Franjo Tudjman élete és műve: A puszta ország

szerző
Bojtár B. Endre,Makai József,-
publikálva
1999/49. (12. 09.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Horvátország elnöke, bár az erről szóló hivatalos orvosi bejelentést még nem ismertették, halottnak tekinthető: már csak műszerek jelzik életfunkcióit. Az elnök "ideiglenes akadályoztatottságát" kimondó alkotmánymódosítás után a horvát parlament, a szábor elnöke kitűzte a választások időpontját. Január elején, ha hinni lehet az előrejelzéseknek, a gyászoló kormánypártnak, a Horvát Demokratikus Közösségnek (HDZ) még egy veszteséget fel kell majd dolgoznia. A választási kudarcot. De ki is volt Franjo Tudjman? Honnan indult? Hogyan uralkodott? És mi végre?

Horvátország elnöke, bár az erről szóló hivatalos orvosi bejelentést még nem ismertették, halottnak tekinthető: már csak műszerek jelzik életfunkcióit. Az elnök "ideiglenes akadályoztatottságát" kimondó alkotmánymódosítás után a horvát parlament, a szábor elnöke kitűzte a választások időpontját. Január elején, ha hinni lehet az előrejelzéseknek, a gyászoló kormánypártnak, a Horvát Demokratikus Közösségnek (HDZ) még egy veszteséget fel kell majd dolgoznia. A választási kudarcot. De ki is volt Franjo Tudjman? Honnan indult? Hogyan uralkodott? És mi végre?Horvátország első szabadon választott elnöke sokat köszönhet Slobodan Milosevicnek, a balkáni mészárosnak. Közhely, hogy Tudjman elnökké választásához és újbóli megválasztásaihoz (1990, 1992 és 1997) a leghathatósabb segítséget tőle kapta. Ha 1989-1990-ben nem erősödik meg a szerb sovinizmus, és ha a szerbiai kommunisták nem kísérlik meg kiterjeszteni befolyásukat az egész jugoszláv föderációra, Tudjman mellett aligha tartanak ki tíz hosszú éven át a horvátok. De Slobodan Milosevic harcolni akart, Franjo Tudjman pedig kész volt felvenni a kesztyűt.

Az elnök ifjúkora

Tudjman 1922-ben született, Tito földijeként, a Zágráb környéki dombvidék, Zagorje egy kis falvában. Szüleit korán elvesztette; apját, a horvát antifasiszta mozgalom egyik vezetőjét az új hatalommal szembeni ellenállása miatt 1946-ban likvidálta a jugoszláv titkosrendőrség - legalábbis a hivatalos életrajz szerint. A partizánok közt harcoló fiatalember karrierje azonban emiatt nem roppan meg. Belgrádba kerül, ahol elvégzi a katonai akadémiát; 1960-ban már a jugoszláv hadsereg legfiatalabb generálisa. Részt vesz a jugoszláv védelmi doktrína kidolgozásában, amelynek egyik lényege a partizánharc tapasztalait kondenzáló és a hadsereget bizonyos értelemben decentralizáló "területvédelem" (TO) szisztémája: e szerint a megszálló csapatokkal szemben a pillanatok alatt felfegyverezhető lakosságnak kell harcba bocsátkoznia. Később, a jugoszláviai háborúk első szakaszában épp a területvédelmi rendszer teszi lehetővé azt, hogy viszonylag zökkenőmentesen szerveződhessék meg a szlovén és a horvát hadsereg (a hírek 1990-91 táján gyakran szóltak a TO fegyverraktárainak birtoklásáért vívott csetepatékról), és kevés okunk van kételkedni abban, hogy Tudjman már a hatvanas években álmodozott erről a lehetőségről. Tudjman az ötvenes években jól elfészkelte magát Belgrádban: tagja volt a Jugoszláv Katonai Enciklopédia szerkesztőségének, sőt a belgrádi Partizan (az ottani Honvéd) egyik vezetőjeként is fungált (bár életrajzában ezt az adatot ma nem szerepeltetik).

