Mindenekelõtt le kell szögezni: maga Mádl Ferenc sem kíván egy újabb ciklusra köztársasági elnök maradni. Az államfõ már beikta-tásakor is beszélt arról, hogy csak egy terminusra vállalja a tisztséget, és a közelmúltban is azt nyilatkozta: nem számít mandátumának meghosszabbítására. A kormánykoalíció pártjai világossá tették, hogy amúgy sem támogatnák Mádl újraválasztását - utódjáról jelenleg nem tárgyalnak, de az ilyentájt szokásos helyezkedés és ötletbörze már kezdetét vette.
Elõször
Kuncze Gábor, az SZDSZ elnöke közölte pártja legfõbb szempontját: szocialista pártpolitikust nem fognak támogatni, és szavaiból az is kihallik, hogy nem készülnek saját jelölt megnevezésére. Úgy tudjuk, ez utóbbit többen, elsõsorban Fodor Gábor rossz stratégiának tartják, szerintük ugyanis jobb tárgyalási pozíciót jelentene, ha - legalábbis az elsõ körben - saját jelöltben gondolkodnának. Bár a szabaddemokraták egyetlen testülete sem tûzte még napirendre a kérdést, és informális egyeztetés sem zajlott e tárgyban, néhány név már kering a pártban. Értesüléseink szerint a frakció gond nélkül támogatná Gombár Csaba politológust, aki "jó fej", Sólyom Lászlót, az Alkotmánybíróság volt elnö-két, aki "korrekt és minden oldal számára elfogadható jelölt" és Gönczöl Katalint, az állampolgári jogok egykori országgyûlési biztosát, aki "már bizonyított, és emberi-szakmai hiteléhez kétség sem férhet". A vadabb ötletek között találjuk Demszky Gábor nevét, akit ily módon ki lehetne menekíteni az egyre kínosabbá váló fõpolgármesteri székbõl, és a szocialisták is kedvezõbb esélyekkel indíthatnának fõpolgármester-jelöltet (ez lenne a nagy üzlet), vagy a pártelnök Kuncze Gáborét. A Narancs információi szerint Göncz Kinga ifjú-sági, családügyi, szociális és esélyegyenlõségi miniszter nevét is SZDSZ-esek dobták be a köztudatba, de csak afféle "elterelõ hadmûveletként". Ellene szól, hogy megválasztásával a "köztársaság eszményére káros dinasztiális elv" gyõzedelmeskedne, lévén, hogy Göncz Árpád lánya, arról nem is beszélve, hogy a szocialisták torkán sem lenne könnyû legyömöszölni személyét, hisz van ott favorit elég. SZDSZ-jelölt tehát - a belsõ pártellenzék õszinte sajnálatára - várhatóan nem lesz, így az elõbbi személyek egyike sem játszik.
Két ponton viszont rendíthetetlennek tûnnek a szabaddemokraták: Glatzot és Szilit soha. Utóbbi baloldali pártpolitikus (emlékezzünk, ez kizáró tényezõ) és meglehetõsen népszerûtlen a liberális pártelitben. Glatz Ferenc volt MTA-elnökkel meg az a baj, hogy a 80-as évek végén nem éppen a demokratikus ellenzéket segítette, ráadásul miniszterkedésének idõszakáról is lesújtó véleménnyel van a szabadelvû politikacsinálók zöme. (Glatz egyébként annyi fórumon beszélt már arról, hogy milyen megtisztelõ is lenne e felkérés, bár neki magának soha meg nem fordult volna a fejében, hogy már-már az az érzésünk támad, hosszú évek óta erre a szerepre készül.) Ha nincs saját liberális jelölt,
akkor bizony alkunak
kell születnie a két kormánypárt között arról, hogy mit kap az SZDSZ cserébe, ha támogatja a baloldal kiválasztottját. Szóba jöhet például Demszky közös fõpolgármesteri jelölése, bár a koalíció esetleges 2006-os bukása után már nem lesz könnyû számon kérni a szocialistákon az ígérvényüket (már ha lesz ilyen), fõleg akkor, ha az SZDSZ be sem kerül a parlamentbe (aminek jelenleg nem csak elméleti esélye van). A másik megállapodás a következõ országgyûlési választásokon való közös listás indulásról szólhatna, illet-ve ennek a részleteirõl - de az SZDSZ mostani állapotában képtelen arra, hogy végleges, határozott döntést hozzon e témában. Ellentételezésként így csupán egyes kormányzati döntések jöhetnek szóba; mondjuk az ügynöktörvény végsõ formájáról vagy az adókulcsok kérdésérõl.
