Magyar Narancs, IX. évf. 26. szám, 1997. június 26.
Magyar Narancs: Viszonylag későn kezdted az énektanulást.
Miklósa Erika: Ez nagyon relatív, nem lehet általánosítani. De tényleg későn kezdtem el, azelőtt egyáltalán nem tanultam zenét. A zenét az ember az általános iskola alsó tagozatos osztályaiban kezdi elsajátítani; közben én sportoló lettem, sporttagozatos iskolába jártam, szóval az egész így indult. Mielőtt még megkérdezed, hétpróbázó voltam.
MN: Úgy tűnik, a pályakezdettől fogva nagyon egyenletes és villámgyors előrehaladás volt nálad tapasztalható. Neked is úgy tűnt?
ME: Igen.
MN: És mennyire tudtad, hogy merre tartasz?
ME: Azért meg kell hogy valljam, ahogy esik, úgy puffan ment az egész, hihetetlennek tűnt. Az atlétikát a centiméterek határozzák meg. Az éneklés viszont szubjektív dolog, van, akinek tetszem, van, akinek nem. Az egész egy álomvilág.
MN: Opera-énekesnőként képzelted a jövődet, a könnyebb műfajok nem érdekeltek?
ME: De, a könnyebb műfaj jobban izgatott, mint az opera. Az izgatott, hogy sikeres legyek; túl szerény lennék, ha azt mondanám, ez nem érdekel. Minden embert érdekel, hogy sikeres legyen, hogy tetsszen az embereknek a művészete, amit csinál. Az opera egy kicsit távol állt tőlem, és idegen is volt. Egyetlen emlékem van gyerekkoromból: hogy elmentünk az Erkel Színházba és megnéztük a Bánk bánt. Szinte röhögésbe fulladt, annyira valószínűtlennek tűnt nekem, hogy egy ilyen kövér hölgybe szerelmes az a vékony, magas fiatalember, meg amikor megmozdult a halotti ágyon a halott, hát akkor teljesen kész voltam, ott röhögtünk. Ez az egy emlékem volt. A könnyűzenéről viszont az, hogy fiatal vagyok, és szeretek, sőt imádok táncolni. Közelebb állt hozzám a könnyűzene, mint a komolyzene.
MN: Mikor dőlt el a dolog?
ME: Egyszerűen erre sodort az élet. Van egy született tehetségem, ami az első pillanatban kiderült: az, hogy el tudom énekelni A varázsfuvolából az Éj királynője áriáját. Ez nagyon hamar kiderült. Ez volt az első ária, amit tudtam, és évekig csak ezt az egyet énekeltem, semmi mást. Ezzel is felvételiztem az Operában. Semmit nem tudtam, csak ezt az egyet. Technikailag teljesen rossz volt az egész. Csak az a négy hang. Ez volt a mozgatórugója az egésznek, ami az opera felé vitt. Mindenkinek tetszett, bravúros dolog volt. Sikerült a koncert, aztán a másik koncert is. Kiskunhalason kezdődött: ott születtem és ott is jártam iskolába; ott fedeztek fel, énekeltem egy esküvőn valami Zorán-számot. Elmentem dr. Madai Zsuzsához, aki elkezdett tanítani, de nemcsak énekelni, hanem szolfézsra, olaszra, zongorára is. Elkezdtem járni, és három hónap alatt elvégeztem a hatéves általános zeneiskolát. Éjjel-nappal nem csináltam mást, csak tanultam. Akkor mondta, hogy a következő lépcsőfok az lesz, hogy elmegyek Szegedre felvételizni, és megpróbálok bekerülni Berdán Valikához, aki köztudottan nagyon jó hírű tanár, és nagyon sok nagy művészt indított már el, Tokodi Ilonát, Komlósi Ildikót. Elmentem felvételizni hozzá, felvettek. Ez az érettségi előtt volt.
MN: Az Éj királynőjét énekelted?
