Egyszerre alulfizetett és pazarló az egészségügy, mondják évek óta az egészségügyben dolgozók. Az egészségügyi kormányzat április 1-jétől hatályos rendelete szerint csak azok után a betegek után kapnak kártyapénzt a háziorvosok, akiket a minisztérium által előírt időközönként ellenőriznek, vagy legalábbis megpróbálják ezt. A lakosság minél szélesebb szűrésének megoldása valóban fontos feladat, nincsenek azonban arra vonatkozó hatásvizsgálatok, amelyekből kiderülne: többletforrások hiányában kibírja-e az egészségügyi rendszer, ha a mintegy kétmillió, orvoshoz egyáltalán nem járó honfitársunk valóban megrohamozza a rendelőket.A jelenlegi rendszerben kártyánkat leadjuk háziorvosunknak, mintegy szerződést kötünk vele; a kártyák után utalja az egészségbiztosító a kártyapénzt, ebből tartja fenn az orvos a praxist. A helyzet az április 1-jén hatályba lépő rendelet után annyiban módosul, hogy az Országos Egészségbiztosítási Pénztár (OEP) csak akkor utal, ha a pácienssel - különböző korcsoportokban különböző időközönként - találkozik háziorvosa, pontosabban a páciens felkeresi az orvost. Gyermekekkel 14 éves korig évente, a 15-34 éves korosztállyal háromévente, a 35 éven felüliekkel pedig kétévente kell találkoznia a háziorvosnak. Ha a találkozó az orvos hibájából nem jön létre, az OEP a "kihagyott" beteg kártyája után nem fizet; az orvosnak igazolnia kell a beteg törzslapján, hogy megpróbálta a kapcsolatfelvételt (ajánlott levelet küld, vagy személyesen felkeresi a pácienst). Ha ez megvan, de a beteg nem jött, minden marad a régiben: a doktor kapja a kártyapénzt tovább.
A rendelettel
egyet nem értők
főként ezt kifogásolják: a Magyar Orvosi Kamara például a rendelkezés bejelentése után bírálta azt, hogy csak az orvost szankcionálják, ha betege nem megy el a szakrendelésre. Elképzelhető persze olyan finanszírozás is, hogy csak a rendelésre érkezettek után fizessen a biztosító, így viszont növelni kellene az egy ellátottra eső finanszírozást. A pácienseknek általában gyenge a betegségtudatuk, sokan nem tudják, mik a rizikófaktorok, ezek tudatosítása pedig állami feladat lenne.
A szaktárca álláspontja szerint elvárható az orvostól, hogy valamennyi páciensével rendszeresen találkozzon. A minisztérium felmérései szerint ott, ahol az orvos páciensei túlnyomórészt idősek, a kártyatulajdonosok mintegy öt, míg a fiatalabb korösszetételű nagyvárosi praxisok esetében 30-40 százaléka nem jár rendszeresen orvoshoz. A lakosság egészségi állapotát is figyelembe véve, ezen változtatni kellene; attól persze senki nem lesz egészségesebb, ha az orvosnak a minisztérium által előírt időközökben látnia kell betegét (ami egyébként is vagy sikerül, vagy nem). A betegséget financiális oldalról tekintve kijelenthető: a beteg állapota minél előrehaladottabb, annál többe kerül a gyógyítása, annál hosszabb időre esik ki a munkából, és annál kevesebb adót fizet.
Az orvosok a jelenlegi finanszírozási rendszerrel sem járnak jól: a Magyar Praktizáló Orvosok Szövetségének számításai szerint egy átlagosnak mondható ezerfős gyermek- és egy 1500 fős felnőttpraxis tavalyi átlagos havi bevétele annyi volt csupán, hogy a rezsi kifizetése után 58 ezer forint jövedelme maradt az orvosnak. Az OEP 2000-es költségvetésében csupán fél százalékkal szántak többet a háziorvosi ellátásra. A háziorvosoknak ráadásul nem különböző a finanszírozása attól függően, hogy hány szakvizsgája, milyen műszerezettsége van, milyen pluszszolgáltatást (például tanácsadást) működtet a rendelőjében: ugyanannyit kap, mint ha ezekkel nem rendelkezik.
A háziorvosok tartanak
attól, hogy a rendelet végrehajtása - amennyiben a behívottak valóban el is mennek a rendelőbe - nem csak anyagi okokból állítja őket nehéz feladatok elé.
Kádár Ferenc Budapesten praktizáló gyermekorvos szerint az ő, valamint a vezetése alatt működő, a gyermekorvosokat tömörítő civil szervezet többi tagjának a munkáját első ránézésre nemigen változtatja meg az április 1-jétől életbe lépő rendelkezés. Kádár sem vitatja: helyes az az elképzelés, hogy a lakosságot rendszeresen szűrni kell, és szerinte az sem okoz jelentős költségnövekedést, hogy a rendelésén meg nem jelenőket levélben értesítse. A gyermekellátásra ugyanis az jellemző, hogy gyakorlatilag alig van olyan páciens, akit az orvos legalább évente ne látna 14 éves kor alatt. A 14 év feletti pácienseket pedig a rendelet szerint elég háromévente vizitálni.