Hogy Tudjman horvát nacionalizmusa mikor kezdte csípni a hadsereg nagyszerb sovinisztáinak a szemét, pontosan nem tudhatjuk. De Franjo 1961-től már civilként bomlasztja belülről a rendszert: ekkorra datálódik történetírói karrierjének kezdete. A zágrábi Munkásmozgalom Történeti Intézet vezetését bízzák rá; a megbízható szakember az egyetem politológiai karán habilitál, témája a Szocialista forradalom és a mai nemzeti történelem, pár év múlva pedig doktori címet szerez; a hatvanas években még előadókörutakat is tart külföldön.

A kegyvesztett

Tito elnök 1966-ban megszabadul Aleksandar Rankovic belügyminisztertől, a szerb nacionalisták titkos adu ászától, akinek nevével kosovói albán anyák riogatták gyerekeiket. Ám a nacionalizmus elleni titói harc soha nem egyoldalú: ha az egyik oldalon fejek hullanak, a másikon is áldozatokra van szükség. Tudjmant 1967-ben kirúgják a pártból; 1971-72-ben részt vesz a Horvát Tavasz néven ismertté vált, a horvát nyelv és kultúra egyenjogúsításáért és a nagyobb köztársasági jogokért folytatott hazafias, félellenzéki mozgalomban. Emiatt 1972-ben több évre ítélik, ám a Horvát Írószövetség tagjáért a horvát írófejedelem, Miroslav Krleza emel szót Titónál: végül kilenc hónappal megússza. 1982-ben, amikor már sem Tito, sem Krleza nincs életben, külföldi újságoknak adott nyilatkozataiért három évet kap, de megromlott egészségi állapota miatt előbb szabadul. Ám ne gondoljuk, hogy Tudjman valami nyirkos, sötét tömlöcben vonszolta láncait: a leendő elnököt tágas tuskanaci haciendájában tartották házi őrizetben. A politikai disszidens szabadon szervezkedhetett, sőt még külföldre is utazhatott, s így kapcsolatot tarthatott a horvát emigrációval. (A horvát emigráció zöme a nácibarát usztasa mozgalom eszmeiségét vallotta; olyannyira szervezettek voltak, hogy időnként a délszláv állam elleni tényleges akcióra is vállalkoztak.)

Az állam, ami lett

A se kint, se bent eltöltött évek után az óra 1989-ben ütött. Amikor 1990 januárjában Belgrádban a szlovén, majd a horvát küldöttség kivonulásával botrányba fulladt a Jugoszláv Kommunisták Szövetségének utolsó, XIV. kongresszusa, Tudjman szerveződő mozgalma, a Horvát Demokratikus Közösség (HDZ) már javában a többpárti köztársasági választásokra készült. A kampány során Tudjman nyilvánvalóvá teszi, hogy legföljebb valaminő laza, konföderatív államszövetséget képzel el Jugoszlávia helyén, és abból sem csinál titkot, hogy a függetlenedő Horvátország elsősorban a horvátok állama lesz, hogy győzelme esetén az - akkor még - hat-nyolcszázezres szerb kisebbségtől megvonja azokat a jogokat és privilégiumokat, amelyeket a szövetségi állam garantált nekik. A nacionalista, függetlenségi retorika - mivel létező sérelmekre és hosszú évtizedek óta lappangó vágyakra játszott rá - megteszi a hatását. Májusban a HDZ nyer, és bár nem sokkal kap több szavazatot az Ivica Racan vezette kommunista utódpártnál (1,2 millió vs. 994 ezer), a HDZ a parlamentben - az ostoba választási rendszer miatt - abszolút többséget szerez (205 helyet a 356-ból). Tudjmant, a HDZ elnökét a szábor 1990. május 30-án nagy többséggel, 281 szavazattal elnökké választja.

Franjo ekkor hozzáláthatott Horvátország visszahorvátosításához.

