Fél év magány

Orbán Viktor és a magyar uniós elnökség

  • Hegedűs István
  • 2011. január 6.

Belpol

Közhely, de igaz: a politikában egy hét nagyon hosszú idő. Nem is olyan régen még azon morfondíroztunk, mitől lehetne sikeres és emlékezetes az első magyar uniós elnökség. Növelheti-e ez az újdonsült vezető szerep honfitársaink európai kötődését, elhiszik-e végre, hogy akár régi, akár viszonylag új tagállam polgáráról van szó, mindenki egyenrangú az egységesülő Európában? És ami a szűkebb szakmai szempontokat illeti, vajon tényleg kellően felkészült-e az államapparátus a rendkívüli brüsszeli és budapesti feladatokra, jól választották-e ki a féléves időszak prioritásait, befejeződik-e időben a gödöllői kastély felújítása, és képesek lesznek-e politikusaink sajátos magyar nézőpontjukat háttérbe szorítva az Európai Unió képviseletében immár a történelem színe előtt fellépni?

Ez után viszont azon kezdtünk tanakodni, hogy a Fidesz-kormányzat forradalmi aktivizmusa és a politikai-gazdasági szféra rendszerszerű átalakítása beleütközik-e bármely európai uniós jogszabályba, ellentétes-e európai bírósági határozatokkal, vagy egyértelműen ellentmond-e az európai uniós értékrendnek és szellemiségnek. Csöndben maradnak-e a közös európai intézmények és a tagállamok vezető politikusai, vagy eljutnak-e legalább a fejcsóválásig a jogállamiság elleni támadásokat érzékelve - éppen most, amikor érdekük fűződik a magyar elnökség botránymentes lebonyolításához? Egyáltalán: mennyire vagy meddig válnak el egymástól a tagállami színtéren és az európai politikai térségben zajló politikai folyamatok?

A fordulat

Bár addig is jelentek meg negatív hangvételű cikkek az Orbán-kormányról, a médiatörvény megszavazását követően az európai és a nemzetközi médiában átszakadt a lélektani gát. Akkora volt a felhördülés, hogy a magyar emberek csak kapkodhatták a fejüket a jelzők és a hasonlatok sűrűjében: a miniszterelnököt Lukasenka, Putyin és Haider figurájával vetették össze, populistának, tekintélyelvűnek és kíméletlennek bélyegezték, az épülő politikai rendszert pedig pártállamnak és Führerstaatnak nevezték a világlapok. Ráadásul számos tagállami politikus mellett az Európai Parlament szocialista, liberális és zöld politikai csoportjának vezetője is meghökkentően brutális kifejezésekkel illette a kormányt és politikáját. Guy Verhofstadt, a liberális frakció élén álló korábbi belga miniszterelnök sajtóközleményében kijelentette: "A Pravda ideje lejárt." Gyakorlatilag minden mérvadó újság és politikus összekapcsolta az európai demokratikus normák megszegését az uniós elnökségi funkcióval, megkérdőjelezve a magyarok alkalmasságát az Európai Unió képviseletére.

Kiderült, hogy a kritika kritikus tömegének elérése után nemhogy nem lehet többé elbújni a tanácsi elnökség paravánja mögé, hanem a figyelem a megszokottnál még koncentráltabban irányul a féléves funkciót betöltő tagállam politikai állapotára. Az Európai Bizottság, bár ügyeletes szóvivője sajtótájékoztatóján minden egyes kérdésre ugyanazt a két mondatot ismételgette, vizsgálatot indított a médiatörvényt ért bírálatok hatására. A német újságokban addigra már olyan büntető intézkedések lehetőségét feszegették, amelyekre legvadabb álmában sem gondolt itthon senki: hogy el lehet-e venni a soros elnökségi funkciót, és ezzel párhuzamosan meg lehet-e vonni Magyarországtól a szavazati jogot az Európai Unió Tanácsában. Legfontosabb partnerünk, a német szövetségi kormány képviseletében Werner Hoyer külügyi államtitkár ugyan kivitelezhetetlennek tartotta, de nem utasította vissza felháborodva ezeket az ötleteket rádióinterjújában. A Washington Post cikkírója pedig felvetette, hogy Hillary Clinton amerikai külügyminiszter bojkottálja az Európai Unió Keleti Partnerség programja keretében szerveződő májusi budapesti csúcstalálkozót. Legmesszebb talán a Die Zeit véleményrovatában Jan-Werner Müller ment: szerinte az Európai Unió vagy megállítja Magyarországot, vagy végső esetben búcsút vesz tőle. Ilyen fokú általános ellenszenvet egyetlen magyar kormányzat sem vívott ki magának a rendszerváltás óta.