Kádár doktor a problémát többek közt abban látja, hogy kevés a hely és az idő. Praxisa több mint ezer 18 év alatti páciensből áll. A rendelőt (napi 12 órát van nyitva), amelyben dolgozik, négy kollégájával osztja meg; alig több mint két óra jut egy orvosra, anyagi okokból elegendő asszisztencia sem áll minden doktor rendelkezésére. Ennyi idő alatt normális körülmények között legfeljebb 25 beteget lehet ellátni, mondja, és a helyzet szerinte más rendelőkben sem jobb. A legfőbb gond az, hogy a nyugodt körülmények a betegeknek sem biztosítottak; ráadásul ha szűréssel is kell foglalkozni, és esetleg másfél-kétszer annyi páciens keresi fel a rendelőt, mert épp lejárt az egy (vagy három) év, nemcsak velük nem végeznek, de a betegre sem marad idő. Szakrendelésre továbbküldeni pedig csak a "kiszűrt" betegeket lehet. További érdekesség, hogy a gyermekeket egyébként sem csak a házi gyermekorvos szűri; ám az iskolai szűrővizsgálatok kapcsán elgondolkodtató: egy iskolai rendelésen nem áll rendelkezésre sem a gyerek kórelőzménye, és nincs jelen a szülő vagy gyám sem.
Általános probléma,
hogy - bármilyen furcsán hangzik - sem a gyermek-, sem a felnőtt- háziorvosok nem érdekeltek abban, hogy egészségesek legyenek a klienseik. Persze minden orvos erre törekszik, de anyagilag nem járnak jobban, ha minél többen fittek a rájuk bízottakból. A felelősség többszörösen is kizárólag az orvosé: a betegnek jelenleg nem lehet baja abból, ha nem megy el rendszeresen háziorvosához.
A praxistörvénnyel összefüggésben a praxis méretén kívül értékmérőnek kellene lennie az egészségességnek is. Az érintettek szerint a minőségbiztosítási rendszer bevezetésével lehetne érdekeltté tenni az orvosokat. Ellenőrizni lehetne például az orvosok gyógyszerfelírási szokásait és azt is, hogy indokoltan küldik-e laboratóriumba, kórházba pácienseiket. Ha lennének sztenderdek, meg lehetne vizsgálni, egy háziorvos körzete mennyire tér el ettől az értéktől akár a továbbutaltak számát, akár a praxis gyógyszerfogyasztását tekintve, és a támogatásra ezek is hatással lennének. Kádár szerint az is megoldás lehetne, ha az egészségbiztosító a sztenderdeket finanszírozza, vélekedik Kádár doktor.
Szankciókkal pedig a potenciális betegeket is érdekeltté lehet tenni, hasonlóan, mint a fogászati ellátás esetében: ha a beteg rendszeres időközönként nem jelenik meg, egy idő után többet kell fizetnie az ellátásért.
Ha a rendelet életbelépése után a (magát egészségesnek gondoló) páciens minden kényszer nélkül, önként mégis beül a rendelésre a betegek közé, és kivárja a szűrővizsgálatot - amelyhez egyébként a műszerezettség a rendelők többségében nem megfelelő -, még lehet probléma, ha továbbküldik szűrővizsgálatokra. (Ha valaki egészségesen távozik a rendelésről - bár az orvosok között az a mondás járja, hogy egészséges ember nincs, csak nem alapos kivizsgálás -, az egészségügy egy ideig bizonyosan nem találkozik vele.)
Az Orvosi Kamara titkára, Komáromi Zoltán a MaNcsnak elmondta: a későbbi lépcsőfokok finanszírozása sem megoldott. Ha a háziorvos betegségre gyanakszik, továbbküldi páciensét szakrendelésre. Ezzel máris megnövelte a szakrendelőbe kerülők számát; itt még mindig kiderülhet, hogy a kliens nem beteg, ám az is, hogy kórházi ellátásra szorul. A probléma az, hogy ezért semmilyen pluszfinanszírozást nem kap a szakrendelő, ahol egyébként szintén megnövekedik a feladatok száma - változatlan létszámú szakorvosi és szakápolói állomány, valamint géppark mellett.
Kimutatások szerint Magyarországon körülbelül
kétmillió ember nem jár
rendszeres szűrővizsgálatokra. Ha egy rendelet nyomán e kétmillió rövid időn belül valóban megjelenne a rendszerben, a betegellátást veszélyeztető helyzet alakulna ki. Nem tudni, képes-e ellátni a jelenlegi egészségügyi rendszer azokat, akiket az egészségügyi kormányzat most be kíván vonni a szűrővizsgálatokba. A szakorvosok pontrendszerben kapnak pénzt; ha ugyanannyi idő alatt több beteget kell ellátniuk, de pluszforrást nem kapnak, devalválódni fog a pontérték.
Vultur Csaba
Piaci áron
A Magyar Kórházszövetség legutóbbi, XII. kongresszusán a küldöttek állásfoglalásban tiltakoztak egy másik minisztériumi rendelettervezet ellen is. Az intézmények visszaállamosításáról és a fekvőbeteg-ellátó rendszer megosztásáról szóló minisztériumi elképzelés szerint a szaktárca az orvosi szakmák javaslata alapján csoportokba sorolná a kórházakat, és csak a sürgősségi betegellátást végzők számíthatnának kiemelt állami bevételekre. A szövetség szerint nehezen érthető a miniszter szándéka az ellátórendszer megosztásáról, a javaslat szerintük végrehajthatatlan. Nem értenek egyet azzal sem, hogy sürgősségi alapon tegyenek különbséget kórház és kórház között. A szövetség kongresszusán ismét felhívta a figyelmet arra, az intézmények gyógyító munkája alulfinanszírozott, az OEP nem fizeti az amortizáció költségét. A kórházszövetség komoly lépésre szánta el magát: a kórházak gazdasági gondjainak megoldása érdekében 2001-től csak piaci árakon hajlandók szerződni az egészségbiztosítóval; ez várhatóan 8-10 százalékkal magasabb lesz, mint amit az egészségbiztosító jelenleg térít a kórházaknak.
