A sors, továbbá a kisgazdapárt és az őt megérdemlő szövetségesei jóvoltából ma Magyarországon földet csak jól szituált hazai magánszemélyek vásárolhatnak mintegy 300 hektárig bezárólag. A logika meglehetősen perverz: földet vagy olcsón, vagy sehogy nem lehet venni, a kereslet-kínálat tehet egy szívességet. Az olcsóság ezúttal szó szerint értendő: Heves megyei tapasztalatok alapján (és ott speciel kifejezetten jó földeket lehet találni) egy aranykorona föld értéke mindössze 2 ezer forint, vagyis egy 20 aranykoronás föld ára 40 ezer forint. Összehasonlításképpen: egy hasonló nagyságú holland birtok körülbelül ennek a százszorosába kerül, pedig ha olvad a jégsapka, akkor mehetnek megint halászni, ezzel szemben a hevesi nyolcszáz négyszögöl sziklaként dacol az árral az idők végezetéig.
A holland példa persze kirívó; az uniós földár átlagban 40-50-szerese a magyarénak. Megemlítendő még, hogy nálunk - a föld árához képest - viszonylag drága a földbérlet. Az árak országosan amúgy finoman szólva is szóródnak: egy zsíros békési birtokot nyilván drágábban lehet megvenni, mint egy homokbuckás somogyi vagy nyírségi földet.
Gazdagok és szépek
A földbirtok gondolata valósággal megbabonázza a leendő vásárlókat, akik módjával bár, de vesznek földet; igaz, a köz csak akkor törődik velük, ha a vásárolt birtokot végképp nem a tájjelegnek megfelelően szeretnék felhasználni, hanem mondjuk bevásárlóközpont építésére. A kívülről jött befektetők és a helyi lakosság konfliktusai már eddig is számos érdekes, sőt egzotikus folklórelemmel dúsultak: az egyik budakalászi tiltakozó például magára láncolta a helyi önkormányzat kárpótlási irodájának számítógépeit, melyeket utóbb ugyan levágtak róla, ám a láncok maradékait részben okulásképpen, részben a finom szimbolika miatt végül rajta hagyták. A Vadkelet birtokbavételének ezek persze csak szélsőséges esetei; a drága magyar humuszt békésebb körülmények között is meg lehet szerezni.
A jó földre startoló újbirtokosokat szociális és gazdasági hátterük alapján - Raskó György agrárszakértő útmutatásai szerint - három erős csoportra oszthatjuk fel.
A földszerzés első hulláma a kárpótlás klasszikus időszakára esik: az újszerzeményesek ekkor kárpótlási jegyek felvásárlása révén jutottak (végül persze licittel) jelentős földterületekhez, ám utólag készpénzért is vásároltak más, kevésbé tehetős s főleg agrárkérdésekben kevésbé kompetens, húgyagyú városiaktól (dettó újszerzeményesektől) birtokot. A földszerzés eme első periódusában a helyi erők, konkrétabban a panziótulajdonosok és kocsmárosok játszottak főszerepet. Persze nem volt rest az egykori tsz-vezetés sem, s igazolandó a róluk kisgazda körökben elterjedt balítéleteket, maguk is heves földvásárlásba fogtak. ´ket tekinthetjük a második csoportnak.