Alapos ember volt: az elején kezdte. Az 1990 karácsonyán eszközölt alkotmánymódosítások Horvátországot a "horvát nemzet nemzetállamaként" definiálták, amelyben persze otthont találnak "más nemzetek és nemzeti kisebbségek" fiai és leányai is. Ez a kitétel - ami a horvátországi szerbeket megfosztotta az államalkotó nemzet státusától, bármit is jelentsen e fogalom -, valamint a régi-új horvát címer, zászló és himnusz bevezetése, valamint a politikai, közigazgatási és gazdasági nómenklatúra megtisztítása a szerbektől némi érthető nyugtalanságot keltett a legnagyobb horvátországi kisebbség soraiban. Az önállósulás akkor is rossz emlékeket idézhetett volna bennük, ha Belgrád ezért nem tett volna semmit. De tett. Milosevic egyetlen alkalmat sem mulasztott el, hogy felidézze a második világháborús usztasa vérengzéseket. A horvátországi szerbek hamarosan talán maguk is elhitték: ha Horvátország független állam lesz, az usztasák újra értük és ellenük jönnek. És fegyvert fogtak. Tudjman államában 1991 tavaszára lényegében kettős közigazgatás alakult ki: az ország egyharmadát a Milan Babic knini fogász vezette, Belgrádból pénzelt és irányított és a Jugoszláv Néphadsereg (JNA) által támogatott szerb lázadók tartották ellenőrzésük alatt.

Tudjmant mindez még inkább radikalizmusra sarkallta. 1991 elejére végképp kudarcot vallottak a szövetségi állam békés átalakulásáról folytatott tárgyalások, és nyilvánvalóvá vált, hogy Szlovénia és Horvátország nem marad Jugoszlávia része. Tudjman ekkor már nagyban Horvátország fegyveres erőit szervezte: fegyvereket vásárolt (például Magyarországról), a rendőrségből és a területvédelemből megteremtette a horvát hadsereg alapjait, és tovább provokálta a végsőkig hiszterizált szerbeket. A bontakozó háború Tudjmant igazolta, és Tudjman a háborút: Horvátország nem foglalkozott avval, új elnökük mennyire volt egyik előidézője a konfliktusnak. A szerbek felkelése, a JNA egyoldalú, durva beavatkozása és a háború brutalitása Tudjman mögé sorakoztatta fel a nemzetet. Az elnök 1991 májusára népszavazást írt ki a függetlenségről: a voksolók 93 százalékaigent ikszelt. Horvátország kivált Jugoszláviából. Az áhított nemzetközi elismerés 1992 januárjában következett be; a nemzetközi közösséget végül is a Vukovar ostromáról érkező drámai hírek lökték át a holtponton. (A rossz nyelvek szerint Tudjman épp ezért, szándékosan hagyta magára az ostromlott várost.) 1992 januárjában Jugoszlávia és Horvátország nemzetközi közvetítéssel fegyverszünetet köt: az elnök beleegyezik abba, hogy a szerbek által továbbra is megszállt területeken névleg az ENSZ erői vegyék át a hatalmat. A köztársaság egész területén végül csak 1995 nyarán sikerül megszilárdítani Zágráb fennhatóságát. Tudjman e három év alatt hadseregét nyugati segítséggel ütőképessé fejleszti, és meggyőzi az egyre aktívabb Balkán-politikát folytató Egyesült Államokat együttműködési készségéről. A horvát hadsereg - erőteljes amerikai diplomáciai támogatással - 1995 nyarán visszafoglalja a Krajinát. Horvátország ekkor lesz nemcsak független, de teljes állam is. És megnyugtatóan egynemzetiségű: a krajinai szerbek fejvesztve menekülnek a győztes horvát hadsereg elől Jugoszláviába. A Tudjman-életmű első kötetének végére ekkor kerül pont.

A kényúr

Mindeközben azonban Horvátország is átalakul. A háború nem kedvez a demokráciának, még akkor sem, ha nem egy volt kommunista katonatisztből lett zavaros agyú, dilettáns történészt kísért meg az önkényuralom démona. Tudjman a háború(k) alatt és a háború(k)ra hivatkozva 1992-től egyre több és egyre ellenőrizhetetlenebb hatalmat összpontosított önkezében. A sebtiben, 1992 közepén kiírt rendkívüli választásokon pártja könnyedén sajátítja ki a függetlenség megszerzésének dicsőségét, és nyer kis híján kétharmados többséget; Tudjmant magát pedig - immár közvetlenül - már az első fordulóban ismét elnökké választják. Az új, az eddiginél erősebb legitimáció birtokában Tudjman először a titkosszolgálatokat emeli ki a parlament ellenőrzése alól; ezután pedig sorra saját maga vagy pártjának közvetlen befolyása alá vonja az erőszakszervezeteket, az alkotmánybíróságot, az igazságszolgáltatást, a privatizációt, az írott sajtó legnagyobb részét és a televíziót. Horvátországban egy sor törvénymódosítás révén erős elnöki rendszer alakul ki, olyan erős, hogy az már nem csak távolról emlékeztet a diktatúrára.