Milyen Európa?

Csak találgatni lehet, milyen pszichés állapotban élte át a tűzijátékot a nagyobbik kormánypárt és elnöke, Orbán Viktor. Maradt-e még benne annyi az egykori liberális demokratából, hogy legalább magának bevallja: nem ezt akartam. Nem valószínű. Leginkább arra koncentrálhatott, hogy az általános össztűz, a golyózápor közepette egyben tartsa seregeit, és katonáin ne uralkodjon el a pánik. Hogy őt magát is meglepte az offenzíva mérete és mélysége, az bizonyos. A kapkodó, jópofának szánt zsigeri reakciók, így a luxemburgi külügyminiszter kvázi lekommunistázása és Angela Merkel leszegénykancellár-asszonyozása a bornírtságon túl az ostromlott erőd védőinek megbántottságát is mutatta.

Az első értelmezési lehetőség szerint Orbán forradalmi hevületében már régóta lesajnálja azt az Európát, amelynek hanyatlását az emelkedő Kelettel szemben rövid és hosszú távon elkerülhetetlennek tartja. Újabban a Nyugat kifejezés negatív felhangot kap kijelentéseiben, akárcsak közel egy évtizede a liberális jelző; a magyarok európai kötődésére pedig leginkább földrajzi szempontból utal. Retorikájából teljességgel hiányzik az egységesülő (föderalista) Európa víziója. Kétharmados választási győzelme után még programadó beszédében sem említette a közelgő magyar uniós elnökséget. Az európai politikai és gazdasági térség közös problémái kizárólag magyar szemszögből érdeklik: legyen itthon elegendő gáz, és ne maradjunk le az országok közötti adóversenyben. Nem hisz a közös európai értékrendben, amit többször látványosan demonstrált már első miniszterelnöksége idején: egyedül ő vett részt Franjo Tudjman horvát elnök temetésén Európa állam- és kormányfői közül, illetve feltűnően szívélyes viszonyt ápolt osztrák kollégájával, amikor tizennégy uniós tagállam jegelte a kétoldalú kapcsolatokat Wolfgang Schüssel kormányával a szélsőjobboldali FPÖ-vel kötött koalíció miatt. Az Európai Uniót ostorozó orbáni bonmot-k, a Fidesz fokozódó europesszimizmusa ahhoz is hozzájárult, hogy a csatlakozási tárgyalások végére Magyarországon a jobboldali szavazóbázis egy jelentős része Európa-ellenessé vált. A Fidesz értelmiségi és szakértői holdudvarában, illetve a párthoz nagyon közel álló médiában olyan elemzők kapnak rendszeresen hangot, mint Bogár László, aki az Európai Uniót a globális, multinacionális tőke politikai szintű képviselőjének tekinti, és Magyarországgal szembeni elnyomó, gyarmatosító politikája miatt bírálja, mellesleg az európai politikai elitet a magyar komprádor szocialista és liberális körökkel való összefonódással és a nemzeti erők erőfeszítéseivel szembeni ellenállással vádolja.

A második lehetséges értelmezés szerint Orbán a nemzetek Európájában hisz, vagyis az uniós színtér számára egy második, sokszereplős politikai küzdőtér, izgalmas játszmákkal. Ebben az arénában mindenki, bármit is mondjon ájtatos képpel, az integráció mezébe bújva valójában saját nemzeti érdekeit képviseli a politika szokásos brutális eszközeivel, tűzön-vízen át. Ezért nevezte Orbán az uniós csatlakozást pragmatikusan érdekházasságnak, és azóta is a termőföld védelmétől a magyar identitás megőrzéséig csupán ugyanarról beszél nyíltan, amire mások csak gondolnak. A közös európai intézményekkel, különösen az Európai Parlamenttel szerinte egyébként nem sokat kell törődni, annyira súlytalanok. Ellenben ügyes koalíciókötéssel, közös pártideológiai alapon olyan tengelyt, szövetségesi rendszert kell létrehozni az Európai Néppárt politikusaiból és kitüntetetten a posztkommunista országok konzervatív vezetőiből, elsősorban a lengyelekkel együttműködve, hogy a Fidesz hátát biztosan megvetve Orbán gyakorlatilag szabad kezet kapjon belpolitikai tervei megvalósításához. És ha mégis beszólnának külföldről, az csak azért van, mert mint a történelemben annyiszor, most is kettős mércét alkalmaznak velünk szemben, miközben Európa más országaiban ugyanúgy vagy még inkább "verik a négereket" (illetve ezúttal a cigányokat).