Nyakatokon vad úri tatárok
A harmadik körben jöttek a hiedelmekből elhíresült városiak: a befektetők - kiemelten brókerek -, no és persze az ügyvédek, ám az ő motivációik bonyolultabbak, mint azt sztereotípiáink birtokában vélnénk. Ha egy bróker földet vesz, úgy az ember első blikkre spekulációt gyanít, ám ez csak részben igaz; a motiváció ugyanis éppúgy lehet egy új keletű hobbi kiélése, illetve egy nagyon is tradicionális modell feltámasztása. Az ántivilággal foglalkozó társadalomtörténészek több ízben behatóan elemezték azt a jelenséget, hogy a meggazdagodott (abban a korban sokszor allogén - zsidó, német - származású) városiak inkább birtokot vásároltak maguknak a magyar vidéken, elvégre az életmód, társadalmi és magatartásminták szintjén (bank ide, tőzsde oda) még mindig a dzsentri volt a példakép (Weiss Manfréd és társai esetében pedig a tízezer holdas mágnás). A társadalmi mintához való hasonulást leginkább a külsődleges kellékek birtoklása, illetve használata tudja szolgálni; a manapság földet vásárló brókerek általában 100-300 hektáros földeket keresnek, melyeken a megvásárlás után (s ez jellemző a földet vásárlók más kategóriáira is) lehetőség szerint nem csinálnak semmit. Egészen pontosan: a lóistálló megépítése és az obligát pacik beszerzése után a birtokot bevettetik fűvel, amit évente kétszer lekaszáltatnak, azt annyi. Ez két okból is frappáns: egyrészt kikerülik a hatályos törvényt, amely hasznosítási kényszert ugyan nem ír elő a földtulajdonosok számára (ez a jelenlegi agrárviszonyok közepette kifejezetten unfair volna), de művelési kényszert igen. Növényvédelmi és egyéb okokból a hatóságok éppen mostanában igyekeznek betartatni a törvényt a legújabb kori agrárreform következtében elszaporodott parlagföldek ijedt tulajdonosaival; ráadásul az újszerzeményesek egy része nem is tud arról, hogy termőföld volna a birtokában, amelynek pedig, jobb híján, pollenben igen jelentős a hozama.
A földvásárlók célcsoportja többek között éppen az a réteg, melynek csak nyűg a kéretlenül jött birtok, esetleg még bérbe sem adta, s mivel művelni nem tudja, és nem is kívánja, idővel riadtan észleli, hogy a földbirtok esetében jóval több a hatályos törvényekből fakadó adminisztratív macera, mint azt korábban gondolta. Ezek után valószínűleg érthető is, miért szerepelnek az ügyvédek a földvásárlók legjobban pozicionált csoportjában.
Csák Máté földjén
Az átlag magyar földtulajdonosnak mostanság nem kell attól tartania, hogy megjelenik nála a Sergio Leone-klasszikusból megismert Frank (Henry Fonda, magyar hangja Sinkovits Imre), és akár családja kiirtása árán is megszerzi a talpalatnyi alluviális mállásterméket. Nálunk a föld nem ér ennyit. Spekuláció céljára mondjuk megtenné, hiszen valószínűleg ennél már nem megy lejjebb az ára, problematikus viszont, hogy egyhamar följebb sem, vagyis a hátránya ugyanaz, mint az előnye: könnyű megszerezni, mert nincs ára, és mert nincs ára, alig lehet terhelni.
A jövő pedig bizonytalan: hazánk kormányzata - bölcs előrelátásról téve tanúbizonyságot - tízéves derogációt kért az EU-tól a földszerzési szabályokra, ami egy valószínűsíthető 2006-os csatlakozási dátumot figyelmbe véve (s meglehet, még ennek rögzítése is nagy vakmerőséget kíván) ahhoz vezetne, hogy egy sehonnai gazdag külhoni legalább 2016-ig nem tehetné enyves mancsait a magyar anyaföldre. Képzeljük magunkat egy mai magyar befektető helyébe, s szembesítsük őt egy évtizedes futamidő gondolatával; már látni is, amint elvörösödött fejjel bukik le a székről. A spekuláció ezek szerint nemigen működik a maga vegytiszta irodalmi formájában; ezek után kifejezetten kíváncsiak volnánk arra, hogy a majdan felállítandó Nemzeti Földalap kedvezményezettjei vajon mi a csudát kezdenek a kisajátított s részükre átpasszolt földdel. Szintén kérdéses, hogy ilyen körülmények között hogyan enyhül a magyar mezőgazdaság mérhetetlen tőkeszomja és fejlesztésigénye, s lesz-e oly hazai vagy külföldi gazdálkodói réteg, amely hajlandó ide befektetni.
Máskülönben ugyanis végérvényesen tönkremegy e szektor.