ME: Nem, nem engedték. Valamilyen dalocskát énekeltem, arra már tényleg nem emlékszem, hogy mit. Azt hiszem, Leoncavallótól a Mattinát. Nem sokat tudtam akkoriban, minden érdekelt, csak az nem, hogy mit énekeljek. Felvettek, többek között a Valikához, de az istenért nem tudtak rászedni, hogy bejárjak az óráira. Néha ott voltam, néha nem. Érdekelt az angol, beprotezsáltattam magam az orvosi egyetemre azokhoz, akik angolul tanultak. Néha eljártam kézilabdaedzésekre, mert az is tetszett, kimentem az atlétikapályára, mindent csináltam, csak azt nem, amit kellett volna. Valika néni odajött szigorúan, és azt mondta, hogy közeledik a vizsga, és engem nem látott vagy öt hete. Azt mondta, őt már nem érdekli, hogy szörnyella vagyok, hétfőn menjek az Operába, próbáljam meg. Korban nem feleltem meg, tizenkilenc éves voltam, de tessék, mondják meg, érdemes-e velem foglalkozni, vagy sem. Felmentem, Petrovics Emil volt az igazgató, az első fordulóban elénekeltem azt a bizonyos négy darab f-et, azt mondták, köszönik szépen, egy hét múlva jelenjek meg a nagyszínpadi előéneklésen. Megjelentem, ott volt az egész művészeti tanács, mindenki, aki számít, és egy pillanatra megcsapott a szele, jézusom, mit képzelek ezen a gyönyörű színpadon. Akkor voltam életemben először az Operában, és elénekeltem az áriát. Kértek még egyet, azt is elénekeltem, a Lombária volt a Szöktetésből. Kijöttem, ott volt Valika néni, aki azt mondta, kislányom, ez szörnyű volt, főleg a második. Akkor sírva fakadtam, és lementem Szegedre. Ahogy hazaértem, már ott várt a távirat, hogy írjam alá a szerződést. Így kezdődött, és, hogy a kérdésedre válaszoljak, akkor még nem volt meg bennem a tudatos elhatározás. Mert akármit csinálhattam, a sors úgy akarta, hogy ezt csináljam. Vittek egymás után az események, mígnem elérkeztem a sorsdöntő pillanathoz, amikor már úgy éreztem, mégis, azért a hét év alatt csináltam valamit, meg nyertem egypár díjat, nemzetközit is és itthon is. Amikor azt mondták, hogy sose vagyok itthon, és a közönség is szeretne már látni, akkor kezdődött. Elkezdtem gondolkodni, hogy mit csináljak. Nem az a fajta operaénekes vagyok, aki végigjárta a sort: elég gyorsan indultam felfelé. Nincs meg a zeneakadémiám, hiányzott egy emelet vagy kettő, amire tudtam, hogy szükségem van. Egy bécsi meghallgatáson nyertem egy ösztöndíjat Philadelphiába, tanultam ott egy évet.
MN: Ez volt tavaly.
ME: Tandíjmentes lettem, ez nagyon nagy szó volt, mert harmincezer dollárt nem tudtam volna előteremteni. Nagyon nagy európai szakemberek között voltam. Az egy év bőven elég volt, hogy tapasztalatot szerezzek. A tapasztalat azt jelentette, hogy mégis jobb ez az Európa.
MN: Azzal együtt, hogy európai tanáraid voltak, korábbi tanulmányaidhoz képest milyen különbségeket éreztél Amerika és Európa között vagy a módszerek között?
ME: Sokkal inkább egy dologra orientált az amerikai szisztéma. Ez azt jelenti, hogy az ember egyvalamiben nagyon jó, de nincs olyan térlátása, mint egy európai művésznek, nincs az, hogy annyira sokoldalú legyen a művészete.
MN: Magyarul: jól állnak Amerikában operaénekesből?
ME: Rengeteg van, nagyon sok énekes, de nincs az a fajta igény az operára, ami itt. A Metropolitan, szó se róla, ott van. De azonkívül jelentősebb operaház körülbelül kettő vagy három lehet. A bemutató előtt voltak ott gyerekek, akik akkor jöttek oda statisztálni, 12-13 évesek, azt se tudták, mi az, hogy Mozart: A varázsfuvola, és azt sem, hogy abban fognak szerepelni. Egyébként nagyon jó Amerika. Nem is kell gazdagnak lenni, az emberek sokkal kiegyensúlyozottabbak.
MN: És mint opera-énekesnőnek?
ME: Szerény véleményem szerint miután az ember Európában elért egy magas színvonalat, felért a maga csúcsára, akkor kiruccanhat Ausztráliába vagy akár Amerikába.
MN: A Scala?
ME: Ott izzik az egész.
MN: Neked szeptembertől?
ME: Októbertől.
MN: Hogy kezdődött?