Ha hitelt adunk Kövér László közelmúltban elhangzott szavainak (ami azért nem kis merészség), akkor az MSZP-nek egyáltalán nincs is szüksége az SZDSZ támogatására a köztársasági elnök megválasztásához, hisz a Fidesz akár egy baloldali érzelmû jelöltet is támogatna. Persze csak akkor, ha az illetõnek nincsen pártpolitikai múltja, és ha nem fertõzött szabadelvû gondolatoktól. (Az MDF, dacára annak, hogy bõszen szorgalmazza a "hivatalos kormányjelölt" megnevezését, semmi érdemit nem árult el eddig szempontjairól.) Ez a fene nagy nyitottság az õ szemszögükbõl két dologra is jó: egyrészt megkímélnék magukat egy olyan jobboldali ellenjelölt állításától, aki úgysem nyerhet, és mindez az új kóddal is összhangban volna, miszerint a Fidesz minden erejével az árkok betemetésén ügyködik. (Azokkal az oktondi spekulációkkal, hogy a kormánypártok akár Dávid Ibolyát, az ország legnépszerûbb politikusát, sõt Orbán Viktort is jelölhetnék - csak hogy kiírják a pártpolitikai életbõl -, a magunk részérõl nem foglalkoznánk mélyebben.) Ráadásul ha a végsõ befutó úgy kapna többséget (kétharmadosat az elsõ két próbálkozásnál vagy egyszerû feleset harmadjára), hogy az SZDSZ nemmel szavazna, akkor még egy méretes éket is sikerülne beverni az országot irányító két párt közé. A Fidesz által is támogatható baloldali személyiségek között leggyakrabban Pozsgay Imrét és Németh Miklóst szokták említeni (hivatalosan a Fidesz ezt nem erõsítette meg, minek is, de hát információink szerint amúgy sincsen versenyben egyik sem szocialista körökben), ám elméletben akár Glatz Ferenc is befuthat ily módon. ("Papíron" további - hébe-hóba felmerülõ - jelöltek ilyetén megválasztása is levezethetõ; így Vizi E. Szilveszter akadémiai elnöké és Szabó István Oscar-díjas filmrendezõé. Politikai támogatottságuk azonban igen csekély, ami az elsõ esetben üdvös, a másodikban valamivel szomorúbb.)
De kit akar a nagyobbik kormánypárt? Komolytalanságuk miatt mindenekelõtt felejtsük el azon ötleteket, melyek szerint - a népszerûségvesztése idején amúgy valódi lehetõségként felmerülõ - Medgyessy Péter vagy a 2003 novemberében Jánosi György által bedobott Kovács László lehetne az államfõ. Nekik az esélyük annyi, mint Nagy Ferónak, amikor független köztársaságielnök-jelöltként 1990-ben ringbe szállt. Bihari Mihály alkotmánybíróval, akit néhányan emlegetnek, megint csak az a gond, hogy bár elvben ideális jelölt lehetne, nincsen mögötte elégséges politikai támogatás. A minap Lévai Katalin, az Európai Parlament szocialista képviselõje is bejelentette, hogy elvállalná a felkérést. E fejlemény súlyosságát jól mutatja Lévai színrelépésének retorikai segédapparátusa, amely tartalmilag idézve imigyen fest: sok befolyásos pénzember vele van, így Fekete János (a Magyar Nemzeti Bank volt elnöke), Csányi Sándor (az OTP Bank Rt. elnök-vezérigazgatója) és Erõs János (a Magyar Fejlesztési Bank Rt. vezérigazgatója), valamint Demján Sándor, igaz, a szocialista párttal és a miniszterelnökkel még nem beszélt a jelölésérõl. Szocialista forrásaink közül többen úgy kommentálták Lévai feltûnését, hogy direkt jól jön nekik, mert kizárt ugyan, hogy befusson, de legalább az SZDSZ-szel folytatott alkudozásban lesz kit beáldozni, mondván: "Ja, ha nem akarjátok a Katit, akkor az úgy is lesz - Lévai kilõve." Szép dolog a kompromisszumkészség.