Innen nézve csak remélni lehet, hogy a jelenlegi paroxiás tünetek múltával esetleg honi jogi személyek, netalántán külföldi farmerek is vehetnek birtokot, ami legalább egy kicsit elmozdítaná a földárakat a reális szint felé; ám ez most annyira sem valószerű, mint a Csillagkapu című népszerű sorozat.
Dózsa népe
Köztudott tény, s ha nem, akkor most közöljük: az EU birtokpolitikája szűkkeblű. A Raskó György által kifejezetten bigottnak minősített joggyakorlat, itt most nem részletezendő ideologikus okokból, korlátozza a birtokkoncentrációt, ami valóságos új népvándorlást indított el a világ fejlett mezőgazdasággal bíró, ún. boldogabb régióin belül. Az EU-ból menekülnek a többre-szebbre vágyó farmerek: célpontjuk Kanada, az USA, Ausztrália, Új-Zéland, Argentína, Brazília (e tény ismerete nélkül nem értelmezhető még A pampák bikája című sorozat sem). Ehhez érdekes adalék, hogy Kanadában például a tejkvóták száz százalékát immáron holland farmerek birtokolják, s ez ott senkit nem zavar, hiszen a fiúk helyben is adóznak, helyben ruháznak be, helyi erőknek adnak munkát, ami mindenkinek jó.
Nos, nálunk effélétől nem kell tartani, s ezért nem is csak a földszerzést korlátozó jogi akadályok a felelősek. Szemléletbeli és a késő kvázifeudális ántivilágban gyökeredző mentális okai vannak annak, hogy a jelenlegi restriktív földpolitika még népszerű is lehet a falusi népesség egy jó része előtt. A magyar faluban (s nyilván nem vagyunk ezzel egyedül a világon) igen kevéssé örülnek a gazdálkodási célból érkező idegennek, legyen az külhoni vagy hazai vállalkozó, pláne ha még eredménye is van annak, amit csinál. Aki azért vásárolt össze egy jelentősebb birtoktestet, hogy ott a nagy magyar reformerek által megálmodott kapitalisztikus gazdálkodást folytasson, annak sok esetben közutálattal kell szembenéznie. Akadt olyan agrárvállalkozó is, aki a birtoka melletti faluból inkább a legközelebbi kisvárosba költözött, mint hogy elviselje azt az ellenérzést, amit azzal váltott ki, hogy birtokán embereket alkalmazott.
Az ösztönös paraszti anarchizmusból és hierarchiagyűlöletből fakadó érzelmekre könnyen lehet hatni, s a jelenlegi vidékfejlesztő garnitúra mindent meg is tesz azért, hogy apadó népszerűségét ennek révén stabilizálja. Ennek egy példája, hogy elviekben rendelkezésre állnának azok a pénzügyi keretek, amelyek a nem kifejezetten hobbicélú birtokszerzést és farmfejlesztést szolgálnák: a minisztérium idén már harmadik évben hirdette meg pályázatra ezt a (beruházásra és farmépítésre szánt) pénzt, és harmadik évben függesztette fel annak tényleges felosztását, mivel mindig talált más, politikailag kifizetődőbb célállomást. Ennek is megvan a maga sajátos racionalitása, elvégre egy átlagos sertés- stb. bomba hatástalanítása ugyan a mezőgazdaság fejlesztésére szánt tízmilliárdok elpazarlásával jár, viszont vagy 100 ezer családot - körülbelül 300 ezer szavazót - érint. Ehhez képest egy tudatos és koncentrált farmfejlesztési program, amely az életképes birtoktestek kialakítására koncentrálna, mondjuk csak 10 ezer családot érintene, s őket is inkább hosszabb távon. Ilyen kevés szavazóra viszont, mint tudjuk, nem lehet felelős nemzetpolitikát alapozni.
Barotányi Zoltán
Buena Vista SC
Az MDF próbálkozna a kármentéssel - a Nemzeti Földalap parlamenti felügyeletét javasolja megteremteni -, de a jelek szerint legfeljebb csak azzal vigasztalódhat, hogy manapság mások is elbuknak józan ötleteikkel. Lapzártakor mindenesetre a kancellária profijai még dolgoztak az ügyön; ha valamire jutnak, azt úgysem fogjuk megúszni.
