A kővágószőlősi iskola udvarán felállított színpadról túlvezérelt mulatós zene szól, a kondérban kétszáz adag halászlevet főznek, és a kisebb gyerekek elégedetten rohangálnak a rózsaszín lufikkal - a rózsaszín lufi önmagában is szép, de itt az emlőrák elleni küzdelmet szimbolizálja -, pláne, hogy ma, lévén reggeltől estig egészségnap, nincs tanítás. Jönnek a szomszédos községekből is, süteménnyel kínálgatják egymást az ismerősök, sportversenyek vannak és tombola, a konferanszié sztárvendégeket ígér délutánra - és mintegy mellékesen, a programok között emlőrák- és melanómaszűrés, szív- és érrendszeri vizsgálat, mellkasröntgen, vércukorszintmérés folyik. A lokális haláloki struktúra vezető betegségeinek szűrésére a Pécsi Orvostudományi Egyetem kamionja szolgál: a legmodernebb diagnosztikai műszerekkel dolgozó tízfős egészségügyi stáb reggel óta fogadja a vizsgálatra jelentkezőket. A sok színes program a csomagolás, amivel a szervezők eladják a lényeget: ez pedig a szűrés, a betegségmegelőzés és az egészségtudatos életvitel támogatása. (Lásd Házhoz megy című keretes anyagunkat.)
A bányásztelepülésen otthagyta látható és láthatatlan jeleit a rendszerváltást követő foglalkoztatási krízis - éppen ezért, a rossz anyagi körülmények nyomában előbb-utóbb megjelenő rossz egészségi mutatók miatt választották a szervezők a falut az egészségnap színhelyéül.
Szegények közt a legszegényebb
A szegénység ugyan nem olyan látványos, mint az Észak-Alföld szegregálódó falvaiban, de sokat elárul, hogy a programban hangsúlyosan szerepel az ingyenebéd, és a szűrésen részt vevőket az egyik plakát azzal kecsegteti, hogy elsőként választhatnak az adományként hozott ruhákból. Mindenesetre Keletiné Várnai Anna, a helyi roma egyesület elnöke nem mulasztja el az érkezőket emlékeztetni, hogy miért is vannak itt: "Voltál már szűrésen? Vért adtál-e? Anyádnak szóltál?" Ancsa nem átallja eldobatni a cigarettát az iskola udvarán, az egészségnap fő helyszínén rágyújtókkal.
Sajátos civil konzorcium szervezi a leghátrányosabb helyzetben lévőknek az egészségnapokat. Az amerikai zsidó segélyszervezet, a JOINT (JDC) az Egyenlő eséllyel a rák ellen program vezetője. A projektet finanszírozó amerikai zsidók a "Tikkun Olamot", a "világ helyreállítását", a világ megjavítására való törekvést gyakorolva adományoznak jelentős összeget a hátrányos helyzetben élő magyar nők egészségére, elsősorban is a vezető halálokként számon tartott emlőrák megelőzésére. Az amerikai mellrák-ellenes szervezet, a Komen Alapítvány a másik, az Open Society Institute (OSI) pedig a "Roma Kezdeményezések" programja révén a harmadik pénzügyi támogatója a hátrányos helyzetűek - az OSI részéről kifejezetten a romák - egészségmegőrző programjainak. A Színes Gyöngyök Egyesület, a baranyai roma nők civil önsegítő szervezete a helyi közvetítő, rajta keresztül éri el a program azokat is, akik - noha az egészségügyi statisztikák alapján leginkább rá lennének szorulva a különböző szűrővizsgálatokra - általában már csak az utolsó vagy az utáni pillanatban fordulnak orvoshoz. (Az egészségtudatosságot vizsgáló felmérések azt mutatják, hogy a rossz szocioökonómiai státusú romák általában csak a magas lázat és az erős testi fájdalmat tekintik betegségtünetnek, ennél enyhébb panaszokkal jobbára nem fordulnak orvoshoz.) Ez a kissé vásári hangulatú egészségnap tudatos civil esélykiegyenlítés: az a felismerés hozta létre, hogy az állam jogilag, formálisan egyenlő hozzáférést biztosít ugyan mindenkinek az egészségügyi szolgáltatásokhoz - az egészségnapokon a társadalombiztosítás általában kifizeti bizonyos vizsgálatok díját (a többit a civilek állják) -, de ez még távolról sem jelent méltányos ellátást. Kutatások sora bizonyította, hogy az alacsony társadalmi-gazdasági státusz számtalan ponton jelent akadályt a "betegúton". A gyengébb minőségű vagy éppen semmilyen egészségügyi ellátás főleg a hátrányos helyzet, vagyis a szegénység, az alacsony szocioökonómiai státusz következménye, de - ahogy az például Babusik Ferenc tanulmányából tudható (Az esélyegyenlőség korlátai Magyarországon, L'Harmattan, é. n.) - néhány mozzanatban, mint az ügyeleti kivonulás megtagadásában kimutathatóan szerepet játszik az etnikai alapú diszkrimináció is.
