Magyar Narancs: A 12 éves romániai kisfiú néhány hónapot töltött a magyar gyermekvédelem látóterében, de állítólag majd egy évet az országban. Nem tűnt fel senkinek?
Herczog Mária: Miért tűnt volna fel? A magyar gyerekekkel is ez a helyzet. Egy megyei otthon vezetője, miközben tizenvalahány gyerekük már hónapok óta szökésben volt, azt mondta: kábé tudják, hol vannak, és különben se állíthatnak minden gyerek mellé valakit, úgyis elmennek, ha visszahozzák őket. Cinikusan szólva a gyerekvédelemnek nem akkora dráma, ha nincs bent a gyerek: a normatívát megkapja, a legproblémásabb gyerekektől megszabadul, és senki sem kér számon semmit. Ezek a gyerekek gyakran senkinek sem hiányoznak. A közvélemény és a szakma egy része is úgy véli: ahhoz, hogy érdemben segíteni lehessen rajtuk, óriási kapacitás szükséges, ezért nem az a baj, ha eltűnnek a süllyesztőben, hanem ha valamilyen médiabalhé van körülöttük.
MN: A világban és Magyarországon is stagnál a gyermekkorúak által elkövetett bűncselekmények aránya. Magyarországon évente átlagosan 3500-4000 elkövetőről tudunk, ez a gyermekkorúak 0,25 százaléka. Miért bűnöznek a gyerekek?
HM: Többnyire, de nem kizárólag, rettenetes szegénységben, tudatlanságban élő családok gyermekeiről van szó, amely családok nemcsak gazdaságilag és földrajzilag, de érzelmileg is izoláltak. Elsősorban az a kérdés, hogy a szülők képesek-e gyerekeiknek érzelmi biztonságot jelentő környezetet biztosítani. A bűnelkövetővé váló gyermekeknek nincs támogató kapcsolatrendszerük, szüleik nem rendelkeznek megfelelő információkkal arról, hogy mire van szüksége egy gyermeknek, hogy egészséges személyiséggé váljék. Mindez nem független a gazdasági helyzettől és a szegénységtől, de minden kutatás azt mutatja, hogy még a legszörnyűbb helyzetekben is vannak olyan védőfaktorok, amelyek meg tudják óvni a gyereket attól, hogy nagy bajba kerüljön. Olyan erős érzelmi kötés szülőhöz, szomszédhoz vagy bárkihez, ami biztonságot nyújt és értékeket is közvetít, arról például, hogy hogyan kell egymással emberi módon viselkedni, miért érdemes értelmes szabályokat, kereteket betartani. Ma már neurobiológiai vizsgálatok bizonyítják, hogy ha az agy bizonyos területei kora gyerekkorban nem kapnak elég érzelmi stimulációt, elfogadást, választ a szükségletekre, akkor az később súlyos érzelmi deprivációhoz, magatartási vagy tanulási zavarokhoz vezethet. De meghatározó lehet például a jó várandósgondozás, a szülési élmény és az azt követő érzékeny időszak is.
MN: Milyen múltja lehet egy bűncselekményt elkövető gyermeknek? Honnan jön, mi hiányzott az életéből és miből volt sok neki?
HM: Nem kell a gyereknek szegénynek lennie; elég, ha nem szeretik eléggé, vagy a szüleinek a hozzá fűződő érzései ambivalensek. Ha következetlen a nevelés, nem világosak a határok és a jó és rossz közti különbség, máris kódolhatóak a későbbi zavarok. A gyerek nem érti, hogy fájdalmat, veszteséget okoz; de nem azért, mert rossz, hanem mert nem tanulta meg, hogy van olyan, hogy vágyik valamire, de nem veheti el. Ahogy arra sem kapott példát, hogy valaki fájdalmat és veszteséget él át, hiszen neki magának tilos éreznie, az együttérzést pedig nem tanították meg neki. A bűnelkövető gyerekek szüleinek egy része maga is bűnelkövető, szegény családból jön, alacsony iskolai végzettségű, nem tudja kezelni a haragját, feszültségeit. De példa a többi felnőtt is. Ha nem szeretik, csúfolják a gyerekintézményben, az azt igazolja, hogy semmi sem számít, nincs esély az elfogadásra.
MN: Működik-e a gyerekvédelmi jelzőrendszer? Szól-e az orvos, a tanár, a védőnő, ha baj van?
