Áldását adta múlt szombaton a Fidesz országos választmánya (ov) az országos lista első huszonöt, valamint a területi listák első öt helyére. A névsorok - amelyek a párton belüli hatalmi átrendeződést formálisan is lezárták - véglegesítése a március 19-i kongresszus feladata.
Nagy meglepetésekre senki ne számítson most vasárnap. A Fidesz már legalább négy éve Orbán Viktor pártja; az elbukott 2002-es választás után megváltoztatott alapszabály értelmében mindenben és mindenkiről ő dönt, s minden alsóbb szinten hozott határozatot megvétózhat. A szombaton elfogadott - pontosítsunk: elfogadtatott - listákat forrásaink egybehangzó állítása szerint az ov tagjai aznap ismerték meg; abban már eltértek a vélemények, hogy a hajdani kemény mag emberei (már aki megvan még közülük) a választmánynál néhány órával vagy néhány nappal előbb szembesülhettek-e a főnöki névsorral.
Mindenki egytől
Ha valakinek voltak is még illúziói az emberarcú Fideszről - hogy ti. cikcakkpolitika, féktelen nemzeti és szociális demagógia ide vagy oda, a pártban még mindig elegendő számú jó arcú régi fideszes van ahhoz, hogy a Fidesz megváltozásában komolyan hinni lehessen -, a listák mindenkit ki kell józanítsanak. Immár egyetlen dolog számít csak: a vezér iránti lojalitás. Amelyet az elmúlt években a régieknek például a saját presztízsük módszeres rombolásával kellett bizonyítaniuk. E folyamat nem új keletű: első áldozata Pokorni Zoltán és Deutsch Tamás volt még az 1994-1995-ös nagy fordulat idején: a liberálisnak tartott két fiatalembernek akkor egy szélsőjobboldali rendezvényen kellett Canossát járni; Áder János a legutóbbi választások két fordulója között bomlott meg hirtelen, amikor általános amnesztiáról meg az MSZP-re szavazó börtöntöltelékek ezreiről kezdett hablatyolni; az új generáció tehetséges képviselőjének tartott Rogán Antalnak ugyancsak 2002 lázas napjaiban kellett lemenni kutyába, s némi szünet után ott is maradnia; Frajna Imre és Selmeczi Gabriella 2004 végén, a kórház-privatizációs népszavazás kampányában beszélt döbbenetes sületlenségeket a 750 ezer forintba kerülő szülésekről. A sor sokáig folytatható. Van, akin segítettek a megalázó alakítások - például a 2002 után kegyvesztett Deutschon, akinek legújabbkori vesszőfutása a bárgyú "rendkívüli" sajtótájékoztatók purgatóriumában olyan jól sikerült, hogy végül az országos lista 12., tuti befutó helyét érdemelte ki -, van, akin meg nem. (Például a párt korábbi meghatározó egészségügyi szakpoli-tikusán, Frajna Imrén.)
Senki nem lehet okosabb, higgadtabb, előrébb tekintő Orbánnál - amit bizonyítani is illett a vezér előtt. Orbán elmozdítása tehát föl sem merülhet; fideszes forrásaink szerint éppen ezért elképzelhetetlen, hogy a párt élén egy esetleges vereség után valódi változás következzék be - Orbán ez esetben akár maradna elnök, akár (ideiglenesen) nem, az egyetlen zászlót, ami mögé az egyetlen tábor fölsorakozik, továbbra is ő tartaná a magasba. A régi, potenciális utódjelöltek ellehetetlenítése mellett ezt a célt szolgálja a fideszes "új hullám", valamint az ún. "szövetségesek" előtérbe állítása is: a parasztokat utcára vivő magoszos gazdavezérek, a volt MDF-es vakondok, a fideszes tagozat-, valamint a társutas roma és Vállalkozók Pártja-vezetők előkelő helyezései az országos és a területi listákon. E sokfelől jött jelölteknek egy közös jellemzőjük van: egyiküknek sincs hátországa, felemelkedésük vagy kudarcuk kizárólag Orbán Viktortól függ.
A csodadoktor
Az országos lista kétségkívül legnagyobb meglepetése az Orbán-kormány utolsó egészségügyi miniszterének, Mikola Istvánnak a második helye. Mikola győzelem esetén miniszterelnök-helyettesként - Orbán kifejezésével - "a nemzet orvosa, gyógyítója" lenne, aki "a magyar életerő, a magyar életkedv", az egészségügy és a gyermekvállalás ügyét képviselné a kormányban. (Mikola vezeti a Fejér megyei listát is.)
Választmányi forrásaink szerint bár őket is váratlanul érte e fordulat, az ülésen nyíltan senki nem berzenkedett. Többen a vállukat vonogatták (nem mindegy?), de csak egymás között próbáltak magyarázatot találni arra, hogy miért nem a sokak által előzetesen biztos másodiknak tartott Matolcsy György volt gazdasági miniszter, a gazdasági program írója lett a befutó. (Az a Matolcsy, tesszük hozzá mi, aki egy 1998-as könyvében arról írt, hogy a belső államadósság kamatait pénznyomással kellene fedezni, s e célból akár 700 milliárd forintig járatná a bankóprést, mondván, ez kevésbé inflatorikus hatású, mint a magas pénzpiaci kamatszint - lásd: Zárják soraik, Magyar Narancs, 1999. december 4.).