A harmadik verzió - ami egyébként a hivatalos Orbán-kép lehetne, ha a kormányzatnak volna olyan célja, hogy jelentős európai államférfivá stilizálja fel a miniszterelnököt - hivatkozási pontját Európa kereszténydemokrata gyökerei jelentik - ahogyan erről Orbán is beszélt az Európai Közösség megalakulásának ötvenedik évfordulóján, a Berlini nyilatkozat elfogadásakor. Ezt erősíti, hogy amióta a Fidesz beágyazódott az Európai Néppártba, és európai parlamenti képviselői bizonyították rátermettségüket, jóval kevésbé lehet soft euroszkepticizmussal vádolni a pártot. A kormányfő erős Európát akar: ez a kívánság lett a magyar elnökség szlogenje is. Az utóbbi hónapokban Orbán a stabil euró szükségességéről és az európai gazdasági kormányzásról mint a legfontosabb elnökségi prioritásról értekezett - mintha magával ragadta volna a feladat és a fellépés lehetősége az európai színpadon. Egyébként mindig is érdekelte a nemzetközi politika, most is végiglátogatta az elnökségi periódus előtt a többi tagállam vezetőjét. Nem is akarja átengedni a show-t külügyminiszterének; minden fontos eseményen ott lesz, versenyhelyzetbe hozva még az Európai Tanács állandó elnökét, Herman A. Van Rompuyt is - ha kell, akár a Lisszaboni szerződés kereteit és a belső munkamegosztás egy esztendő alatt kialakított rendjét feszegetve.

Az sem kizárt, hogy e három lehetséges viselkedés egyvelegét tapasztaljuk meg 2011 első felében, attól függően, hogy Orbánban éppen melyik attitűd kerekedik felül, és hogyan győzi meg magát az egyetlen kívánatos cselekvés helyességéről. Ez az ambivalencia nyomasztja a fideszeseket, akiket a pártelnök most kitartásra buzdít, hiszen tudjuk, kinek a kezében van az európai média, és tudjuk, kik súgnak a külföldnek. Ha a csapat tovább hergeli magát, az önpusztító ellenállást is választhatja. Legalábbis az első forgatókönyv szerint Orbán, a kalandor aligha tűri sokáig a leckéztetést, és kedvező széljárás esetén habozás nélkül kiszállna a közös európai csónakból. A második értelmezés ugyanakkor tág teret nyit a pragmatikus taktikázás előtt: az erőpolitikus Orbán, ahogy a 2010-es és a 2011-es költségvetési hiánycél érdekében már megtette, nálánál nagyobb hatalommal találkozva képes lehet a rugalmas elszakadásra és az alkalmazkodásra. A harmadik, kormánypártinak nevezhető verzióban a kitörés az idő múlásával fokozatosan következhet be: a kezdeti viharok elcsendesednek, az európai intézmények és a tagállamok belátják, hogy nincs értelme tovább feszíteni a húrt. Mivel Magyarországon senkit sem fognak letartóztatni fél éven keresztül, az elnökség sikerét nem fogja tartósan beárnyékolni a kezdeti félreértés-sorozat.

A magyar soros tanácsi elnökség megítélése nem csupán az adminisztratív feladatok jó vagy rossz teljesítésén múlik majd. A felfokozott politikai légkörben az első nagyobb konfrontáció éppen az Európai Parlamentben robbanhat ki, ahol január 19-én a magyar miniszterelnök vázolni fogja a féléves elnökség programját, és megvitatja elképzeléseit a politikai csoportok felszólalóival. Strasbourgban Orbán nyilván igazi Európa-barát beszédet kíván mondani. Már ha tényleg bemegy az oroszlánbarlangba - de nem kizárt, hogy a köztársasági elnököt vagy a külügyminisztert küldi el maga helyett.