Úgy tudjuk, csupán két valódi esélyese van ennek a küzdelemnek: Szili Katalin és Bárándy Péter. A szocialisták egyelõre azért hallgatnak jelöltjükrõl, hogy ne szítsanak felesleges feszültségeket maguk és koalíciós partnerük között - erre még visszatérünk. Szili mellett szól, hogy az egyik legnépszerûbb szocialista politikus - és nemcsak a közvélemény-kutatási adatok szerint, de a pártban is óriási a támogatottsága. Bárándynál lényegesen szorosabb kötelék fûzi az MSZP-hez, ami a tagságnak és a frakciónak is igen fontos, ráadásul nõ, így megválasztása üzenetértékû lenne, és a jobboldali táborban is vi-szonylag nagy az elfogadottsága. (Errõl bõvebben lásd: Aki mer nagyot mondani, Magyar Narancs, 2004. április 22.)
Az SZDSZ Szili Katalint nem támogatná, és az is kérdéses, hogy a Fidesznek mi a fontosabb: az, hogy pártpolitikus, ami kizáró ok, vagy az, hogy fogékony a konzervatív témákra, ami jó kis alkalom egy nagykoalíciós típusú összeborulásra. Esélyeit tovább gyengíti, hogy Gyurcsány Ferencnek sem tartozik a legkedvesebb párttársai közé, egyebek mellett a gyakori pártból való "kibeszélés" és a miniszterelnök-csere körüli mutatványai miatt. Gyurcsány azt is nehezményezte, hogy a házelnök a decemberi népszavazás kampányában szembement a párt döntésével, és a lelkiismeretre apellálva lényegében az igen mellett kardoskodott (lásd: "A Vatikánban már hallottak ilyet", Magyar Narancs, 2005. január 6.).
A szocialisták viszont egy echte pártembert akarnak, ami jogos igénynek tûnik annak fényében, hogy a rendszerváltás utáni legnépszerûbb pártnak még nem volt saját köztársasági elnöke. Meg még valamiért. Az MSZP nemigen szívleli Polt Péter legfõbb ügyészt, akinek mandátuma 2006. május 16-án jár le. S hogy jön ez ide? A 2006-os országgyûlési választások elsõ fordulójának idõpontját a most megválasztandó köztársasági elnök tûzi majd ki, az MSZP pedig információink szerint vészforgatókönyvvel is készül. Vagyis ha elveszítik is a következõ választásokat, legalább Polt leváltásában biztosak akarnak lenni, ennek viszont az a feltétele, hogy a választások idõpontját egy relatíve késõi idõpontra írja ki majdan az államfõ, hogy a megmérettetés elõtt még intézkedni tudjanak a legfõbb ügyészi poszt utódlásáról. (A választások elsõ fordulója 1990-ben március végén, 1994-ben májusban, 1998-ban május 10-én, 2002-ben április 7-én volt. Persze akár elõre is kijelölhetnék a következõ fõügyészt, de ha a Fidesz gyõz, akkor azt a döntést simán felülírhatnák - láttunk már ilyet.) Egy olyan köztársasági elnökre van tehát szükségük, aki segít eme elgondolás kivitelezésében. Ebbõl a szempontból tehát minél közelebb áll valamelyik jelölt az MSZP-hez, annál jobbak az esélyei. Persze elvben nem kizárt, hogy egy egyébként nem pártkatona is segédkezhet az igen elmés terv végrehajtásában.