Ám Tudjman nem csak ezért vesztette el 1996-97-re nyugati szövetségesei bizalmát. Hanem azért, mert el akarta venni azt, ami nem az övé.

Az állam, ami nem lett

"Bosznia és Hercegovina különállóságának megteremtése végzetes következményekkel járt a horvát nemzeti létre nézve, hiszen egy viszonylag kis létszámú népről van szó, amelynek nem periferikus részét választották le, hanem központi részét, és tengerparti területeinek természetes hátországát" - írta Tudjman 1982-ben a két háború közötti Jugoszlávia belső berendezkedéséről egyik külföldön megjelent "értekezésében" (A nemzeti kérdés a modern Európában). Valamint: "Ha Bosznia és Hercegovina lakosságának összetételét vizsgáljuk, semmiképpen sem hanyagolhatjuk el azt a tényt, hogy a muzulmán népesség döntő többsége etnikai összetételében, nyelvében kétségtelenül horvát eredetű, ezért ha lehetősége nyílt, túlnyomó többségében magát mindig a horvát nemzet részének vallotta. (...) E tényekből kiindulva megállapíthatjuk, hogy Bosznia-Hercegovina nem rendelkezik az önálló, normális fejlődés lehetőségeivel." Világos beszéd: a muzulmánok tulajdonképpen horvátok, Bosznia pedig a horvát élettér elidegeníthetetlen része. Az elnök Tudjman 1991-től nem tett mást, mint bebizonyította és megvalósította a történész Tudjman egy évtizeddel korábban megfogalmazott szoftrasszista, expanziós téziseit.

Arról, hogy Tudjman és Milosevic már 1991 márciusában megegyeztek volna Bosznia-Hercegovina felosztásáról, a legváltozatosabb pletykák járták be a világsajtót. Tény, hogy a két elnök ekkor találkozott egymással Karadjordjevóban, a néhai Tito egyik rezidenciáján - ám erről a találkozóról azóta sem tudunk semmi többet. De Tudjman elnök szerepe a boszniai háborúban és a tartomány felosztására vonatkozó szándékai 1993-ra enélkül is egyértelművé váltak.

A viszony a horvát elnök és Alija Izetbegovic bosnyák államfő között persze 1990 és 1992 között sem volt felhőtlen. Izetbegovic a horvátországi szerbek zendülése idején átengedte Bosznián a JNA Horvátország ellen vonuló csapatait (nem is igen tehetett volna mást); Tudjman viszont már 1990-től saját birtokaként kezelte Bosznia-Hercegovina horvát többségű vidékeit. Bár formálisan támogatta Bosznia függetlenségét az 1992. márciusi boszniai népszavazáson, és erre szólította fel a boszniai horvátokat is, Hercegovinában ekkorra már a helyi HDZ, Tudjman meghosszabbított keze éppúgy megszervezte saját banánköztársaságát, mint a horvátországi szerbek 1990-91-ben vagy a boszniai szerbek Kelet-Boszniában 1991- 92-ben. A boszniai HDZ létrehozta a Horvát Védelmi Tanácsot (HVO), a HVO-nak később fegyveres ereje lett, nem is egy. Az autókra horvátországi rendszámok kerültek, az egyenruhákra a horvát hadsereg (HV) jelzései (is), a fizetőeszköz a horvát dinár, majd a kuna lett. Tudjman parancsait követve, Tudjman pénzén és fegyvereivel a hercegovinai horvátok felmondták az engedelmességet Szarajevónak, hadseregük és rendőrségük nem egy esetben a szerbekkel együttműködve űzte el a muzulmánokat falvaikból. (Emlékezetes sikerük volt például Mostar szétlövése 1993-ban.) A horvát-bosnyák konfliktus 1993 nyarán érte el a kritikus pontot: a horvát-muzulmán vegyes lakosságú Nyugat-Boszniában, a Lasva völgyében szabályos háborút vívott a két fél. És kétségünk sem lehet afelől, hogy a hadműveleteket Zágrábból, a legfelsőbb szintekről irányították.

