mert a különleges látványok sokkal többe kerültek volna.
MN: Én ezt belátom, és még azzal is egyetértek, hogy a víziók egy része a regényben is problematikus. De az olyanok, mint a macsóálom a motoros nõvel, amit Hajnóczy talán valami nyugati magazinban láthatott, a hetvenes években Magyarországon még lehettek különlegesek, de azóta ezt nálunk is elkoptatták a reklámok. Perzsia meg a halott város miért vérzett el?
HP: Gondolkoztunk rajta. A forgatókönyvben még azzal ért véget a film, hogy a férfi a kiürült lakásban haldoklik. A könyvnek érzelmes vége van, az semmiképpen nem lett volna jó a filmben.
MN: Az elbeszélésmód, ez a külsõ narráció hogyan alakult ki?
HP: Még a kisfilmben, ott is én voltam a narrátor, aki az író belsõ hangja. Vannak helyek, ahol azért volt erre szükség, mert Melis nem tudta volna megoldani, például a replikáknál, amikor a férfi visszabeszél fiatalkori énjének, leugatja, hogy ne hazudjon. És vannak közben néma jelenetek is, amiknek egy része a felvételi szünetekben készült. Nyár volt, és ilyenkor mindenki kiment a kertbe, Melis egyedül maradt a lakásban, rágyújtott vagy csak ült az ágyon, és nem tudta, hogy Kodolányi veszi.
MN: Hajnóczy 39 évesen halt meg, Melis viszont egy öregedõ férfit játszik, mintha az író máig életben maradt volna. Egy élõ kortárs, aki a mi idõnkben, a mi világunkban gyötrõdik már teljesen leépülve, félholtan. Ez szándékos volt?
HP: Még az is lehet. Én nem egy legendát akartam megfilmesíteni, hanem annak az embernek a regényét, aki a magyar irodalomban elsõként merte a saját nyomorúságát tenni a mû tárgyává. Az a folyamat érdekelt, ahogy az elhatározástól ("nemcsak egyszerûen inni fog, hanem dolgozni a pohara mellett") eljut a delíriumos részegségig, de közben a "rettenetes, üres, fehér papíron" megszületik az a novella, ami a filmben a 17 perces jelenet. Azért választottam Hajnóczyt, hogy kvittek legyünk. ' volt az a Péter, akit senki nem szeretett, talán nem is volt benne mit szeretni, de fontos, amit írt, és fontos, hogy soha nem alkudott meg. Én ezt a filmet a saját generációmnak csináltam.
MN: Azt tapasztalom, bár ez nem reprezentatív felmérés, csak elsõ benyomás, hogy a fiatal nézõk értetlenkednek, de az idõsebbeknek tetszik. Talán azért, mert ez egy kosztümös történelmi film, ami kosztümok és kellékek nélkül is fel tudja idézni azokat az évtizedeket.
HP: Ha ez igaz, akkor ebben nagy szerepe van Kodolányi Sebestyén nagyszerû képeinek, aki nemcsak az operatõr volt, hanem a vágó is. Az eredeti kisfilmben tényleg nincs sok kellék, azokat is úgy dobtuk össze a színészekkel meg az Új Színház kellékesével, a nyári ruhát, a fecskét...
MN: A fürdõgatyát vagy a cigarettát?
HP: Mindkettõt.
Bori Erzsébet