Hogy ma Magyarországon a statisztikai valószínűség alapján hány évvel rövidebb életre számíthat egy cigánynak született állampolgár, arra csak becslések vannak: a demográfusok, szociológusok és más kutatók számításai hét és tizenöt év között szórnak. A hozzávetőleges középérték és a legelfogadottabbnak tűnő számítások alapján azt mondhatjuk, hogy ma egy roma állampolgár átlagosan úgy tíz évvel rövidebb ideig él, mint az "átlagmagyar". A neves demográfus, Hablicsek László tíz évvel ezelőtti tanulmánya (Kísérlet a roma népesség előreszámítására 2050-ig, Bp., 1999) szerint például a roma férfiak várható élettartama 2010-re nem éri el a hatvan (!), a nőké a hetven évet (a teljes népességben ez most nagyjából 69, illetve 77 év). Egy ugyanekkor készült másik tanulmány (Puporka Lajos-Zádori Zsolt: A magyarországi romák egészségi állapota, Bp., 1998) tizenöt évre teszi a romák várható élettartamában mutatkozó "deficitet". Pontosabb adatokat vélhetőleg a következő népszámlálás után sem kapunk, hiszen a 2001-es összeírás mindössze 190 ezer romát talált az országban - az azóta látványosan megerősödött cigányellenes előítéletek és hangulat nyomán nyilván még kevesebben fogják magukat romának vallani. Ha a roma lakosság számáról és korösszetételéről "objektív" adatok nincsenek is - a mértékadó számítások nagyjából 650 ezer főre teszik ma a lélekszámukat -, sokat elárul az a tény, hogy egy közelmúltban folytatott romakutatásból, ahol a megkérdezettek úgy kerültek a mintába, hogy a környezetük azonosította őket cigányként, ki kellett venni a 65 pluszos korosztályt, mivel nem találtak elegendő számú alanyt ahhoz, hogy a minta reprezentatív lehessen. Egy 2003-as reprezentatív felmérés egyik adatsora más szempontból mutat rá a romák drámaian rossz életkilátásaira: eszerint az ötven év feletti roma nők közel fele özvegy, és ez az arány a hatvannyolc pluszos korosztályban már majdnem 80 százalék.
Növekvő különbségek
Magyarországnak közismerten rosszak a halandósági mutatói - abszolút értékben és a GDP-hez viszonyított várható élettartam tekintetében is az OECD utolsói közt vagyunk, és ebben döntő szerepe van annak, hogy a romaként meghatározott népcsoport életkilátásai még ennél a rossz átlagnál is tíz évvel rövidebbek. Egészségszociológiai közhely, hogy a fejlettségnek ezen a szintjén már nem a GDP abszolút értéke határozza meg elsősorban az ország lakosságának egészségi állapotát (aminek egyik indikátora épp a halandósági mutató), hanem sokkal inkább az egészség megőrzésének társadalmi szintű esélyegyenlősége. Egyszerűbben: az, hogy mekkora a távolság a társadalom alsó és felső ötödében vagy tizedében élők között. A kutatások pontosan azt mutatják, hogy nincs "magyar átok". Nem sorsszerű a magyar népesség kiugróan rossz egészségi állapota és várható rövid élettartama, hanem egyenes következménye annak az egyre mélyülő szakadéknak, ami a társadalom alján, a mélyszegénységben élőket választja el a többség társadalmától. Például ma egy felsőfokú végzettségű férfi átlagosan 16 évvel hosszabb életre számíthat, mint nyolc általánossal sem rendelkező honfitársa, és ez a különbség még a szakmunkás végzettségűekkel összevetve is 11 év. A romló tendenciát világosan mutatja, hogy húsz évvel ezelőtt a legalacsonyabb és legmagasabb végzettségűek várható élettartama közötti különbség még csak 9 év volt. Sokat elárul az elmúlt húsz év társadalmi folyamatairól, hogy míg a felsőfokú végzettségűek életkilátásai a 90-es évek közepétől lendületesen javulni kezdtek, addig a legalacsonyabb végzettségű férfiak várható élettartama lényegében stagnál - a nyolc általánost sem végzett nőké pedig, mintha csak valami társadalmi kataklizma következett volna be, egyenesen csökkent.