HM: Általában nem nagyon működik, de fejlődik a 10 évvel ezelőtti bevezetéséhez képest. Csak épp semmilyen következménnyel nem jár, ha valaki nem jelez és semmit sem tesz. Ha egy szexuálisan bántalmazott gyerekről kiderül, hogy az óvónő vagy az orvos tudott róla, de nem szólt, azért nem vonják felelősségre. A szakember fél a bántalmazó szülőtől, attól, hogy elveszíti a munkáját, ha nem lehet bizonyítani. Van olyan önkormányzat, amely megtiltja, hogy jelezzenek, mert akkor lépnie kellene, és az kínos a falunak. A gyerekjólétisek többsége egyedül dolgozik, a védőnők is túlterheltek. Ha pedig ők is félnek, mit érezhet egy meg nem védett gyerek?
MN: Elég-e a gyerekvédelmi törvény, hogy fel lehessen lépni a bűnelkövető gyerekekkel szemben?
HM: Legutóbbi, 2005-ös kutatásunk azt mutatja, hogy az alapellátás foghatná meg ezeket a gyerekeket, de gyakran semmit sem kezd velük. A gyerekkorú elkövetők nagy része otthon marad, és családgondozás keretében vagy történik velük valami, vagy sem. Ha az alapellátás jó színvonalú lenne, elégséges lenne a törvény. De a rendszer nem jól működik: meglehetősen esetleges, kit nyilvánítanak veszélyeztetettnek, kit vesznek védelembe, emelnek ki a családból, ahogy az is esetleges, ami ezután történik velük.
MN: Tehát a hazai gyerekvédelem egy részében semmi se történik, ahol meg igen, ott sem konzekvensen?
HM: A gyerekjólétis kolléga, akinek jó esetben a rendőr vagy a jegyző jelezte a bajt, megkeresi a problémás szülőt, és figyelmezteti a magatartási szabályok betartására (ne igyon, dolgozzon, neveljen jól). De vajon magától honnan tudná másképp tenni a dolgokat az a szülő, csak mert a szakember megmondta? Ezek tanult dolgok, nem ezekkel születünk. Az iskolák jó része például nem érti, hogy a gyerek nem születetten rossz, hanem speciális figyelemre van szüksége. Hallani sem akarnak arról, hogy nekik is lenne dolguk az erőszakmentességre nevelés terén. Egyszerűbb megszabadulni a problémás gyerekektől: magántanulóvá nyilvánítani vagy ideiglenes hatállyal kiemelni őket, amihez a gyámhivatal gyakran segítséget ad.
MN: A 12 éves kisfiút nem lehetett zártabb intézménybe vinni, mert külföldi, a sima otthonból meg elszökött. Ahogy sok más gyerek is szökésben van. Ez normális, hogy így működik?
HM: A magyar gyerekek esetén is van egy szigorú rendje annak, hogy hogyan kerülhetnek speciális intézetbe. Szemben egy angol, amerikai vagy más rendszerrel, ahol intenzív gondolkodás folyik arról, hogy mit lehetne tenni, hogy a nagyon rossz állapotban bekerült gyerekek ne szökjenek meg szinte azonnal, nálunk a szakma és a közvélemény is elfogadja ezt. Bezzeg, ha a szülőtől szökik meg a gyerek! A közvélemény sem kéri számon, hogy a gyerekvédelem vajon miért nem alkalmaz megfelelő módszereket és technikákat, hogy ezt megakadályozza. A magyar gyerekvédelem egyik sajátossága, hogy nincs eredménymérés, senkinek sem kell elszámolnia azzal, hogy a gyerek a bekerülési állapothoz képest mennyit fejlődött. Mintha elfogadnák, hogy ezek a gyerekek olyan rossz állapotban vannak, hogy alig lehet valamit tenni, és korlátozottak a lehetőségek is. Egy részük persze nem szökik meg, mert nem akar, nem tud, és különben is, bent meleg van és enni adnak. De érthető az is, aki megszökik, hiszen a rendszer nem kínál alternatívát, ami ellensúlyozná az esetenként nagyon súlyos hátrányait; többségük hazamegy a "rossz" szülőhöz, mert oda tartozik, és szeretné, ha szeretnék.
MN: Mi történik egy gyerekkel, ha bekerül egy bentlakásos otthonba?
HM: Gyakorlatilag senki és sehogyan sem készíti fel őt arra a hihetetlen változásra, amin átmegy. Sok gyerek soha semmilyen rendszert nem ismert: nem tudja, hogy reggel iskolába megyünk, este fürdünk, vacsorázunk. A szakmai közvélemény evidenciának kezeli, hogy a kisfiú, akit épp bevittek, magától rájön, mi hol van, mi fog történni vele, és azonnal beilleszkedik egy, az eddigitől eltérő életbe. Ez önmagában is megdermeszti azokat, akik semmilyen motivációt nem éreznek. Milyen vonzereje lehet egy ilyen intézménynek egy gyerek számára? Még ha szeretettel fogadják is, ami a ritkább eset, akkor is ijesztő és félelmetes az ottmaradás. Ez a bűnelkövető 12 éves fiú ahhoz szokott, hogy öntörvényűen közlekedik. Ha elfogadjuk, hogy őt a gyerekek többségével ellentétben nem felnőttek használják, hanem magányos elkövető (vagy áldozat), akkor pláne mit várhatunk?