ME: Úgy, hogy hazajöttem az Egyesült Államokból egy kéthetes rövid szünetre. Az Operában mondták, hogy meg lehet pályázni egy ösztöndíjat, miért ne, Amerikának úgyis vége van, még elég fiatal vagyok ahhoz, hogy tanuljak egy kicsit valahol, hát megpróbálom, vagy sikerül, vagy nem. Megírtam a pályázatot, ami elég húzós követelményeket tartalmazott, zenei végzettség kellett hozzá, de volt szerény négyéves konzervatóriumom, összeszűkítve két évre, azt elfogadták, kellett tapasztalat, legalább egy nemzetközi ajánlás, kettőt is megkaptam, az egyiket Hamari Júliától, aki a tanárom, a másikat Obertfrank Gézától. Elfogadták, április 24-én volt az első forduló. Egy hétre volt elosztva százötven ember, húszan jutottak tovább. Ricardo Muti volt az elnök, mellette több európai színházból karmesterek, vezető karmesterek. Egészen jó gárda. A második körben a húsz emberből hetet vettek föl; bent voltam a hétben. Sírva fakadtam, amikor megtudtam. Olyan jó érzés volt. Az eredményhirdetéskor odaállt elém egy idősebb ember, és azt mondta, magyarul, hogy jó napot kívánok. Halász Mihálynak hívták; Bécsben van a Statsoperben, és azt mondta a férjemnek, hogy "büszke lehet a feleségére, mert ő volt a legjobb". Akik ott voltak, húszan, mindenfelől jöttek. A listát névsor szerint állították össze, a neved mellé írva az útlevélszám és hogy hol születtél. Kiskunhalasról azt hitték, hogy valami spanyol nagyváros. Hogy továbbjutottam, az már jelentett valamit - mert néha úgy elveszik az ember önbizalmát, hogy azt gondolja, a fenébe az egésszel, nem csinálom tovább. Aztán jön egy-két lökés. Az első napon, amikor énekeltem, üvöltöttek, hogy úristen, régóta nem volt ilyen Éjkirálynő. Vannak olyan napok, amikor az embernek visszahozzák a kedvét. Külföldön. Az mindig külföldön van. Termékenyebb időszakaim mindig külföldön voltak. Ilyen volt Stuttgart, Köln. Itthon nem becsülik meg, ami érték. Nem magamról beszélek, általában. Tisztelet a kivételnek, de nagyon nehezen tudják megemészteni, hogy ugrottam egy hosszat a távolugró gödörbe, és beestem az Operába, és megkaptam ezt a szerepet. És megcsináltam, és 25 évesen nem elég, hogy a Lammermoori Lucia premierje harmadszereposztásban is óriási volt, még nagy botrányt is kavart, mert általában csak két szereposztás van. Nem tudtak kifúrni a darabból, ezért csináltak három szereposztást. Ugyanabban az évben karácsonykor pedig megfinanszírozták az első önálló áriaestemet a Zeneakadémián. Én nem vagyok híres arról, hogy könyököljek. Azt hiszem, ez az egyetlen, amire büszke vagyok: saját erőmből jutottam a Scalába, mindent egy lapra feltéve.
MN: Milyen szerepet tulajdonítasz a külsődnek?
ME: Erről nem tehetek, hogy így sikerültem. Hogy az alkatom nem egy 150 kilós Brünhilda-alkat, erről a szüleim tehetnek. De magamnak is köszönhetem: tizenkét év atlétika, és a mai napig nagyon vigyázok magamra. A mozgás nagyon fontos. A külső hozzátartozik az operaénekléshez, nagyon kell. Nem vagyok egy nagy szépség, de megnyerő külsejű, tiszta, jól ápolt.
MN: Ezt nem szokták az énektudásod rovására írni? Neki azért megy, mert egy jó csaj?
ME: Minden olyan énekesnőnek, aki egy kicsit jobban néz ki a kelleténél, háromszor annyit kell teljesítenie.
MN: Mit lehet tudni előre, illetve mit vársz az október elsejétől?
ME: Olyasmit nem várok, amit nem szabad, nagyon is tisztában vagyok azzal, hogy mit tudok meg mit nem. Abban egészen biztos vagyok, hogy akik engem ott tanítani fognak, azoktól a maximálisat meg fogom kapni.
MN: A Scala garanciát jelent a fejlődésed szempontjából?
ME: Igen. Abban biztos vagyok. Ha csak azt nézzük, hogy ki a Scala feje most: Ricardo Muti. Karajan óta nincs is olyan nagy egyénisége az operaéletnek, mint ő.
MN: Vissza az Éj királynőjéhez: jelenleg ez az első dolog, ami az embernek eszébe jut veled kapcsolatban.
ME: Amerikába is ezért vittek, meg kell mondjam, és a Scalában is énekeltem az Éj királynőjét. Az operát az Éj királynőjének köszönhetem. Az európai ösztöndíjamat az Éj királynőjének köszönhetem. A nemzetközi operaélet ugródeszkáját az Éj királynőjének köszönhetem. Úgy belém verték az Éj királynőjét Németországban, hogy nem is félek tőle. Pedig volt egy csomó kudarcom ebben a szerepben, mert kudarcnak könyvelhető el, ha véletlenül valami nem úgy sikerül. Nekem volt ilyen. Ráadásul ország-világ szeme láttára.
MN: Milyen lesz a Scalában?
ME: Ez egy jó kérdés. Az egyik az, hogy olyan jól fogom érezni magam, hogy szinte már el sem akarok majd jönni. A másik meg az, hogy nem leszek olyan jó, mint amilyennek gondoltam magamat.
MN: Egy ilyen ösztöndíj után hódítasz majd a nagyvilágban?
ME: Óriási veszély ez az egész, mert akik innen jönnek, meg szokták hódítani a világot, de vannak olyanok is, akik itt voltak, és visszazuhantak. Nekem ez az operaéneklés egy isteni ajándék; amit eddig elértem, arra büszke vagyok. A többi nem rajtam múlik.
Turcsányi Sándor
