Halácsy Péter: „Nem a NAT-tal van a baj”

Szeptemberben hivatalosan is iskolaként kezdte meg a tanévet a Budapest School. Halácsy Péter alapítóval beszélgettünk az új NAT-ról, struktúraváltásról, digitális oktatásról és arról, hogyan lehetne átültetni a programjukat az állami iskolákba is.

Magyar Narancs: Augusztus végén tudták meg, hogy a Budapest School hivatalosan is iskolává válhat. Ez tavaly már majdnem sikerült, akkor az Emberi Erőforrások Minisztériuma (EMMI) elfogadta a kerettantervüket, de egy nyári törvénymódosítás miatt mégsem így alakult. Mi változott ez alatt az egy év alatt?

Halácsy Péter: Idén sokkal alaposabban és érthetőbben, a köznevelés rendszeréhez jobban illeszkedően sikerült elmondanunk azt, amit már tavaly is szerettünk volna. Van néhány olyan sarkalatos pontja a köznevelési rendszernek, mint amilyen például a közlekedésben az, hogy a jobb oldalon vezetünk. Ilyenek az osztályzatok vagy a tantárgyi rendszer. Rólunk sokan azt hitték, hogy összevissza „közlekedünk”, ezért ebben az évben sokkal explicitebben illesztettük a működésünket a köznevelési rendszerhez, és megmutattuk, hogy nekünk is vannak szabályaink, csak azok rugalmasabban, a gyerekek igényeihez képest alakíthatóak. Olyan ez, mint két fogaskerék, amelyek ha nem illeszkednek és egymás közelébe érnek, akkor recsegni kezdenek. Ezen kellett finomítanunk.

MN: Önök készültek fel jobban, vagy az EMMI lett nyitottabb?

HP: Idén azért az sokat segített, hogy menet közben nem történt újabb törvénymódosítás. A törvény is világosabb, jobban artikulálja, hogy mit akarnak és mit nem, hogy mi az, ami igazán fontos és mi az, amiben elfogadóbb az egyediségek kapcsán.  Mi is sokkal felkészültebbek vagyunk, mint egy évvel ezelőtt. Megoldottuk, hogy a bár a tanárok nem mindig a tantárgyak szerint építik fel az órarendet, mégis tudunk a gyerekeknek tantárgyi alapon tagolt bizonyítványt adni, ami nagyon fontos az átjárhatósághoz.

MN: Miért volt fontos ez a projekt, miért akartak iskolává válni?

HP: Mi eddig is iskolaként tekintettünk magunkra. A mostani változás, hogy az állam is elfogadott minket iskolaként, ezért most már a gyerekek nálunk is teljesíthetik a tankötelezettségüket. Mintegy három évvel ezelőtt rájöttünk arra, hogy olyan méretben, amilyenek mi vagyunk, már nehezen fenntartható a tanulóinknak, hogy állandóan máshol kell vizsgázniuk. A tavalyi tanévben 102 különböző iskolában vizsgáztak a gyerekek. Ez 102 különböző követelménynek való megfelelést jelent. Ezt mindenhol teljesítették is a gyerekek, de azt vettük észre, hogy már többet beszéltünk arról, hogyan vizsgázzunk, mint arról, ami a célunk: hogy hogyan tanuljunk jól. Kicsiként jól tud működni a tanulókörös szisztéma, de nekünk ez már nem ment. Az a 102 iskola tesztekkel és feleltetéssel értékeli a tudást, mi viszont új struktúrát akarunk létrehozni, ahol évközben tanulunk, csinálunk dolgokat, ezzel minden gyereknek létrejön egy portfóliója, és az értékelések, visszajelzések jóval komplexebb módon történnek, az elért célok és tanulási eredmények alapján. Ebben a visszajelző, értékelő rendszerben akadályozott az állandó külső megfelelés, ezért volt szükségünk a saját engedélyre.

MN: Úgy érezték, hogy ez megakasztja a gyerekeket a tanulásban?

HP: Azt vettük észre, hogy novemberig hatékonyan és kreatívan tanulunk, aztán vizsgára készülünk, aztán februártól megint kreatívak vagyunk áprilisig, majd megint ott lebeg a szemünk előtt a vizsga. És nem a vizsgával magával van a baj, hanem azzal, hogy mindig mindent egy írásbeli teszttel akarunk mérni. Egy ilyen rendszer nem értékeli a kreativitást, a fejlődést, vagy azt, hogy a gyerekek hogyan vannak a közösségben.