Mikolát 2002-ben Orbán egyszer már ejtette: ha akkor marad a Fidesz-kormány, a volt miniszter nem folytathatta volna tovább a munkáját (lásd: Decemberbe' kéne menni, Magyar Narancs, 2001. október 25.). 2003-tól azonban az újjáépített Orbán-pártban Mikola mind nagyobb szerepet kapott, s ezzel párhuzamosan véglegesen megpecsételődött a korábbi szakpolitikusok sorsa; s például Selmeczi Gabriella hiába biztos tagja az új Országgyűlésnek, a korábbihoz hasonló kiemelt feladatra nem számíthat többé.
Pedig a Gógl Árpádot a miniszteri székben 2001. január 1-jén váltó Mikola István működése alatt jóformán mindenkivel összeveszett - ezért is határozott Orbán a remélt győzelem utáni visszavonásáról. A Fidesz-frakcióval speciel többször is egymásnak ugrottak, kétszer olyannyira, hogy Mikola választás elé állította a miniszterelnököt: vagy őt támogatja, vagy a képviselőcsoportot, de utóbbi esetben a kormányfő keressen új tárcavezetőt. Orbán mindkétszer Mikola mellett állt ki, mert egy évvel a választások előtt nem akart újabb cserét egy fontos tárca élén.
Most pedig pro forma közvetlen helyettesévé emelte. Lehet persze ezt taktikai húzásként is értelmezni: Mikola sarkos, sokak szemében irritáló magabiztossággal előadott kijelentéseit várhatóan sokan támadják majd - és ennyivel is kevesebb kritika éri Orbánt. Ha valóban volna ilyen meggondolás Mikola újbóli reflektorfénybe állítása mögött (amit mi kevésbé tartunk valószínűnek), úgy Orbán Viktor elszá-mította magát. Az egészségügyi szférában többnyire komolytalan, bár kétségtelenül nagy befolyású figurának tartott, és ezért igencsak masszív ellenszenvvel figyelt Mikolával a Fidesz többet veszíthet, mint nyerhet.
De mi is volt a baj vele? A volt miniszter káderpolitikáját és korábbi vállalkozásait akkoriban nemcsak az ellenzék vagy a sajtó, de a Fidesz jó néhány politikusa is támadta. (Például a Hungaropharma magánosításában részt vett az a cég, amelyben érdekelt volt a miniszter testvére, de emlékezetes az is, amikor 2001 szeptemberében kitüntette némely családtagját az ágazatért végzett kimagasló munkájáért.) Mikola kinevezése után nem sokkal hozta nyilvánosságra Keller László (MSZP) a legfőbb ügyész azon álláspontját, miszerint törvényességi szempontból "aggályos" az a szerződés, amit Mikola még a vérellátó vezetőjeként kötött egy vele és a családjával kapcsolatban álló céggel. (Erről és a Mikola körüli vállalkozói körről részletesen lásd: Önsegélyalap, Magyar Narancs, 2001. január 11.) A frakció és a Mikola közötti küzdelemnek különösen pikáns epizódja volt az a momentum, amikor a miniszter fideszes politikusokhoz köthető "lenyúlási kísérletekről", illetve azok megakadályozásáról nyilatkozott fűnek-fának. (Kétségtelen, a miniszter hiúsított meg egy olyan szegedi egészségügyi privatizációt, amelynek ottani fideszesek lettek volna a fő haszonélvezői.)
Többen kifogásolták a pártban Mikola egyes konkrét szakmai intézkedéseit is: egyrészt a szféra különböző csoportjainak a megélhetését veszélyeztető döntéseit (ezekről lásd: Magyar Narancs, 2001. május 17. és 24., június 21.), másrészt ötletszerű hecckampányait (például a Nyírő Gyula Kórház ellen). A frakció és a miniszter közötti konfliktus leglátványosabb fejezete 2001 májusában volt, amikor a Mikola által beterjesztett egészségügyi törvénymódosító csomagot nemcsak a párt (élén Pokorni Zoltán elnökkel) utasította el, hanem kormánytagok is, mint Varga Mihály pénzügyminiszter vagy Frajna Imre, a tb-alapokért felelős államtitkár, továbbá nem támogatta a javaslatot a szaktárca fideszes politikai államtitkára, Horváth Zsolt sem (aki bár a teremben volt, nem szavazott). Az ellenkezés Horváth és Frajna posztjába került (lásd: Antipatikus húzások, Magyar Narancs, 2001. május 17.)