Tudjman Bosznia-politikája végül nemzetközi nyomásra változott meg: 1994-ben amerikai közvetítéssel békét és együttműködési megállapodást kötött Izetbegovic-tyal. Az alku világos volt, a feltételeket az amerikaiak diktálták: Horvátország vagy felhagy Bosznia-Hercegovina integritásának veszélyeztetésével, vagy lemondhat az ekkor még szerb megszállás alatt lévő területeiről. Az ekkor létrehozott Bosnyák-Horvát Föderáció lett a délszláv háborúkat lezáró, 1995-ös daytoni megállapodás sarokköve - leginkább persze papíron. A Zágrábból továbbra is dróton rángatott boszniai HDZ azóta is szabotálja a közös állam intézményeit és a menekültek visszatérését; viszont a boszniai horvátok szavaznak a horvátországi választásokon is.

Fölösleges mondani: mindig Tudjmanra és pártjára.

*

Horvátország - ahol valójában a napokban ér végét a rendszerváltás - olyan lett, amilyennek ő akarta. A gazdasági nehézségekkel, az emberi jogokkal, az átlátható közélet eszményével, a politikai váltógazdasággal, a fékek és ellensúlyok fogalmával Tudjman nem tudott mit kezdeni. Utána olyan elnök is jöhet, akinek a parlament megnyirbálja jogosítványait, aki inkább reprezentál, semmint harcol, aki nem akarja bekebelezni egyik szomszédját sem.

Bojtár B. Endre

Makai József

Az elnök mániái

Tudjmannak Bosznia-Hercegovina és a muzulmánok horvát mivolta, a horvát irredentizmus mellett a másik idée fixe-e az usztasa korszak volt. A második világháború idején Horvátországban polgárháború dúlt a nácibarát usztasa rezsim és a Tito vezette partizánok között. Tudjman úgy vélte, e két hagyományt, a fasisztát és az antifasisztát ki kell békítenie egymással - részben nyilván politikai számításból (hiszen mozgalmát a fasisztoid horvát emigráció pénzelte), részben pedig elvakult nacionalizmusa okán. A horvát náci bábállam (NDH) mentegetése ennél fogva visszatérő toposzává vált megnyilatkozásainak. ("Az NDH a horvát nép ezeréves álmát testesítette meg, ha közben bűnöket követtek is el nevében." "A horvát nép egy része nem azért állt az NDH mellé, mert az fasisztabarát, quisling kreáció volt, hanem mert a saját államukat akarták.") Ugyanakkor Tudjman - pályafutása okán - a partizánok természetes örökösének is tekintette magát. Tudjman beszállt a számháborúba is. A jugoszláv történetírás szerint az usztasa rémuralom idején (például a jasenovaci koncentrációs táborban) 600 ezer szerb, zsidó, cigány és kommunista áldozatot végeztek ki. Pontos adatok nincsenek, ezért fordulhatott elő, hogy a szerbek ennél nagyobb számokkal is operáltak, míg a horvátok csuklóból kisebbítették az áldozatok számát. Tudjman szerint az NDH usztasái áldozatainak számát több mint tízszeresére nagyították. (És ez is muzsika volt az emigráció füleinek.)

Tudjman narcizmusa nem ismert határt. Önmagát interjúiban, beszédeiben a Horvát Történelem beteljesítőjeként prezentálta - ő dolgozta ki a horvát függetlenség programját, ő teremtette meg a HDZ-t ("Tízéves korom óta ezért a HDZ-ért éltem."), ő vezette "1300 éves, ősi európai nemzetét" a fétisként imádott "önálló államiság" (no és a szerbtelenség) paradicsomába. De Tudjman gyűlölni is tudott: az ellenzéket, a szerbeket, a muzulmánokat, az isztriaiakat.