"Az utóbbi években egyértelműen romlott a helyi romák egészségi állapota" - állítja Szirtesi Zoltán, aki közel negyven éve dolgozik háziorvosként a kiskundorozsmai cigánytelepen; az ő nevéhez fűződik az egyik első, a cigányok egészségi állapotával foglalkozó tanulmány is. A morbiditási struktúra nem nagyon változott, ma is ugyanazok a meghatározó betegségek, de többen és fiatalabban betegszenek meg, mint néhány évvel ezelőtt. A telepen a lakhatási körülmények nem romlottak lényegesen, viszont nőtt a jövedelmi szegénység. Az embereknek egyre kevesebb a pénzük, sokszor nem tudják kiváltani a gyógyszereiket, és a táplálkozásuk is sokkal egészségtelenebbé vált. "Az én tapasztalatom szerint alapvetően ez utóbbi a gyengébb fizikai állapot és a nyomában járó korai egészségromlás legfőbb oka" - mondja az orvos.
"Öt éven keresztül vizsgáltuk a telepen élő romák lakhatási és egészségi körülményeit; egyértelmű, hogy nincsenek antropológiai különbségekkel magyarázható eltérések a cigány és nem cigány lakosság morbiditási struktúrája között - magyarázza Kósa Karolina, a debreceni egyetem docense. - Azt találtuk, hogy a hasonló szocioökonómiai státusú telepen és nem telepen élők egészségi állapota között mérhető különbség van - természetesen a telepen élők paraméterei a rosszabbak. A különbségeket teljes körűen magyarázzák a rossz fizikai körülmények, a társadalmi-gazdasági depriváció, a jövedelmi szegénység. Egyetlen lényegesnek tűnő életmódbeli tényező a kivétel: a telepen élők közül az azonos korú, iskolázottságú és jövedelmű nem telepen élőkhöz képest sokkal többen dohányoznak. Ennek a pontos okai még felderítetlenek."
A roma nők körében kiugróan magas koraszülések száma - az alultápláltság mellett - szintén a dohányzó kismamák magas arányára vezethető vissza. Ráadásul tíz éve egyre korábbra tolódik az első terhesség is; részben ennek köszönhető, hogy a roma lánygyerekek jelentős része a tanköteles kor betöltése előtt eltűnik a közoktatásból. A kör ezzel bezárul, hiszen szoros az összefüggés a szülők iskolai végzettsége és a dohányzás között: az alapfokú végzettségű szülők gyermekeinek többsége már a pubertás előtt dohányzik.
Házhoz megy
"Hosszú és bonyolult szervezés előz meg egy ilyen kitelepülést - mondja Szalai Gábor, a pécsi klinika radiológus főorvosa, a mobil szűrés megszervezője és irányítója. - Az egészségügyi rendszerből kinyerhető adatok alapján választjuk ki azokat a hátrányos helyzetű kistérségbeli településeket a megyében, ahová a mutatók alapján indokolt és érdemes is kitelepülni." A szűrővizsgálatokat a morbiditási mutatókhoz igazították, vagyis azokat a betegségeket szűrik, amelyek a lista élén állnak: a nőknél ez jellemzően az emlő- és a méhnyakrák, a férfiaknál a légzőszervi, valamint a szív- és érrendszeri betegségek. Az egészségbiztosítási pénztár (OEP) csak bizonyos vizsgálatok költségét téríti a teljesítményvolumen-korlát erejéig, de az uniós forrásból vásárolt kamiont így is fenn tudják tartani. Igaz, ennek feltétele a civilek támogatása meg a közel százszázalékos kihasználtság: a mobil szűrőállomás minden funkciója általában reggeltől estig, megállás nélkül üzemel. A páciensek toborzása, a szervezés már hetekkel korábban megkezdődik, a háziorvos, a védőnő és gyakran, mint Kővágószőlősön is, a civilek részvételével - így mire elkezdődik a szűrés, a kapacitás nagy része már "le van kötve". A vizsgálatok eredményeit interneten továbbítják a klinikára, és ha valamelyik vizsgálati eredmény pozitív, a pácienst nem bocsátják el a leleteivel, hanem a teljes betegúton, egészen az utógondozásig elkísérik. "Ez a fajta komplex szűrés tudtommal Európában is egyedülálló - mondja Szalai doktor -, igaz, ezt elmondhatjuk a betegségi mutatóinkról is. Meg azt is, hogy az OEP velünk mindenképp jól jár: ha minden ezer vizsgálaton megjelent nőből csak hetet idejében ki tudunk szűrni, a dolog már rentábilis."