Hogyan tovább?

Ebben a pillanatban nem látszik, mi lenne a jobbik megoldás az ő szempontjából: ha példátlan módon itthon marad, akkor arról fognak cikkezni a világlapok, hogy elmenekült a konfliktusok elől, ha pedig részt vesz a plenáris ülésen, akkor igen éles támadásokat kell elviselnie. Még az is kérdés, lelkileg fel tud-e készülni annyira, hogy ne Silvio Berlusconi olasz miniszterelnök hasonló helyzetben produkált rémes szereplését ismételje meg. Ami ugyan nem várható, de vitapartnerei, köztük Daniel Cohn-Bendit szónoki képességeit figyelembe véve kellene harcba szállnia, mégpedig angolul, vagy roszszabb esetben az egyéniséget kiiktató szinkrontolmácsolás segítségével. A végeredmény így is, úgy is az lesz - kivéve, ha az események váratlanul más irányt vesznek -, hogy a magyar ügy megint európai szintre emelkedik. Nagy kérdés az Európai Néppárt magatartása: amennyiben a konzervatívok megvédik magyar tagszervezeteiket, a Fideszt és a KDNP-t, akkor itthon egész meggyőzően érvelhet a kormány amellett, hogy a miniszterelnök odakint is a legnagyobb nyugalommal állta ki a szokásos kíméletlen baloldali és liberális pergőtüzet.

Egyelőre messze nem egyértelmű, hogyan fog viselkedni az Európai Bizottság a következő hónapokban. Még mindig igaz, hogy az együttműködés érdekében a nagy balhét szívesen elkerülnék. Ám ebben a szervezetben is emberek dolgoznak, a vezető pozíciókban lévő politikusok és tisztségviselők a helyzet drámai fokozódását érzékelve aligha engedhetik meg maguknak, hogy minden más szempontot a féléves tanácsi elnökség szűk értelemben vett eredményességének rendeljenek alá. Izgalmas kérdés, hogyan reagál Neelie Kroes bizottsági alelnök Navracsics Tibor miniszter meglepően nyegle válaszára, miután a médiatörvény kapcsán információkat kért a kormánytól. Most már elképzelhető, hogy a január elsején életbe lépett törvényt bíráló hazai médiakutatók és szakjogászok pesszimizmusa ellenére az Európai Bizottság vizsgálata politikai értelemben nagyobbat fog durranni, mint ha fél évvel ezelőtt nyilatkoztak volna a nyáron elfogadott "médiaalkotmányról". Egy kemény állásfoglalás megelőlegezheti az Alkotmánybíróság bátor döntését, és feltüzelheti az itthoni ellenállást, ami egyelőre inkább virtuális: a sajtószabadság védelmére alakult Facebook-csoporthoz több mint ötvenezren csatlakoztak már az új év első napjáig.

Azt is figyelembe kell venni, hogy ha a magyarokkal szemben elnézőek lesznek az európai intézmények, e puhaság alááshatja az Európai Unió hitelességét a külvilág szemében. Ahogy a Riporterek Határok Nélkül nevű szervezet fogalmaz közleményében: "Magyarország az EU bővítését és a szomszéd országokkal való kapcsolatokat egyik prioritásaként nevezte meg. De hogyan követelhet meg határozott lépéseket a média szabadságának elismerését illetően balkáni tagjelölt országoktól, ha maga olyan rendszert vezet be, amit az Európai Unió joggal ítélne el, amennyiben egyik szomszédja fogadná el?" Ha ez a fajta demokratikus felfogás diadalmaskodik az európai politikában, akkor a Magyarországra oktrojált kormánypárti alkotmány áprilisi 25-i elfogadása után valóban elvehetik az európai csúcstalálkozót Magyarországtól - és az egyébként sem feltétlenül a Fidesz-kormánnyal szolidáris lengyel vezetés bizonyára szívesen vállalná át az esemény megrendezését ősszel Varsóban.

De vigyázat, túl messzire mentünk a lamentálással! Hány hét is van még hátra húsvét hétfőig?

A szerző a Magyarországi Európa Társaság elnöke.

Neked ajánljuk