Budapesten az idén a férőhelyek számának csökkenése miatt a tavalyinál hatvannal kevesebb hajléktalan alhat a szállókon. A telente a fővárosba húzódó, 15-20 ezer fősre becsült hajléktalantömeg létszámához képest ez persze elenyésző különbség, mivel a túlnyomó többség így is, úgy is az intézmények falain kívül kénytelen éjszakázni. Ezek az emberek kényszerből vagy - maradék döntési lehetőségeikhez képest - önszántukból alszanak a szabadban, ilyen-olyan alkalmi zugokban, hajlékokban. Van köztük, aki nem mehet szállóra, mert hiányoznak a szükséges dokumentumai. Van, akit kitiltottak, vagy belefáradt, hogy rendre kiszorul a helyhiány miatt, ezért már nem is próbálkozik. És van, akinek egyedül az intézményrendszertől való függés elutasítása ad erőt az élet elviseléséhez."Mennyit kapsz egy ilyen cikkért?"- kérdezi sokadszor, suta közeledési kísérleteimre Zsuzsa, a Kőbánya-Kispest metróvégállomáshoz közeli park egyik padján üldögélve. A mások biztos egzisztenciája olyan szálka a szemében, amit nem egykönnyen feledtet néhány óvatoskodó kérdés.
Párban
A harmincas évei közepén járó nőre és társára, Jánosra a közeli lakótelepen lakó ismerősöm hívta fel a figyelmet, mivel feltűnt neki a még a metró zárása után is rendszeresen a végállomás környékén csellengő pár. A kopott, elkoszolódott tollkabátot és felfeslett bőrcsizmát viselő Zsuzsa végül megszán és mesélni kezd, miközben elindulunk a panelházak felé: "Nem akarunk szétmenni Janival, bennünk már csak ez tartja a lelket, hogy együtt vagyunk - kezdi magyarázni -, és nincs olyan szálló, ahol együtt alhatnánk. Voltunk már mindenhol, aztán az maradt, hogy keresünk nyitott lépcsőházakat, és ott húzzuk meg magunkat." Zsuzsa és János három éve él együtt: a nő egy Pest megyei faluból alkoholista, agresszív férje elől menekült fel a városba, és itt ismerkedett meg a párjával. "Jani is iszik, de sosem emelne rám kezet"- közli Zsuzsa elöljáróban, mikor feltűnik az ötven körüli, testes férfi, az oldalán méretes batyuval. Este tíz óra múlt, bezárt a talponálló, ahol esténként, ha van egy kis pénzük, iszogatni szoktak. Zsuzsa ma azért nem csatlakozott, mert kellett a pénz, hogy a metróállomásról felhívja a 12 éves lányát, aki az ország túlsó végén élő nagynénjével lakik.
Még csak másfél órája vagyok a hidegben, de alig tudok bemutatkozni, annyira vacogok, pedig a legmelegebb ruháim vannak rajtam. János Zsuzsánál sokkal könynyebben fogad a bizalmába: tetszik neki, hogy itt ő mozog otthonosan, és beavathat, hogyan lehet egy ilyen hideg éjszakát túlélni a lakótelepen. "Volt, amikor már napközben elbújtunk a pincelejáróban vagy a liftházban, hogy a lakók ne vegyenek észre, ne lármázzanak. De mára sikerült több lépcsőházhoz is kulcsot szerezni, és akkor jövünk, amikor akarunk. Csak arra kell figyelni, hogy ne nagyon lássanak, és hogy váltogassuk a házat." A kulcsszerzés részleteit firtató kérdésre nem válaszol, de amikor az egyik ház üveges vasajtajához érünk, János megmutatja, hogy nem a levegőbe beszélt: a kapu kinyílik, és máris egy sötét folyosón lépkedünk. A pincelejárónál három alvó hajléktalanba botlunk. A meleg, de szűk helyen ennyi ember nem fér el; némi halk káromkodás után irány az utca. Pár perc séta után már a következő "kulcsos ház" lépcsőlejárójánál botladozunk. Jánosnak a lépcsőt eltorlaszoló rácshoz is van kulcsa. Itt mi vagyunk az elsők: a batyuból János és Zsuzsa régi, elnyűtt paplanokat terít a földre.