 

MN: Tavaly szeptemberben még egy változás történt: eltörölték a magántanulói státuszt és megszületett az egyéni munkarend intézménye. Ezt hogyan kezelték? Ez is közrejátszott abban, hogy mindenképpen iskolává akartak válni?

HP: Nem, ezt nem ezért csináltuk. De a magántanulóság nekem tetszett, hiszen abból indult ki, hogy mindegy, hogyan haladsz a feladataiddal, amíg teljesíted azokat. Az egyéni munkarend nem ebbe az irányba megy. Márpedig az iskola hatékonyságát nem lehet csupán azzal mérni, hogy a gyerek jelen van. Persze nekem is fontos, hogy a gyerekeim közösségben legyenek, de a hatékonyságot nem ezzel mérjük, hanem például azzal, hányszor van flowban a gyerek, hogyan fejlődik.

MN: Mi a baj az egyéni munkarenddel?

HP: Az egyéni munkarenddel kapcsolatos törvénymódosítás megmutatta, a köznevelési rendszer alapja az, hogy a gyerek és a tanár legyen bent az iskolában. Én meg azt gondolom, hogy ne legyen már ebben az országban elég az, hogy valaki valahol ott van. A járvány előtt írtuk a programunkat, amelynek része a távtanulás. Amikor erről beszéltem, többen elcsodálkoztak, hogy micsoda, egy 12 éves gyerek otthonról tanul? Az nem lehet! De miért gondolják azt, hogy a gyerek van otthon? Mi van, ha a tanár nincs ott, mert éppen fent van a nemzetközi űrállomáson, és onnan magyaráz. Persze akkor jön a kérdés, hogy ki felügyeli a gyereket. Nyilvánvalóan ott van egy felnőtt, aki figyel a tanulókra, egyébként meg nem biztos, hogy aki remekül felügyel, annál van az a tudás is, amit a gyerek meg tud szerezni. A mi rendszerünkben az a fontos, hogy a gyerek tanulását tudjuk figyelni, a fejlődését monitorozni, hogy mindezt össze tudjuk vetni és mérni a család, vagy éppen a Nemzeti Alaptanterv által fontosnak tartott értékekkel. Ezt hívhatjuk úgy is, hogy személyre szabott oktatás, ahol a gyerek saját célját összegyúrjuk a többi komponenssel. Ettől pedig csak még jobban megtanulja a gyerek a NAT-ot. Nem a NAT-tal van ugyanis a baj, hanem a szervezéssel, hogy nem elég rugalmas a rendszer. Mi például nem jelentjük ki előre, hogy milyen blokkok legyenek az órarendben, ha a tanár akarja, nem tart külön írás-, olvasás- vagy matekórát, hanem összevonja, és azt mondja, most alapkészségeket tanulunk.

MN: Az új NAT-ot igen sok kritika érte. Ön mit gondol róla?

HP: A NAT-ot lehet jól és rosszul is használni, de alapvetően sok jó dolog van benne. Például megjelent a tanulási eredmény fogalma, ami a mi programunkban kulcselem, mert ez alapján tudjuk követni, hogy tényleg halad-e egy gyerek a tanulásban. Mi ezért a NAT tantárgyait és tanulási eredményeit száz százalékig átvettük. Megkérdeztem a tanárokat, hogy mondjanak olyan durva dolgot a NAT-ból, amin ők is kiakadnának, ha a gyereküknek meg kellene tanulnia. Két ilyen dolgot mondtak, az egyik a dalok száma alsóban, a másikat meg mindenki tudja már: a kötelező irodalom mennyisége. De nem kell mindent száz százalékosan elérni a NAT szerint sem.

MN: Az állami kerettantervvel az alternatív iskolák tanterveinek 70 százalékban egyeznie kell. A fennmaradó 30 százalék mekkora mozgásteret ad, mire elég?