Orbánt azonban a jelek szerint kevésbé érdeklik az egykori Fidesz és a mostani miniszterelnökhelyettes-jelöltje közötti hajdani ellentétek. Mikola politikai értelemben az Orbán-párt jellegzetes figurájának tekinthető, hiszen igencsak kacskaringós politikai út végén érdemelte ki azt, hogy a nemzet miniszterelnöke a nemzet gyógyítójának nevezze ki. Annak idején állítólag Dávid Ibolya ajánlotta Orbán figyelmébe. Államigazgatási karrierje az Antall-kormány idején kezdődött. Előtte a Hazafias Népfrontban ténykedett - alelnök is volt -, 1990-ben a szervezet országgyűlési képviselőjelöltjeként indult a választásokon; ezután a KDNP következett, ahol az alelnökségig és az 1994-es képviselő-jelöltségig vitte. Részint e vonalon, részint korábbi ajkai beosztottja, az MDF-es Pusztai Erzsébet segítségével 1990 és 1993 között a társadalombiztosításért felelős miniszteri biztos, 1993-ban pedig tagja lett a felálló tb-önkormányzatnak. 1997-ben viszont már a kisgazdák egészségügyi programját írta; megbízható források szerint a párt potenciális egészségügyiminiszter-jelöltje volt arra az esetre, ha az FKGP nem a honvédelmi tárcát kapja meg. Mindeközben 1996-ban - mint egy akkori Népszabadság-interjúból kiderül -, Szabó György népjóléti miniszter távozásakor a szocialistáknak ajánlgatta szolgálatait, mivel "csakis orvos alapképzettségű, igazgatási és menedzseri ismeretekkel rendelkező, széles körű bizalmat élvező miniszter kerülhet az ágazat élére". Az ún. menedzserszemlélet fontosságát - s hogy ő ennek tökéletesen a birtokában van - mindig is előszeretettel emlegette. A tények ugyanakkor némileg cáfolják az önfényezést: például főigazgatósága alatt (1990-95) a budapesti Szent László Kórház több százmillió forint adósságot halmozott föl, és sokan évek múltán sem értették, hogyan úszhatta meg ottani ténykedését felelősségre vonás nélkül; miniszterként pedig felrúgta a Frajna által összehozott gyógyszerár-megállapodást, amely akkori értékelések szerint több milliárdjába került a költségvetésnek.
És most újra itt van, hogy a nemzet életerejét visszaadja.
Szavak
Annak a nemzetnek a vitalitását, amely, mint a múlt szombaton Orbán Viktortól megtudtuk, nem más, mint "a test", amelyen a "köztársaság csak a ruha". Ha mindehhez hozzátesszük a Fidesz-kampány már ismert agresszivitását, a jobboldali brigádok és sajtó erőszakosságát és alpári stílusát, aggasztó összképet kapunk: mentálisan így fest az egyik kormányzásra esélyes magyarországi erő.
Nem csak mi látjuk ezt így; több forrásból is megerősítették, hogy a Fideszen belül is vannak olyanok, akik mind nagyobb ellenszenvvel figyelik azt a politikát, amely hovatovább szalonképtelenné teszi pártjukat bel- és külföldön egyaránt. Az európai testvérszervezetek ilyenkor szokásos biztatásának látványos elmaradását nem feledtetheti Orbán szánalmas berlini vizitje és sajtótájékoztatója sem (amelyen a budapesti útjáról végül lemondó Angela Merkel kancellárt "régi harcostársának" nevezte). Fideszen belüli szervezkedésről, csoportosulásról azonban szó sincs, az egymás iránti bizalmatlanságból (ki előtt lehet és nem lehet beszélni) fakadó óvatosság, valamint a még a másként gondolkodók által is fontosnak tartott választási győzelem miatti összezárás pillanatnyilag erősebb az elégedetlenségnél. Mindenesetre egyik forrásunknak sikerült meglepnie e sorok íróját, amikor azt fejtegette: van már rá példa, hogy miniszterelnököt ciklus közben is lehet kulturáltan váltani. Messzemenő következtetésekre ugyan nem ragadtatnánk magunkat, de azért valamit csak jelez, hogy ilyen gondolat ellenzéki politikus fejében egyáltalán megfordult.
1. Orbán Viktor, 2. Mikola István, 3. Áder János, 4. Semjén Zsolt (KDNP), 5. Wittner Mária, 6. Horváth János, 7. Kövér László, 8. Pelczné Gáll Ildikó, 9. Pokorni Zoltán, 10. Varga Mihály, 11. Jakab István (Magosz), 12. Deutsch-Für Tamás, 13. Szijjártó Péter (Fidelitas), 14. Turi-Kovács Béla (KPE), 15. Farkas Flórián (Lungo Drom), 16. Lezsák Sándor (Nemzeti Fórum), 17. Császár Antal (Vállalkozók Pártja), 18. Balog Zoltán, 19. Tellér Gyula, 20. Kontúr Pál, 21. Iván László, 22. Hoffman Rózsa, 23. Kontrát Károly, 24. Latorczai János (KDNP), 25. Ékes József (Vállalkozók Pártja)