Nem akarok alkalmatlankodni, de immár házigazdaként kérnek mindketten, hogy maradjak még egy kicsit. A sötétben csak a cigaretták parazsa világít, lassan átmelegedünk. János két hete fürdött utoljára, egy nappali melegedőben. Élettársának több szerencséje van: a metróvégállomás egyik büféjében összeismerkedett a lakótelep melletti apró, kertes házak egyikében lakó asszonnyal, aki felajánlotta Zsuzsának, hogy hetente kétszer nála zuhanyozhat. "Megmondta, férfiról szó sem lehet. Néha behív a konyhába, és mesél, hogy fiatal korában a cirkusszal hogyan járta a világot. Nem kérdez soha semmit, csak mondja, mondja, én meg hallgatom. A múltkor arra gondoltam, hogy mi lenne, ha nem is ő volna otthon, hanem én" - ábrándozik Zsuzsa. János búcsúzóul útbaigazít, hogy másnap megtaláljam az ismerősét, Zsigát, aki szerinte még ebben a hidegben is a szabadban, valami csövek mellett alszik. "Budapest legpiszkosabb embere - kajánkodik -, könnyen megismered."
Zsigát másnap késő délután a mondott helyen, a repülőtérre vezető út túloldalán, egy kisebb építkezés mellett találom. János nevének hallatán elmosolyodik: néha együtt fröccsöznek a lakótelepen. Hogy a szabadban nehéz fizikai munkát végző férfi mikor fürdött utoljára, nem tudom, de a ruhájára mindenképpen ráférne egy alapos tisztítás: a széles sócsík már a kabátjára is kiütött. A tekintetemet követve egyből szabadkozni kezd: "Két év óta ez az első tél, hogy melózok, de itt vagyok mindennap reggel héttől este hétig. Olyankor már nincs hova menni, itt meg nincs még egy mosdó se - mutat körbe a kopár telepen -, reggel meg itt kell lennem időre." Zsiga két másik férfival lakik együtt, gyalog úgy húszpercnyire. Először elkísérem egy kifőzdébe, ahol a pultnál állva, gyors mozdulatokkal, szótlanul kanalazza be a kérés nélkül elé tett nagy adag egytálételt - a többi vendég néha kíváncsian pillant felénk. Miután kitunkolja a tányért és fizet, elindulunk.
Egyedül
A 25 éves, jó fizikumú férfi nem akar a múltról beszélni. Mint meséli, már több hajléktalanszállóról kitiltották hosszabb-rövidebb időre, mert mindig volt valami gond vele. "Reggel nyolcig kell elhagyni az épületet. Amikor félkor rám szólt a csávó, hogy ébresztő, mondtam, hogy hagyjon aludni, zárásig eltűnök. Erre többen jöttek, a veszekedés után meg kitiltottak" - idézi fel az egyik esetet Zsiga, aki a legrosszabbul azt tűri, ha nem adják meg neki a tiszteletet, amit elvár. "Igaz, hogy csöves vagyok, de akkor se beszéljenek velem ilyen hangon. Aki nem képes normálisan bánni a csövesekkel, az ne dolgozzon velük."
Megérkezünk Zsiga lakóhelyéhez, a többiek szerinte valószínűleg isznak valahol. A papundekliből és fóliából tákolt vackot a mellette futó, rosszul szigetelt távhővezeték melege teszi elviselhetővé. Ha esik az eső, Zsigáék nagy darab nejlont feszítenek ki, de olyankor a hőkülönbség miatt lecsapódó pára csöpög a nyakukba. A dupla réteg lenne a megoldás, de azt a rendelkezésükre álló vasrudakkal, drótokkal és vesszőkkel lehetetlen megcsinálni. "Egyszer sikerült, aztán hajnalban az egész ránk omlott" - nevet a nyomorúságon Zsiga. "Most egy ideig még van melóm, ha sikerül félretennem pénzt, akkor talán ki tudom húzni tavaszig" - reménykedik. "Hajléktalanszállóra nem megyek többet, inkább itt dögöljek meg. Nem bírom a rengeteg szerencsétlent, mindig csak arra tudok gondolni, hogy én már fiatalon ugyanott tartok, mint ők" - meséli, közben húz egyet a kettes rumból.
Zsiga néhány éve még reménykedett, hogy ki tud mászni a gödörből. "Néha elképzeltem, hogy együtt vagyunk valakivel, magunkra csukjuk az ajtót, nézzük a tévét. Már régóta nem gondolok erre, megette a lelkemet ez az egész" - vázolja maga elé nézve, saját, egyszerűségében megrázó szavaival, hogyan torzítja a személyiségét egyre inkább a létfenntartás kilátástalan küzdelme. Igazi magánéletre - mint mondja - egyszer volt lehetősége: 18 évesen feltört egy nyaralót, és a barátnőjével néhány hétig ott húzták meg magukat. A műszaki cikkek eladogatásáért később felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték, de Zsigának így is az a néhány hét élete legszebb emléke. Mikor indulok, megkér, ne írjam meg pontosan, hol alszanak, nehogy mások foglalják el a helyet.
Az egyik menhely előtt hétköznap kora este a félóránkénti névsorolvasásra várnak a hajléktalanok. Aki nincs jelen, kihúzzák a listáról, helyette más alhat a szállón. Győző elkésett: elment meginni egy pohár bort két sarokkal arrébb, és mire visszajön, már késő. A hatvan körüli férfi rezignáltan veszi tudomásul a helyzetet. "Ha akarod" - válaszolja arra a kérdésemre, hogy elkísérhetem-e. "Nyugati aluljáró" - közli a címet, és elindulunk. Útközben minden kérdésemre egy-két szóval válaszol. Lassan baktatunk az utcákon, nagyon hideg van. Kiderül, hogy régen, amíg a MÁV meg nem erősítette a biztonsági szolgálatot, gyakran a külső vágányokra félreállított vasúti kocsikban éjszakázott. "Néhányszor megvertek, azóta nem alszunk ott" - meséli szűkszavúan. Rábeszélem, hogy mutassa meg, merre történt mindez. Pénzt kér, adok, elkanyarodunk.
A pályaudvar hatalmas üzemi területét lehetetlen jól körbekeríteni, könnyen be lehetne jutni. Mivel nem akarom Győzőt bajba keverni, javaslom, hogy a Ferdinánd hídról mutassa meg inkább, merrefelé vannak azok a kocsik, ahol régen meghúzták magukat. Győző viszont gúnyos megjegyzéseket tesz a fehérneműm állapotára, ezért aztán elindulunk a sínek között. A távolban sötétlő kocsikról szakemberként állapítja meg, hogy milyen típusúak, és rögtön azt is hozzáteszi, hogy melyik ülésen milyen fekvés esik: 25 évig volt vasutas. A kocsikhoz nagyobb, nyílt téren kell átvágnunk, és valakinek nyilván szemet szúrunk, mert néhány perc múlva biztonsági őrök érkeznek futva. A kezdeti, ugyancsak durva hangnem valószínűleg a magyarázkodás, a ruhám és a diktafon hatására gyorsan szelídül: udvariasan felszólítanak, hogy hagyjuk el a vasút magánterületét, és ki is kísérnek.
Győző egész idő alatt egy szót sem szól. A Podmaniczky utcában, a Körút felé poroszkálva végül elmondja, hogy mi bántja: szerinte csak azért nem vertek meg bennünket, mert jó a "dumám". "Ha nem kezded el egyből ezt az újságírós szöveget, megcsaptak volna, azt´ már a ruhádon se látszott volna, hogy ki vagy, és még most is rugdosnának" - morfondíroz. Érzem, hogy irritálom, és hogy nem tudja eldönteni, örüljön-e, hogy megúsztuk, vagy sajnálja, hogy nem ismertethetett meg kicsit az élet árnyoldalaival. Elválunk, ő a Lehel tér felé tart, mert tudja, hol talál a piac mellett hullámlemezt, amire majd éjszaka ráfeküdhet. Ha szerencséje van, lesz még hely a Nyugati téri aluljárórendszer fűtött részén.
Fedél alatt, átmenetileg
"Az a legrosszabb, hogy nincsenek barátaid. Én a családommal, a barátaimmal évek óta nem tartom a kapcsolatot, hajléktalanként meg már nem köt az ember új barátságokat: csak ismerőseid vannak" - sorolja Zoltán, a 47 éves, rokkantnyugdíjas, hajléktalan technikatanár, hogy mi hiányzik neki a leginkább. Zoltánnal a Moszkva téri büfénél ismerkedtem meg; az elmúlt napokban mintegy harminc hajléktalannal beszélgettem, és közülük jelenleg messze ő mondható a legszerencsésebbnek. Ismerőse építkezésén, egy fűtött lakókocsiban lakhat egész télen, alkalmi éjjeliőrként. "Jó, hogy van hol aludnom, hogy jut egy kis idő gondolkodni, és nem kell egyfolytában attól rettegni, hogy mi lesz holnap." A koránál bő tíz évvel idősebbnek látszó férfi pénzt az őrködésért nem kap, de nem is várna: neki így is megéri, a tulajdonosnak még inkább, a nyugdíjából pedig mindenre telik, amire szüksége van. A Svábhegy egyik eldugott utcájában ülünk a lakókocsiban, odakint havazik.
A férfi története szokványos hajléktalansors: tíz éve vált el a feleségétől, a bíróság a gyerekeket a feleségének ítélte. Egy ideig együtt laktak, aztán inkább albérletbe költözött. A tanári fizetésének a tartásdíj levonása után megmaradó részéből nemigen tudta fenntartani magát, elhatalmasodó szerencsejáték-szenvedélye pedig gyorsan aláásta az egzisztenciáját. Zoltán majdnem nyolc éve él az utcán. "Már nem gépezek - mondja, miközben rágyújt egy kézzel sodort cigarettára -, ez maradt az egyetlen szenvedélyem." "Messze van még, nem tudom" - gondolkozik el a kérdésen, hogy innen hová megy majd. "Akármennyire is nevetséges, de ez a hely az első otthonom évek óta" - néz körbe az apró lakókocsiban, melyet matricákkal, bulvárlapokból kivágott félmeztelen női képekkel, és egy halkan ciripelő orosz színes tévével próbál otthonosabbá tenni. Zsigának tetszene - fogalmazódik meg bennem a gondolat. "Novemberig kihúzom majd itt-ott, de akkor sem megyek már szállóra, ha semmi más nem marad" - tér vissza a jövőhöz Zoltán, aki büszke arra, hogy eddig még mindig el tudta látni magát, és ezért, ha teheti, kerüli a hajléktalanokkal foglalkozó intézményeket. Mint mondja, sem azt nem bírja elviselni, ahogy a hajléktalanok élősködnek egymáson, sem azt, hogy néhány szociális dolgozó sokszor pökhendien bánik velük. Megalázónak érzi, hogy a hidegben kell fagyoskodniuk a szeretetkonyhák előtt sorban állva, várva a párizsis zsömlét és a teát, vagy hogy egy tál meleg levesért egy hosszú órán át kell ájtatoskodniuk egy hideg templomban. "Akkor már inkább lakok az erdőben egy vityillóban, vagy alszom a metró meleg szellőzőinél."
A telek túlsó végén kigyullad a mozgást jelző lámpa, kimegyünk körülnézni. "Á, csak egy kutya lehetett - jártatja a szemét a fóliába csomagolt téglarakásokon Zoltán. - Amikor az ismerősöm felajánlotta, hogy költözzek ide, nem a szállásnak vagy a néhány hónapos nyugalomnak örültem a legjobban, hanem annak, hogy évek óta először éreztem: valaki bízik bennem. Ez annyi erőt ad, hogy évekig megélek belőle."
Miklósi Gábor
