Most, hogy elhárulni látszik a legnagyobb veszély, nevezetesen a Fidesz–KDNP 2014-es győzelme, egyre aktuálisabbnak tűnik, hogy szembenézzünk a második legnyomasztóbb forgatókönyvvel. Azzal, hogy a közvélemény-kutatások szerint lassan feléledő MSZP úgy jöhet majd vissza két év múlva, ahogy a fideszesek érkeztek 2010-ben: semmit sem tanulva és semmit nem felejtve. AZ LMP-nek a közvélemény-kutatások szerint sikerült ugyan tartósan megkapaszkodnia a magyar politikában, de egyelőre csak kis pártként, jelenlegi lehetőségei egy esetleges együttműködésben nemigen terjedhetnének tovább, mint hogy befészkelődjön az SZDSZ hűlt helyére az MSZP választási segédcsapataként – és épp ez az, amit minden erejükkel el akarnak kerülni születésük pillanatától.
Elsősorban ezért volt esemény a nagyjából 150 fős villámcsődület a Nemzetgazdasági Minisztérium előtt szombat délután három órakor – a tiltakozás apropója a július elsején életbe lépő munka törvénykönyve, valamint a telekommunikációs és tranzakciós adók voltak. Az első szónok Székely Tamás, a vegyipari szakszervezet vezetője, a Szolidaritás egyik társelnöke volt, aki arról beszélt, hogy a munkavállalók eddigi végletes kiszolgáltatottságának fenntartásához részben a törvény kijátszása kellett, mostantól ezt az állapotot a jog szentesíti. Azoknak, akik meghozták ezt a döntést, kevés fogalmuk lehetett arról, amit azok tudnak, akiket ő képvisel: hogy milyen három műszakban dolgozni, elviselhetetlen munkakörülmények közt, nap mint nap súlyos egészségügyi kockázatoknak kitéve. Az ő életkörülményeik további rontása volna az unortodox gazdaságpolitika lényege.
Ezen a vonalon haladt tovább Nagy András, a 4K! alelnöke is, ő azokra a dolgozókra tért ki, akiknek még az új törvénykönyv szerény védelmét is nélkülözniük kell, azokra a tömegekre, akik kénytelenek feketemunkából élni, minden jogon kívül, és azokra a vállalkozókra, akiknek lehetetlenné teszi a magyar jogszabályi környezet, hogy tisztességesen foglalkoztassák őket. A kormány pedig szerinte inkább lemond a kieső adóbevételekről, csak hogy zsarolhassa, kézben tarthassa a gazdaság szereplőit. Ekkor már benne volt a levegőben a név, amit nem mondunk ki kormánypárti körökben, aki nélkül ugyanakkor ellenzéki felszólalás és megmozdulás újabban nem lehetséges: Simicska Lajosé. Róla a leghosszabban Jávor Benedek LMP-frakcióvezető beszélt, utalva arra, hogy a szinte óráról órára szaporodó adók nem a közszolgáltatások – a folyamatosan leépített oktatás és egészségügy – színvonalát hivatottak biztosítani, hanem a Közgép prosperitását. Van alternatíva, a tudásalapú, fenntartható és igazságos társadalom, ezért „nem leszünk Orbán, Simicska és Matolcsy rabszolgái” – fogta össze egyetlen zárószlogenben az addigi, pár perces beszédekben érintett összes témát Jávor. Szavait követően pedig működésbe lépett az iratmegsemmisítő, amely kisebb nehézségek árán elmajszolta a munka törvénykönyve egy példányát a Szolidaritás aktivistáinak lelkes füttyeitől kísérve. A második – lutheri ihletésű – performansz során a jelenlévők, a tranzakciós adó népnyelvi nevére (sárgacsekk-adó) utalva „Vissza a feladónak” feliratú sárga csekkekkel borították be a minisztérium ajtaját, mondván, fizesse be ezeket a pénzeket az, aki kitalálta.
A legnehezebbet, a levezetést most sem sikerült megoldani, egy darabig elégedetten bámultuk a kidekorált kaput, aztán bemondták a megafonba, hogy akkor most, fél óra után, amikor már épp belejöttünk volna a villámcsődülésbe, menjen haza mindenki. Az is igaz persze, hogy az időjárás nem kedvezett a forradalmi hangulatnak, sokkal többet nem lehetett volna kibírni, de egy stílusosabb zárlat belefért volna.
A lényeg azonban nem ez, hanem az első akció, amely egyúttal közös platformot is teremtett: együtt, egymást kiegészítve akár lehetnek is akkorák, hogy ha eljön az ideje – választás előtt vagy után –, ne alárendelt szerepben kelljen tárgyalniuk a szocialistákkal.