Hivatalos életrajzírói szerint mintegy 150 történelmi munkával bír, igaz, ebbe beszámítják a nemzet helyzetéről a parlamentben adott történelmi leckéit is. Történelmi munkásságánál talán csak magánvagyona lehet nagyobb volumenű, külföldi újságírók szerint a Tudjman család vagy hétszázmillió német márkát gründolt össze a semmiből. Tudjman sohasem késhette le a repülőt, mint Deutsch, mert privát Challengert is beszerzett, nyári lakhelyéül pedig a Tito által is preferált Brioni szigetét választotta. Felesége, Ankica - aki a partizánságban még gépírónő volt - ma a horvát gyermekekért tevékenykedő humanitárius szervezet elnökeként bír nagy vagyonnal (devizában), a többi rokon megelégedett ilyen-olyan igazgatósági tagsággal vagy titkosszolgálati főnökséggel, villákkal, jó kocsikkal, vendéglőkkel. De hát mi ez az ár a függetlenséghez és az önálló állami léthez képest?

Hatan egy ellen

Választási esélyek

A HDZ vezetőségében ádáz harc folyik az elnök örökségéért. Úgy tűnik, hogy a liberális szárnyat vezető Mate Granic, jelenlegi külügyminiszter és a párt jobboldalát uraló Vladimir Seks a harmadik nagyvezír, Ivic Pasalic ellenében kezet nyújtott egymásnak. Pasalic formálisan csupán Tudjman politikai tanácsadója volt, ám kezében tartja a HDZ politikai apparátusát és a titkosszolgálatot is, a Tudjman-rezsim egyik oszlopát. Ha ők hárman nem tudnak majd egyezni, széteshet a párt. Elemzők szerint a legnépszerűbb Granic indulhat majd az államelnöki posztért (mellette szól az is, hogy a Nyugat is elfogadja, hiszen a daytoni szerződés mellett száll síkra), Seks lesz a pártelnök (ő amúgy sem túl népszerű), Pasalic pedig amolyan párttitkárként működik majd tovább (ha megelégszik ezzel).

Granic és Seks egyébként megnyugtatta az ellenzéket: a HDZ esetleges veresége után csendben át fogják adni a hatalmat (ezt a lakosság fele nem hiszi el). A legfrissebb közvélemény-kutatások szerint a HDZ erre rá is fog kényszerülni, aminek fő oka nemcsak a kormánypárt teljesítménye, hanem az is, hogy az ellenzék hat fő (és nem szélsőséges) pártja összefogott. A hatok voltaképpen kettőből és négyből állnak össze (a tíz választási körzetben nem mindenütt indulnak együtt). Az IRI (a Nemzetközi Republikánus Intézet) felmérése szerint november végére jelentősen megnőtt az Ivica Racan vezette szociáldemokraták és a velük szövetséges szociálliberálisok támogatottsága (35 százalék). A HDZ a szavazatok mintegy negyedére számíthat, a másik négy ellenzéki párt szövetsége pedig 18 százalékra. Azaz a hatoknak minden esélyük megvan arra, hogy véget vessenek a HDZ-érának. Az ellenzék különösen a városokban, a fiatalok, a dolgozók, a Croatia-szurkolók és a nők körében népszerű, a HDZ inkább a szegényebbek, a nyugdíjasok és persze a nacionalisták pártja.

Az ellenzék hatalomra kerülése nemcsak a belpolitikában hozna változást, de a külpolitikában is. A hatok közös közleményükben nemcsak a hadsereg és a rendőrség depolitizálását, a titkosszolgálatok parlamenti ellenőrzés alá helyezését ígérik, de azt is, hogy a tudjmani politikától eltérően támogatják Bosznia és Hercegovina területi egységét, ahogyan a kisebbségi jogokat is fontosnak tartják. Arról nem beszélnek, hogy akkor a szerbek visszamehetnek-e vagy sem.

- szerbhorvi -

szerző
Bojtár B. Endre,Makai József,-
publikálva
1999/49. (12. 09.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra