Az első Széll Kálmán Terv (SZKT) ugyan bombasiker volt, de a sajnálatos világgazdasági események miatt elkerülhetetlenné vált, hogy "a kormány újra hitet tegyen a kiszámítható gazdálkodás mellett". Megszületett hát A következő lépés (SZKT 2.0) elnevezésű gazdaságpolitikai sillabusz, amely egyúttal az aktuális konvergenciaprogramot és a Nemzeti reformprogramot is tartalmazza.
"Költségvetési trendforduló"
A tág tartalmi keretek miatt a 270 oldalas dokumentumban a kormányzati álomvilág gyakorlatilag teljes spektruma élvezhető. Itt már megjavították a nyugdíjrendszert, kedvező demográfiai folyamatok indultak, bővül a foglalkoztatás, sínen van a köz- és felsőoktatás reformja, egyre pompásabb az egészségügy, sokkal jobb lett a közösségi közlekedés és a többi. Másrészt nő a GDP, csökken az infláció és az államadósság, vagy ha mégsem, majd jövőre! Némi finomhangolás persze mindegyik területre ráfér, a kormány dolgozik is ezen. De az új SZKT lényege természetesen nem a rizsa, hanem az, ahogy a valóságban továbbra sem létező költségvetési egyensúlyt kívánják elérni, vagy ahhoz legalább közelíteni. Mert anélkül nemcsak uniós források és EU-IMF-hitel nincsen, hanem úgy általában a következő évi talpon maradás is kétséges. És mivel a nemzetközi szervezetek és a piaci szereplők a kormány egyetlen szavát sem hiszik már el, csak az számít, hogy konkrétan miből lesz pénz: most. Aztán majdcsak lesz valahogy.
Az egyensúly azonnali javítására a jól ismert okok miatt van szükség. A választások után felálló kormányhatalom a költségvetési bevételeket durván csökkentette a személyi jövedelemadó és a társasági adó átalakításával. Ezt némileg ellensúlyozandó ágazati különadókat emelt meg vagy vezetett be (bankok, biztosítók, gyógyszeripar, távközlés, energetika, kiskereskedelem). A várt fellendülés nem következett be, a költségvetési kiesésnek nem volt meg a fedezete, még a magánpénztári nyugdíjvagyon megkaparintása sem volt elég. Sőt, a megsarcolt ágazatok szereplői megemelték az áraikat és visszafogták a működésüket, emiatt még kisebb lett az amúgy is alig létező gazdasági növekedés (mostanra konkrétan nulla), és a beruházások visszaesése miatt a jövőbeli növekedés esélye is elenyészett. A gazdaságilag totálisan kontraproduktív lépéssorozat mellékhatásaként a lakosság tehetősebb részénél több pénz maradt (ők a végtörlesztéssel további ajándékot is kaptak), a maradék többségnél viszont kevesebb, mely kiesést részben a munkaadókkal fizettetik meg, tovább rontva a vállalkozások versenyképességét.
A feladat most az volt, hogy a lakosságnál és a vállalatoknál hagyott pénzt visszaszerezzék, de - tekintettel az ún. presztízsszempontokra, nem különben a legendás társadalompolitikai elhivatottságra - nem pontosan ugyanazoktól, akik két éve jól jártak. A kiadáscsökkentések között már megszokottnak nevezhető a költségvetési szerveknek juttatott előirányzatok (most éppen 45 milliárdos) visszavágása. A sorozatos lefaragások következményeiről kimutatások nem ismeretesek: de ez vagy valamilyen kifogyhatatlan forrás, vagy az elvonás az intézmények működésére még sincsen kifejezetten jó hatással. A gyógyszerkassza újabb 40 milliárdos csökkentésével oda jutunk, hogy a keret jövőre a két évvel ezelőttinek a felére megy össze. Az iparágra és kapcsolódó piacaira gyakorolt hatását legfeljebb találgatni lehet, de két dolog biztos: az új gyógyszerek évek óta leállt befogadása még nagyon sokáig nem fog beindulni, illetve a betegek térítési díja minden korábbi állítás ellenére emelkedni fog. A helyi önkormányzatok egyenlege 90 milliárddal javulna, döntően azért, mert nem kell költeniük az államosított oktatási és egészségügyi intézményekre - hogy akkor mégis ki fog ezekre költeni, nem tudható. Tízmilliárddal csökken a nagyvárosi tömegközlekedés központi támogatása is, ha jól értjük, az összeget az autósoktól fogják beszedni - majd valahogy. A Kutatási és Technológiai Innovációs Alap elesik a 25 milliárdos állami támogatástól, mert azt uniós forrásból pótolják; helyes, adjon pénzt más a mi kutatásainkra. Végül megmarad 20 milliárd az állami tulajdonú gazdasági társaságoknál, mert, és ez nem vicc, racionalizálják őket.
A kiigazítás nagyobbik része adóemelésekből áll: megnézték, milyen tevékenységeket végeznek sokan és gyakran, majd az evésen kívül mindegyikre egy-egy adót illesztettek. A legnagyobb tétel a pénzügyi tranzakciókat terhelő illeték, mely a lakosság és a vállalatok banki és postai tranzakcióira vonatkozik. Ez első nekirugaszkodásra egyezrelékes kulccsal, műveletenként 30 ezres maximummal évi 130 milliárdos bevételt hozna, de ha úgy alakul, esetleg beszednének 228 milliárdot is. Az adónem káros hatásaival múlt heti interjúnkban bővebben foglalkoztunk ("A feketegazdaság melegágya", Magyar Narancs, 2012. április 19.). Itt a kormányzati dokumentum elsüti kissé már unalmas hazugságát is: "Az adónem mind jellegében, mind mértékében hasonló az Európai Bizottság által javasolt pénzügyi tranzakciós adóhoz".
"Széles adóalap"
Megkezdett percenként kettő forint rakódik a telefonálásra, valamint az elküldött szöveges és képi üzenetekre, összesen évente 52 milliárdot fialva. A telefonálás és üzenetküldés ára ettől átlagosan tíz százalék fölött fog emelkedni, de a fix percenkénti adó miatt az olcsóbb tarifák sokkal jobban (az ingyenes beszélgetéseknél és SMS-eknél a drágulás százalékos mértéke matematikailag nem is értelmezhető). További 15 milliárdot előteremtve a már létező "baleseti" adó után a cascón is lesz 15 százalékos, a vagyoni- és balesetbiztosításokon 10 százalékos adó. Talán itt érhető leginkább tetten, hogy az új adópolitika csupán egydimenziós, magyarán sima pénzbehajtás. Az adókulcs ott a legnagyobb, ahol nem lehet alóla kibújni (kötelező biztosítás: 30 százalék) és annál a legkisebb, ami a legkönnyebben nélkülözhető (életbiztosítás: 0 százalék). Az egyetlen adócsökkentés az energiaszektorra vonatkozik: a Robin Hood-adó ugyan nő, de a különadó megszűnik, így az egyenleg mínusz 45 milliárd évente. Igaz, ha azt nézzük, mit ígért a kormány, akkor plusz 55 milliárd a szaldó. Az e-útdíj tervezett bevezetése abból a szempontból kivétel, hogy a megtett úttal arányos díjfizetésnek legalább van igazságossági összetevője - bár a brutális, évente 75 milliárdra rúgó adóemelés természetesen itt is megjelenik, a fuvarozás drágulása pedig szinte minden termék árát megemeli. A fordított áfa (a vevő fizeti) bevezetése a mezőgazdaságban viszont rendben van, ha az adóelkerülés remélt csökkenése miatt évente 15 milliárddal tényleg emelkednek a bevételek.
A megszorító csomag hatása attól is függ, hogyan reagálnak a vállalatok. Ha a terheket nem tudják áthárítani, akkor a beruházások fognak tovább csökkenni. Ha a drágulás nagy részét sikerül a fogyasztókra verni, akkor nyilván nő az amúgy is kiugróan magas infláció, és emelkedik a kiugróan magas jegybanki alapkamat, ezek minden csodás további hatásával együtt. Az új, áfajellegű adónemekre az a jellemző, hogy a megtakarításra nem képes, azaz a jövedelmüket maradéktalanul elköltő kisebb keresetűeknek jobban fáj. Hacsak nem szoknak le a telefonálásról, a gyógyszerszedésről vagy úgy általában a pénzfelvételről, pénzbefizetésről. A befektetőket és az Európai Bizottságot ugyanakkor megnyugtathatja a pakk, hiszen összegszerűen összejön idénre az a 155 milliárd, a 2013-as teljes évre az az 560-660 milliárd forint lefaragás, amivel beférhetünk a háromszázalékos költségvetési hiány alá. Kockázatok nyilván vannak, hiszen az adóemelés okozhat forgalomcsökkenést, és egyből borul a papírforma. De egy újabb év valószínűleg megvan, ennél több tőlünk nem is remélhető. Az meg nyilván csak a magyar állampolgárokat érdekli, hogy milyen lesz itt élni 2013-ban vagy 2023-ban.