MN: A büntethetőségi korhatár leszállítása mit oldana meg? Az elítélt fiatalokkal mi történik bent?
HM: Semmit az égvilágon nem oldana meg, ez egy részben politikai eredetű álvita, ami érthető, de nem szerencsés. De elsősorban vizsgáljuk meg, mennyire hatékonyan is működik a büntető igazságszolgáltatás a fiatalkorúaknál! Ha hatékonyabb, mint a gyerekvédelem, akkor érdemes megfontolni. De Kerezsi Klára hamarosan publikálandó tanulmánya nem ad okot derűlátásra. Azt vizsgálta, mennyi a visszaesés, és a korábban fiatalkorúként elítéltek vagy próbára bocsátottak közül mennyiből lesz későbbi elkövető. A büntetés súlyosbítása nem segít; meg kellene érteni, ki miért válik bűnelkövetővé - de persze azelőtt, hogy elkövető lesz belőle.
MN: Európában többnyire 14 év a korhatár. Ahol ennél alacsonyabb, ott a különféle szakmák szorosan együttműködnek. Hollandiában lezárják az ügyet, ha a család támogatói programban vesz részt, kisebb bűncselekménynél pedig választható az elterelés.
HM: Kérdés, hogyan definiáljuk a büntetést és büntethetőséget. Az utóbbi civilizált országokban nem elzárást jelent, hanem a gyerek speciális szükségleteinek alapos vizsgálatát. Az új-zélandiak családi csoportkonferenciát alkalmaznak fiatalkorúak esetében: ha nem életellenes a cselekmény, nem zárják el, hanem összeültetik a családot és a közösséget, és ők magukban végigbeszélik, hogy lehetne segíteni a gyereknek; megállapodást kötnek, hogy ebből ki mit vállal. A segítő szolgálatok támogatják őket a kért módon, a rendőrség és az ügyészség pedig jóváhagyja a tervet, és háromhavonta ellenőrzik, hol tart a család. Tehát nem a kor vagy a belátási képesség számít, hanem csak az: mit kínálunk a bekerülő fiataloknak.
MN: De honnan ért egy magyar ügyész vagy bíró a gyerekekhez, amikor ugyanazt a Btk.-t alkalmazza rájuk, mint a felnőttekre? A Kocsis Franciska-gyilkosság egyik tettesét 9 év fegyházra ítélte a bíróság, mert példát akart statuálni. Ezzel mit értek el?
HM: Vajon volt-e az ügyben döntő bíróknak valódi tapasztalatuk arról, hogy a felnőttek között letöltött előzetes és a sok év fegyház után valaki jobban beilleszkedik a társadalomba, mintha megfelelő pszichológiai segítséget kapott volna? Azt az egyébként autisztikus kislányt tönkretették, hagyták, hogy mindaz megtörténjen vele, aminek nem lett volna szabad megtörténnie. Angliában, ahol tíz év a büntethetőségi korhatár, a két és fél éves gyereket halálra kínzó két tízéves számára külön pszichiátriai egységet hoztak létre, ahol terápiás kezelésre ítélték őket, majd 21 évesen új identitással eltűnhettek.
MN: Mi alapján dönt egy bíró?
HM: Van olyan javító, amely megmondja: a bírótól függ, mit kap a gyerek. Hiába írják le, mennyit fejlődött, az előítélet miatt a bíró háromszor olyan súlyos büntetést szab ki, mint ha egy másik bíróságon kötött volna ki az ügy. Csak mert másképp ítéli meg a roma vagy nehéz sorsú gyerekeket. És mert a nem romát vagy jobb pozíciójút persze hamar kiviszi a fogadott ügyvéd az előzetesből, és megóvja a bíróságon is. A külön fiatalkorúakkal foglalkozó bíróság és ügyészség mellett az is fontos lenne, hogy a rendőrök és igazságügyi szakértők is speciális felkészítést kapjanak, és hogy az összes szereplő tudatában legyen annak, hogy látszólag elfogulatlan döntését mennyiben befolyásolja saját értékrendje és érzései.
MN: De egy ügyésznek és bírónak az áldozatra, a bűnre és a társadalomra kell tekintettel lennie.
HM: Nyilván egy büntetőjogásznak vagy kriminológusnak mások a szempontjai. Számomra az a kérdés, hogy lehet a gyereket megmenteni, rehabilitálni, és kárt menteni, jóvátenni. Fontos persze, hogy ne okozzon a társadalomnak további bajokat. De a legfontosabb mégis az: ő legyen jobban, hisz akkor mindenkinek jobb lesz.