HP: Azt hiszem, ez a 70 százalék a tantárgyi struktúrára vonatkozik, és azzal teljes mértékben egyezünk is.  A struktúra csak egy csoportosítása annak, amit tanulnak a gyerekek, ami a mi modellünkben nem kardinális kérdés. Nálunk a tantárgyak definíciója maga a tanulási eredmények listája, amit meg kell tanulni. Nem biztos, hogy nálunk lesz külön etika- vagy állampolgári ismeretek óra, viszont azt mi is fontosnak tartjuk, hogy ezekkel a kérdésekkel foglalkozzunk. De az már mindegy, hogy miként csoportosítjuk az elérendő tanulási eredményeket, és hogy mely kapcsolódó tantárgy tanulási eredményeivel vonjuk össze őket. Az etika tantárgynak például célja, hogy a gyerek legyen nyitott és segítőkész a nehéz helyzetben lévő személyek iránt. Mi erre a mondatra fókuszálunk, és nem arra, hogy ez etika tantárgy, vagy nem. De mondhatnám azt is, hogy nálunk mindegy, a matekban van a logika vagy külön, hogy a természettudományos tárgyak egyben vannak vagy külön. Ezt tanárként úgy állítod össze, ahogy akarod, amíg a gyerek megtanulja őket. Ez olyan, mint hogy munkavállalóként négy különféle adót vonnak le a fizetésedből, neked pedig mindegy, hogy ezeket hová utalják és mennyit, mert te azt érzékeled, hogy ennyi pénz nincs nálad. Ugyanez van itt is: a gyereknek mindegy, milyen tantárgyak vannak, megtanulja és kész. Ugyanakkor azt is el kell fogadni, hogy az egész NAT-ot nem fogja megtanulni a gyerek, ahogy felnőttként sem ismerek túl sok embert, aki az ott leírtakkal megegyezően széles tudásbázissal rendelkezik. Senki sem tökéletes, és ez nem is baj.

MN: Úgy érzi tehát, szabad kezet kaptak ahhoz, amit csinálni akarnak, így is, hogy iskolává váltak?

HP: Igen, de a rendszer azért rendkívül bonyolult és nehézkes. Beszélünk a NAT-ról, de közben azt nézi a Nemzeti Népegészségügyi Hivatal, hogy az iskoláinkban merre nyílnak az ablakok. Nem mondom, hogy a rendszer jó, de nem biztos, hogy a NAT a rossz benne. Nagyon nehéz ma új iskolát nyitni vagy egy régi iskolát megreformálni: nekünk két év alatt 42 szakhatósági igazolást kellett begyűjtenünk, kétszer. Ezek technikai nehézségek, de mellette más gond is van, például az óraszámokkal. Egy tizedikes gyereknek 32 órája van, ebben nincs apelláta. Ha ezt szétosztom 10 tanárnak, akik mind halálosan komolyan veszik a tantárgyaikat, az úgy elég durva. Mi nem osztjuk szét, de attól a gyerekek ott vannak 32 órát az iskolában, többet is. Viszont kicsi tanárcsapattal dolgozunk, akik kicsi gyerekcsapatnak szervezik meg a tanulási élményét, és hatásuk van a tantervre, az ebédre, a tábla színére. Emellett minden gyereknek van mentora, aki figyeli, hogy a gyerek jól van-e. Ezt beépítettük a struktúrába. 4-5 tanár 40-50 gyereket át tud látni, de ha mindezt egy 800 fős iskolában egy igazgatónak kell megszerveznie, akkor könnyen elveszhet a gyerek.

MN: Azt állítja, struktúraváltásra lenne szükség. De az vajon elegendő lenne ahhoz például, hogy jobban szerepeljünk a PISA-felméréseken?

HP: A PISA olyan alapkészségeket mér, mint az írás, a szövegértés, egy csoportban a problémamegoldás képessége. Nagyon fontos lenne, hogy az általános iskolában legyen idő ezeknek az alapképességeknek a mesterszintű elsajátítására. Hogy amíg egy gyerek nem tud összeadni két számot, addig ne menjen tovább az osztály, mert akkor az a gyerek le fog maradni, elveszítjük, frusztrált lesz, és ki fog alakulni nála az a gondolkodásmód, hogy rossz matekból. Vagy úgy dönt az ország, mint a finnek vagy a kínaiak, hogy addig nem megyünk tovább, amíg mindenki meg nem tanulja, addig pedig egymást segítik; vagy azt csinálják, amit mi, hogy egy osztály nem mindig együtt mozog. Nálunk a csoportosítást háromhavonta újra tudjuk gondolni, így aki egyszer kezdő matekos, máskor lehet haladó és fordítva. Ezzel nincs semmi gond, ahogy a korrepetálással sem. Szerintem a jövő ezé a személyre szabott oktatásé lesz. Sok iskolában viszont egyik sincs, hanem az van, hogy haladjunk végig a tanterven, legyen meg, mert a tanárt ellenőrizheti a tanfelügyelő. De azzal nem törődünk, hogy mi van azzal, aki lemarad, aki nem tart ott, ahol a többiek vagy éppen már kész lenne új dolgot tanulni.

 

MN: Ezzel el is érkeztünk az esélyegyenlőséghez, ami azért érdekes, mert ezért szokták önöket kritizálni: bár nem akarnak elit iskola lenni, mégis annak számítanak abból a szempontból, hogy kevés gyerek számára elérhető. Mit tudnak kezdeni ezzel? Egy olyan iskola, mint a Budapest School nem mélyíti még jobban a különbségeket?

HP: Most vágtunk bele egy projektbe: állami iskolákat segítünk abban, hogy úgy szervezzék a tanulást, ahogy mi a Budapest Schoolban. Szeptemberben két állami technikumban indul Budapest School-osztály, nem fizetős programmal, állami alkalmazott tanárokkal. Megkerestük az Innovációs és Technológiai Minisztériumot, hogy szeretnénk szoftverfejlesztő technikumot indítani, mire azt mondták, hogy miért nem csináljátok meg a mi iskoláinkban? Ezt próbáljuk most ki úgy, hogy miközben a pedagógusok nem a mi alkalmazottaink, együtt tanulnak a mi tanárainkkal. Ezzel nemcsak a programot adjuk, hanem azt mondjuk, ha van kedved, gyere velünk, fejlesszük együtt a programot, beszéljünk arról, hogy neked mire van szükséged a fejlődéshez. Hogy ez megoldás-e az esélyegyenlőség jobbítására? Nem, de abba az irányba mutat. Abból a szempontból nem vagyunk elit iskola, hogy nem a szuper jó tanulókat válogatjuk ki, hanem azokat, akik szuperül akarnak beilleszkedni és tanulni. De tény, hogy ez fizetős iskola, és így nem mindenki számára elérhető, még akkor sem, ha a Budapest Schoolba járó gyerekek több mint felét így is támogatja a többi szülő a tandíjuk megfizetésében. Sokat gondolkodunk azon, hogyan kellene lenyomni a tandíjat. Ha az állammal együtt tudunk dolgozni, akkor ez működhet, de a minőségnek mindig ára van.

MN: Egy 2018-as interjúban azt mondta, öt éven belül tízezer gyerek tanulására szeretnének hatással lenni. Ezt az ilyen programokra értette?

HP: A mi iskoláinkban most 300 fizetős gyerek tanul, ezzel a mostani programban 50 gyerek vesz részt. De ez kicsi szám, és bár most újra növekedni kezdünk, mégsem erre gondoltam. Az egyik gond, hogy nincs társadalmi diskurzus az iskola jövőjéről. Nem beszélünk kellően sokat arról, hogy mit akarunk 30-50 év múlva a gyerekeinkkel. Ha el tudunk kezdeni gondolkodni azon, mi kell a gyereknek ahhoz, hogy jól tanuljon, és hogyan lehet strukturálisan innovációt végrehajtani úgy, hogy közben megtartjuk a stabilitást, akkor az elvezet a paradigmaváltáshoz. A járvány kapcsán már láttuk, hogyan tud a tanulás tértől és időtől függetlenedni. Nem biztos, hogy így akartunk erre rájönni, ekkora méretekben, de ez segíthet a jövőben.

MN: Milyen mértékben érintette az iskolát a koronavírus-járvány?

HP: A digitális tanrendre úgy érdemes átállni, hogy az eszközökhöz, környezethez igazítjuk a tanrendet. Mi gyorsan át tudtunk állni az online tanulásra, mert megvan a modellünk arra, hogyan alakítjuk át gyorsan az órarendet, tanrendet. Rögtön bekerült a naptárba például, hogy a mentorával hetente kétszer beszéljen a gyerek, hogy ne vesszen el senki, és otthon is érezze a közösség megtartó erejét. Most pedig megpróbálunk felkészülni minden szcenárióra. Kis iskola vagyunk, nálunk nem 500 ember megy át ugyanazon az aulán, csak 30. Meg tudjuk oldani, hogy mindig ugyanaz a 10 gyerek találkozik másik 10 gyerekkel, másokkal nem. Ebben a struktúrában már alapvetően benne van a social disctancing.