Szempontok
Valószínűleg módszertani különbségekkel magyarázható, hogy a roma népesség egészségi állapotát vizsgáló kutatások egymástól jelentősen eltérő morbiditási struktúrát mutatnak. E különbségek egyik alapja vélhetően az az elvi/elméleti bizonytalanság, hogy ki tekinthető egy reprezentatívnak szánt kutatás során cigánynak: "...arról, hogy egy etnikai csoport 'objektíven' milyen létszámú, az empirikus társadalomkutatás módszereivel lényegileg semmit nem lehet mondani" - írta a Ladányi-Szelényi szerzőpáros a Ki a cigány? disputa egy pontján. A velük vitázó szociológusok szerint viszont releváns adatok gyűjthetők, ha azt vesszük cigánynak, akit a környezete akként tart számon.
Egy ponton viszont teljes az összhang a különböző módszertannal és elméleti kerettel készült kutatások eredményei között: a legerősebb összefüggés az életkilátások és az iskolai végzettség között mutatkozik. Jelentősen növeli a korai halál esélyét még a jövedelmi szegénység és a hátrányos helyzetű kistérségi lakhely (Dél-Dunántúl, illetve Észak- és Kelet-Magyarország), a bizonytalan vagy rossz munkapiaci helyzet, a rossznak tartott egészségi állapot, az anómia érzése és a depresszió, illetve a cigány lakosság relatíve magas aránya az adott településen. A rossz életkilátások elé néző eme virtuális állampolgár egzisztenciája szinte minden vonásában a szegregált körülmények közé került roma képét idézi elénk. Kérdés, hogy valóban cigányként kell-e őt meghatározni. A Szelényi-Ladányi szerzőpáros egyik legsúlyosabb érve a romák környezet által történő besorolása ellen az, hogy minden ilyen csoportképzés - túl azon, hogy bizonytalan alapokról és bizonytalan jegyek alapján konstruál identitást - alapvetően dichotómiaként működik, hiszen a nagyobb csoportot (magyar állampolgárok) két kisebbre osztja (a cigányok és mi). Ez az oppozíció a mai magyar közhangulatban, amikor a lakosság közel nyolcvan százaléka egyetért azzal az állítással, hogy a cigányok maguk felelősek a rossz körülményeikért, eleve kétségessé teszi minden, a célcsoportot cigányként meghatározó felzárkóztató politika sikerét. Azok a jegyek viszont, amelyek alapján meghatározható az a körülbelül egymillió magyar állampolgár, aki egy társadalom alatti életformában létezik, nem etnikai-antropológiai, hanem sokkal inkább szocioökonómiai jellegzetességek. A romák egészségi állapotát vizsgáló kutatások is azt mutatják, hogy az etnikai alapú diszkrimináció nem elsődleges oka a méltánytalan egyenlőtlenségek kialakulásának. Ahol pedig mégis, mint például a közoktatásban, ott egyértelmű az állam feladata is: a jogi eszközök alkalmazásán túl pozitív diszkriminációval kell megállítania a kirekesztésből következő gettólét bővített újratermelését.
"Rendszerszerű hátrányok"
Solymosy József Bonifácz egészségfejlesztési szakértő, a Roma Diplomások Országos Szervezetének szakreferense
Magyar Narancs: Érvényes állítás-e, hogy ha ma valaki romának születik, 7-10 évvel rövidebb életre számíthat?
Solymosy József Bonifácz: Igen is, meg nem is. Egyfelől a statisztikai valószínűség nyilván nem fordítható le közvetlenül biztosan bekövetkező egyéni életeseményekre. Másfelől a "romák" halandóságára vonatkoztatott állításnak körülbelül annyi értelme van, mintha azt mondanám, hogy a szlávok szívesen házasodnak. Az egyes roma közösségek kulturálisan és sok egyéb vonatkozásban gyakran olyan távol esnek egymástól, mint például a szlovákok a bolgároktól. Mondjuk azt, hogy a Magyarországon élő roma közösségek várható élettartamára igaz lehet ez az állítás.
MN: Ez inkább fedi a valóságot, vagy politikailag korrektebb?
