Magyar Narancs: Milyen valóságalapja van annak a közkeletű elképzelésnek, hogy a teljes fátyol viselőit férfi családtagjaik kényszerítik e méltatlan gyakorlatra?
Samir Amghar: Azok a nők, akikkel én beszélgettem, épp ellenkezőleg úgy vélik, hogy a lefátyolozott arccal és testtel fejezik ki leginkább emberi, női méltóságukat - méltatlan az lenne, ha felfednék magukat az idegen tekintet előtt. Néha férjük vagy jövendőbelijük ellenzi is a fátyol viselését, mert egyáltalán nem könnyű például egy lefüggönyzött nő társaságában sétálgatni (az állami jogvédő szervek az utóbbi fél évben a nikáb és a fátyol viselői elleni verbális agresszió látványos emelkedését tapasztalták), olykor a nők feltételként szabják a házasság előtt, hogy viselni fogják a teljes fátylat. Persze nem jelenthetem ki, hogy ne lennének olyanok, akik valódi kényszer alatt viselik e ruhadarabot, de én nem találkoztam ezzel a franciaországi szalafiták körében. A médiában megszólalók sajnos gyakran nem értenek az iszlámhoz, akik pedig értenek hozzá, nem nagyon vagy soha nem mennek terepre, és nem beszélnek az érintettekkel.
MN: Milyen közegből származnak az érintett nők, és mivel magyarázzák döntésüket?
SA: Nagy többségük fiatal, és az elővárosokban él, elsősorban Párizs, Lyon, Marseille környékén, az úgynevezett népi, szegényebb kerületekben, idővel néhányan a középosztályhoz sorolhatók, ami persze költözéssel is jár. Általában otthon dolgoznak, azok pedig, akik máshol, a fátylat is csak bizonyos helyzetekben viselik - az utcán, a negyedben igen, de munkahelyükön nem. A fátyolhoz való viszony időben is változhat, ismerek például olyan esetet, ahol az illető hölgy egyiptomi tanulmányai során kezdte el használni, hogy ne nézzék csodabogárnak, majd visszatérése után is hordta egy darabig. Mások néhány év után áttérhetnek az arcot szabadon hagyó, jóval elterjedtebb dzsilbebre. Ezek a lányok-asszonyok magyarázatként gyakran a társadalom elnyomását említik, hogy ujjal mutogattak rájuk vagy családtagjaikra, mert bevándorlók vagy muzulmánok, ezért nem is kaphattak munkát. Úgy érzik, a társadalom rakta őket félre, és elhatárolódásuk az öltözék és persze az életmód révén valamiféle reváns lehet. A szalafiták mintegy harmadát kitevő nők közül sokan nem fejezték be tanulmányaikat. Viszont újabban egyre többen vannak, akik a felsőfokig is eljutnak. Mindkét csoportban közös, hogy kirekesztettnek érzik magukat, az elsők azért, mert diploma nélkül nem tudnak dolgozni, az utóbbiak pedig azért, mert nem azonosulnak az uralkodó politikai-ideológiai szemlélettel, és látják maguk körül a kirekesztettséget.
MN: Van hivatalos szalafita álláspont a nikábról?
SA: E vallási gyakorlatot kevésbé egy kollektív, csoportos akció részeként kell elképzelni, hanem egy individuális, fogyasztói magatartásként. Az arcot fedő fátyol nem kötelező előírás, bizonyos útmutatások, értelmezések nyomán - amik jöhetnek a helyi imámtól, de az internetes szalafita oldalakról is - az egyén dönt úgy, hogy ez a viselet felel meg az ő aktuális vallási igényének. Most a burkavita kapcsán az interneten, a prédikációkban fel sem merül ez a téma - nem fér össze a tisztaságeszménnyel, hogy a folyó társadalmi ügyekkel foglalkozzanak. De persze, ha felteszszük a kérdést, magánemberként van véleményük a témáról, és ellenzik a fátyol betiltását, úgy érzik, ismét a muszlim vallás került a célkeresztbe. De hónapok óta folyik a vita, és nem volt egyetlen tüntetés, tiltakozó rendezvény vagy nyilatkozat sem Franciaországban.
MN: Ön szerint milyen hatásai voltak a 2004-es törvénynek, és milyen következményekkel járhat egy újabb törvényi tiltás?
SA: Ha valóban születik törvény, úgy vélem, a kezdeti esetleges ellenállás után az érintettek jobbára be fogják tartani. Ezeknek a nőknek már ma is gyakran nagy erőfeszítésükbe kerül, hogy kimenjenek az utcára, ugyanis a nikáb hordása sok feszültséget vált ki, óriási szociális árat fizetnek. A 2004-es törvény pozitívumaként elmondható, hogy sikerült a közoktatás szekularizált jellegét megerősítenie. A lányok túlnyomó többségének nem okozott gondot, hogy az iskola kapujába érve levegye a kendőt. Ami viszont az etnikai-vallási alapú kommunitarizmus elleni küzdelmet illeti, akadtak nem szándékolt mellékhatásai. Egy kisebbség magántanulóként vagy magániskolákban folytatta tanulmányait, és a muzulmán iskolaprojektek megvalósítása is felgyorsult. 2004-ben egy felekezeti intézmény létezett a kontinensen, egy Réunion szigetén, ma nyolc működik, és még több van tervbe véve.
MN: A Le Monde diplomatique januári számában ön és kollégája azt írták, hogy a szalafizmus híveinek egyetlen programja az apolitikus tétlenség - szüleik a szülőföldről álmodoztak, ők az iszlám földjére vágynak...
SA: Ha egy szalafitának felteszi a kérdést, hová szeretne elmenni, az olyan muzulmán országokat említik, mint Szaúd-Arábia, Jordánia, Jemen, Egyiptom, a Maghreb országai, esetleg Dubai, Malajzia. Általában úgy vélik, hogy hitük igazi megéléséhez tanácsos muzulmán országokban élniük. Egyesek tényleg el is mennek, például Egyiptomba: a kairói francia nagykövetség adatai szerint 5000 francia él ott jelenleg, tíz százalékuk szalafita. A dzsihadisták és a politikai iszlamisták jobban érdeklődnek például az angolszász országok iránt. Angliában nem okoz gondot a feltűnő vallási jelek viselése, a szakáll, a turbán vagy a nikáb sem tűnik fel senkinek, fejkendős határőrökkel lehet találkozni, reklámkampány szervezhető a "Büszke vagyok arra, hogy muszlim vagyok" mottóval, ez az egész kevésbé problematikus, mint Franciaországban. Másrészről a britek már a 19. század óta befogadják a politikai menekülteket, míg a franciák, akárcsak a spanyolok és az olaszok, viszonylag elutasítónak mondhatók.
MN: Franciaországban a szalafizmus követőinek számát öt-tízezerre becsülik. Más európai országokban milyen arányban vannak jelen?
SA: A mozgalom létezik Belgiumban, kezd megjelenni Svájcban, Németországban is viszonylag elterjedt, főként egy áttért exbokszoló prédikátor jóvoltából. Hollandiában négy mecsetben vannak jelen, hasonló a helyzet Angliában. Egy olyan új vallási kifejezésmódról van szó, melynek legerősebb magja ma Franciaországban található, de több európai országban is nagyon aktív mikrokisebbségként.
MN: Hogyan alakul a szalafizmus az arab országokban, és milyen hatással lehet ez az európai folyamotokra?
SA: Általában véve igaz az, hogy az arab országok a szalafizmus epicentrumaiként hatnak az európai trend alakulására, számít a teológusaik véleménye. Elsősorban Szaúd-Arábiában, Algériában, Jordániában és Egyiptomban fejlett ez az irányzat, Libanonban, Tunéziában, Líbiában jóval kevésbé. Bár relatíve mindenütt kisebbségről van szó, ha például ma Algériában egy fiatalember érdeklődik a vallás iránt, jellemzően a szalafita kínálattal találkozik. Európában a kilencvenes évek elejéig az egyiptomi eredetű Muzulmán Testvériség vagy a Tabligh, egy 1927-ben Indiában alapított kegyes, apolitikus irányzat nyújtott lehetőséget a reiszlamizációra. Azóta, és főleg az utóbbi évtizedben a szalafizmus mindkét irányzat fő konkurenciájává vált.
MN: Van esély Franciaországban vallási alapon szerveződő negyedek kialakulására?
SA: Egyelőre, ha egyes helyeken gettósodási folyamat zajlik, annak kerete az ott lakók szociális és anyagi helyzete, nincsenek etnikai vagy vallási alapon szerveződő gettók. Ugyanakkor kétségtelen, hogy a nagyrészt muszlimok lakta környékeken az utóbbi évtizedben megsokasodtak a vallási-kulturális referenciára építő boltok, a halal (az iszlám előírásait követő - a szerk.) húsboltok és szendvicsbárok, a mekkai zarándoklatot szervező utazási irodák, az iszlám könyvesboltok. Ez egy viszonylag új jelenség, nehéz megjósolni, hogyan alakul majd.
MN: Mi a véleménye a parlamenti bizottság tevékenységéről?
SA: A bizottság, bár nevében szerepelt az információ szó, elsősorban dezinformált. A képviselők egy része egyáltalán nem tájékozódni akart a fátyolkérdésről, hanem előfeltevéseihez keresett igazolást az akadémikusok, a kutatók, az újságírók, civilek részéről; mondhatni, csak a pró érvei érdekelték őket, a törvényalkotás ellen szólók egyáltalán nem.
A szalafizmus
A nikábot viselők nagy része a Franciaországban a kilencvenes években megjelent szalafizmus (a salaf - ős, előd szóból), egy nagyon aktív vallási kisebbség követője. Az iszlám e rigorózus irányzatának - mely a tiszta forrást a próféta egykori társainak, az első három generációnak az életmódjában véli feltalálni - helyi híveit öt-tízezerre teszik, mintegy negyedük áttért, európai vagy bevándorolt keresztény. Terjesztőik az arab félsziget, elsősorban az állami ösztöndíj-politikával az iszlám teológiai központjává vált Szaúd-Arábia egyetemeit megjárt észak-afrikaiak, illetve az algériai Iszlám Üdvfront (FIS) tagjai.
Jellemzője a pietizmus, a szent szöveghez való visszatérés igénye; az iszlámot normatív, az élet minden területére kiterjedő gyakorlatként értelmezik, a gyerekneveléstől kezdve az étkezési szokásokig. Jellegzetes utcai viseletük is utalhat szekta mivoltukra - a tisztaságeszmény nevében a hívek és a társadalom többi része között szimbolikus határvonal húzódik. A mozgalom erőszakellenesként definiálja magát, teológusaik elítélték a nyugati civilek elleni merényleteket; az irányzatra több arab rezsim úgy tekint, mint a dzsihadizmussal szembeni hatékony eszközre.