Bárándy Péter
(1949, Budapest) volt igazságügyi miniszter mellett más érvek szólnak. Liberális gondolkodású jogászként az SZDSZ igényeinek is megfelel (a rendszerváltás idején tagja volt az Ellenzéki Kerekasztal büntetõjogi szekciójának), ráadásul a szocialisták delegálta miniszterként is párton kívüli maradt, az MSZMP-nek sem volt tagja. (A Palotás János-féle Köztársaság Pártnak viszont alelnöke is volt, el is indult a képviselõségért, de sikertelenül.) Emellett jó nevû ügyvéd (apjával, Bárándy Györggyel közösen 1993-ban alapították meg a Bárándy és Társai ügyvédi irodát), elismert jogász (1992 és 2002 között a Budapesti Ügyvédi Kamara fõtitkára, elõtte majd egy évtizedig a titkára volt) és hiteles politikus személyiség. A Fidesznek megint csak azt kell eldöntenie, hogy számukra mi a fontosabb: Bárándy pártonkívülisége és az, hogy a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanára, vagy az, hogy volt már szocialista miniszter. Igaz, Bárándy a minisztersége elõtt nem sokkal szégyenletesnek minõsítette azt, ahogyan az ügyészség Schlecht Csaba (Kaya Ibrahim és Joszip Tot üzleti partnere) ügyét kezelte - ez pedig valószínûleg nem számít jó pontnak a Fidesznél. Persze mint minden ügyvédrõl, róla is elmondható: számos esetben valódi bûnözõket védett, amit talán megpróbálhat ellene fordítani a jobboldal, de ez nem tûnik túlságosan színvonalas ellenvetésnek. A jobboldal nézõpontjából viszont jogos kritika lehet, hogy Bárándy jegyzi a drogtörvény enyhítésérõl szóló módosítást, sõt akár személy szerint is felelõssé tehetõ minden egyes, az Alkotmánybíróság által kifogásolt vagy megsemmisített törvényért, amely a minisztersége alatt született - és ilyen bizony volt néhány.
Mivel Medgyessy miniszterelnöki bukása óta nem tagja a kormánynak, joggal merül fel a kérdés, hogy milyen a viszonya Gyurcsány Ferenccel. Mádl Ferenc államfõ éppen Bárándy felvetését elfogadva döntött úgy, hogy Medgyessy Péter a lemondása után további 30 napig ügyvezetõ miniszterelnök marad, vagyis Gyurcsány - ha úgy tetszik - Bárándy miatt lehetett csupán egy hónappal késõbb miniszterelnök. Az pedig, hogy a Gyurcsány-kormányban már nem vállalt szerepet, akár arra is utalhat, hogy nem teljesen harmonikus kettejük között a viszony. Egy másik értelmezés szerint viszont Bárándy azzal, hogy a Medgyessy-éra végnapjaiban látványosan viaskodott a kormányzattal az igazságszolgáltatás finanszírozásának ügyében, éppen hogy az ex-miniszterelnököt gyengítette, vagyis végsõ soron hozzásegítette Gyurcsányt a hatalomba kerüléshez. Sõt: visszatekintve, a Bárándy javasolta 30 napos "halasztás" is jól jött Gyurcsánynak, hiszen idõre volt szüksége ahhoz, hogy a rendkívüli kongresszus felhatalmazása után maga mögé állítsa a frakciót és általában a pártot. Ebben a verzióban Bárándy éppen azért nem maradt miniszter, mert abból a pozícióból macerásabb államfõvé válni.
Így vagy úgy, ha a szabaddemokraták valóban rábólintanak Bárándyra, akkor már nincs is szükség az ellenzéki voksokra - legalábbis az elnökválasztás harmadik körében. Ha a szocialisták nem akarják a jobboldal támogatását is igénybe venni ahhoz, hogy köztársasági elnököt adjanak az országnak, amiként az Szili Katalin esetében körvonalazódni látszik, és ami a koalícióra nézve nem sok jóval kecsegtet, akkor Bárándy Péter tûnik a legjobb választásnak. (Már ha tényleg nincsenek feloldhatatlan ellentétek közte és Gyurcsány Ferenc között. A miniszterelnök szava sokat számít a jelöltállításnál, és abban is, hogy esetleg egy gyengébb párt-kötõdésû jelöltet fogadtasson el a frakcióval.) Az elmondottak alapján az sem kizárt, hogy Bárándy jelölése esetén még az ellenzéki padsorokból is érkeznének rá szavazatok.
Bugyinszki György