SJB: Alapvetően az a kérdés, hogy minek alapján és milyen céllal képezünk társadalmi részcsoportokat. Nálunk most a legjelentősebb csoportképző alap a többség intoleranciája: így válnak mássá, a többséghez képest meghatározott kisebbséggé az idősek, a hajléktalanok vagy a fogyatékkel élők éppúgy, mint a romák vagy a nem is létező pirézek. Ha etnikai kisebbségként definiálunk egy egyébként nem homogén csoportot, akkor ezzel könnyen megerősíthetjük azt a sztereotip gondolkodást, amely jobb esetben is alapjogi, gazdasági és egyéb hátrányok alapján akarja meghatározni azt. De ha ez a kiindulópontunk, akkor ott, ahol ezek a deficitek vannak, többletjogokat és szolgáltatásokat, az etnikai csoportok esetében például garantált parlamenti képviseletet és az anyanyelv használatának jogát kellene biztosítani. Ez meg, ugye, akárcsak a pozitív diszkrimináció eszközrendszere, nálunk nincsen. Ezért nekünk is célszerűbb volna vulnerable groupsról, sérülékeny csoportokról beszélnünk: az ebbe való bekerülés egyik rizikófaktora - a mi térségünkben különösen - éppen a kisebbségi származás. Vagyis annak, aki valamelyik kisebbségi csoportba születik, nagyobb az esélye, hogy egy valamiféle hátrányt elszenvedő társadalmi csoport tagja legyen.
MN: Lényegében azt mondja, hogy a romák társadalmi helyzete nem írható le roma problémaként.
SJB: Feltehetőleg rossz következtetésekre jutunk, ha a kevés számú és reprezentatívnak semmiképp nem nevezhető empirikus romakutatás eredményeiből indulunk ki. Módszertanilag is problematikus egy kalap alá venni egy nyugat-dunántúli diplomás beás cigányt egy telepen élő nyírségi oláh cigánnyal. De ugyanígy csak rossz következtetéseket vonhatunk le az adatokból, ha például a teljes populáció életkilátásait vesszük alapul, hiszen az ország keleti és nyugati felén vagy a Budapest különböző kerületeiben élők életkilátásai közt is van akkora különbség, mint a "becsült romák" és a teljes populáció várható élettartama között. Talán hasznosabb, ha a máshol elfogadott "méltánytalan egyenlőtlenségről" beszélünk: ez olyan rendszerszerű hátrányokat jelöl, amik nem szükségszerűek, és társadalmi, politikai eszközökkel megszüntethetők lennének. A drámaian rossz életkilátások nálunk nem elsősorban az etnikai besorolás, a "romaság" következtében alakultak így: a társadalmi különbségek növekedése, az alul lévők leszakadása egyaránt sújt romát és nem romát.
MN: A nagyjából a lakosság tíz százalékát kitevő "mélyszegények" többsége roma származású, akik nemcsak az oktatásban, de az egészségügyi ellátórendszerben is naponta megélik a diszkrimináció esélycsökkentő következményeit. Mégsem beszélhetünk roma problémáról?
SJB: Ez a felülreprezentáltság éppen a többségi társadalom intoleranciájának bizonyítéka. Nem csak a romák problémája az, hogy a társadalom intézményei - noha elvileg az általuk nyújtott szolgáltatásoknak a "felhasználói" igényekhez kellene igazodniuk - működésükben alapvetően inkább a társadalomban aktuálisan uralkodó beállítottságot tükrözik: ez jelenik meg például az egészségügyi ellátórendszerben, amely nem képes érdemben hozzájárulni a legrászorultabbak egészségmegtartásához, vagy a közoktatásban, amely inkább diszkriminál, mintsem felzárkóztatná a hátrányos helyzetből érkezőket. Mindezen túl azt kell látni, hogy a lakhatás, munkanélküliség, oktatás, szegénység, egészség mint egy kerék küllői, nem priorizálható problémacsoportok, nem lehet őket külön kezelni. Hiába csinálunk például nagyszerű felzárkóztató iskolákat a cigány gyermekeknek, ha nincs egy normális cipőjük, amiben el tudnának menni az iskolába, vagy ha nem teremtünk nekik a tanuláshoz minimálisan szükséges lakáskörülményeket, ahol van rendes fűtés és világítás. Ugyanez áll az életkilátásokra: ha csak az egészségügyi ellátást fejlesztjük, szemernyit sem fognak csökkenni az egyes társadalmi csoportok halandósági mutatói közti eltérések.
