MaNcs: Feltűnő, hogy a forgatásain nemcsak a színészekkel és az operatőrrel, hanem a sofőrökkel és a kábelesekkel is rendkívül figyelmes. Nyoma sincs az ilyenkor egyébként érthető idegességnek, hanem higgadtan igyekszik összetartani a csapatát.
Krzysztof Zanussi: Örülök, ha ez látszik, mert szerintem rendkívül fontos, hogy egy rendező jó viszonyt alakítson ki a munkatársaival. Hiszen emberekről van szó és nem automatákról. Ez manapság komoly probléma, és elég sok rossz példát látunk a világban. Nagyon aggódom például az egyre erőteljesebb amerikanizálódás miatt. Nem amiatt, hogy a mozik és a televíziók mind több amerikai filmet játszanak, mert azzal nincs semmi probléma. Nem is a McDonald´s vagy a fogyasztói kultúra miatt, hanem éppen azért, mert nagyon szegényesek az emberi munkakapcsolatok, amitől a filmgyártás és mindenfajta tevékenység rendkívül brutálissá válik. Nekünk Európában ennél sokkal szebb hagyományaink vannak. Családias vállalkozások, amelyekben a jó viszony fontosabb, mint a profit. Ezt láthatjuk Olaszországban, Franciaországban, sőt gyakran még Németországban is. Az amerikai stílus ennél sokkal keményebb, persze kétségtelenül hatékonyabb is. Könnyen kirúgják az embereket, és nincsen helye az érzelgésnek. A lehető legtöbb pénzért mindenki a tőle telhető legtöbbet nyújtja, de mindenfajta mélyebb érzés nélkül. Én másképp gondolkodom a dolgokról. Szívesen elbeszélgetek ebédszünetben a sofőrrel vagy a világosítóval a lánya iskolai problémáiról, noha ennek semmi köze nincs a filmhez. Emberekről van ugyanis szó, akiknek nem az az egyetlen funkciójuk, hogy vezessék az autómat, vagy bevilágítsák a filmem jelenetét.
MaNcs: Az emberi kapcsolatok a filmjeiben is kiemelkedő szerepet játszanak, hiszen - főképp a korai filmjeiben - mindig felállít két-három szereplőt, és az ő gondolkodásukat, viselkedésüket és egymáshoz való viszonyukat vizsgálja.
KZ: Az igazat megvallva, engem soha nem a filmek esztétikai oldala izgatott. Sokkal inkább a szereplőim etikája és pszichológiája. Sőt inkább az etika, mint a pszichológia, hiszen a pszichológia csak tárgyilagosan leírja az emberek viselkedését, míg az etika egyfajta értékszemléletet is képvisel. Ez az, ami engem annak idején a filmkészítéshez vonzott, és ami azóta is foglalkoztat.
MaNcs: Néhány nappal ezelőtt egy beszélgetés során azt mondta, hogy a filmben a mikrofon fontosabb, mint a kamera. Vagyis a dialógusnak ön szerint nagyobb szerepe van, mint a képnek?
KZ: Sajnálom, de mit csináljak, ez a helyzet. Olyan világban élünk, amely a verbális kommunikációra épül. A szavak a kultúránk alapkövei. S a mozifilmek végállomása, amikor a néhány ezer mozinéző után a többmilliós tömegekhez is eljutnak, az a televízós sugárzás, illetve a videokazetta. Tévét pedig hogyan néz az ember? Kimegy a konyhába teáért, vagy főz egy kávét, felveszi, ha csöng a telefon, beszélget a gyerekeivel. Eközben az egyetlen csatorna, amin keresztül kapcsolatban tud maradni a filmmel, az a dialógus, amit hall. Vagyis a hangot követjük, oda-odapillantva, hogy a kép megerősíti-e a szöveget. Igaz, hogy megszületésekor a film még csak képekből állt, de nagykorúvá csak a 30-as években, a hangosfilmmel vált. Egyre jobban kezdett hasonlítani a valós világhoz. S míg eleinte a hangsúly a képeken volt, ez később eltolódott a szöveg felé. Most itt tartunk.
MaNcs: Szívesebben dolgozik a nagyobb tömegekhez szóló televíziónak, a mozifilmkészítés pedig egyfajta gesztus a hagyományos filmkultúra felé?
KZ: Ezt nem lehet szétválasztani, hiszen minden mozifilm - Amerikában és Európában is - a tévében végzi. Ez persze szomorú, mert a tévé képtechnikában és hangtechnikában jóval alatta marad a mozinak. Talán majd a HDTV elterjedése - ami egy sokkal professzionálisabb kép- és hangminőséget ad - némiképp csökkenti ezt a különbséget. De az én averzióim a tévét illetően nem elsősorban technikai, sokkal inkább társadalmi jellegűek. A mozi ugyanis egy kollektív élmény a közönség számára, olyan, mint egy színházi előadás. Egy jelentősebb filmbemutatóra az emberek kiöltöznek, és épp olyan rangos eseménynek számít, mint egy színházi bemutató. A nézők együtt vannak, együtt lélegeznek - a művel is és egymással is. A tévének, amit mindenki külön-külön, melegítőben vagy pizsamában néz a lakásában, messze nincsen ilyen varázsa.
Egy rendezőnek persze szembe kell néznie az idők változásával. Azért készítünk filmeket, hogy kommunikáljunk az emberekkel. És a lehetőségeket nem mi teremtjük, mi csak élünk velük. Ha lehetőségem lenne kizárólag mozifilmeket csinálni, nyilván folyton csak azt csinálnék. De tisztában vagyok a realitásokkal és a világ megváltozott igényeivel, és ezért fordulok a televízió felé.
MaNcs: Nemrégiben fejezett be egy hétrészes televíziós sorozatot, amelynek mindegyik különálló darabja más és más erkölcsi kérdést feszeget. Milyen morális problémák merülnek ezekben fel?
KZ: A szokásos dolgok. A nagy morális kérdések semmit nem változtak az ókor óta. Szókratészt is ugyanazok a problémák foglalkoztatták, mint minket manapság. Elsődlegesen természetesen a szabadság - a külső és belső szabadság kérdése. Egyre aktuálisabb és egyre fájóbb pont ez napjainkban, amikor mind több önzést, korrupciót, elvtelen prostituálódást látunk magunk körül. Egyre több kihívást és kísértést is magában rejt a szabadság. Természetesen mi mindig szabadnak és győztesnek szeretjük látni az embert. Olyannak, aki megpróbál túllépni azokon a korlátokon, amelyeket környezete, neveltetése, társadalmi helyzete állít elé. Ez a küzdelem mindig nehéz, de éppen ettől érdekes, és ettől szép. Az ember, aki úgy próbálja tágítani a lehetőségeit, hogy mások szabadságát ne sértse. Ez néha sikerül és néha nem. Erről szólnak ezek az egyórás filmek, a szabadabbá válás lehetőségeinek kereséséről.
MaNcs: Feltűnt, hogy mindig kicsit indulatosan beszél, ha a kommunista korszak szóba kerül. Nehezedett-e önre valamiféle nyomás ezalatt? Hiszen a külső szemlélőnek úgy tűnik, hogy megvalósíthatta elképzeléseit, rengeteg filmet készített harminc év alatt. Volt-e olyan forgatókönyve, amit esetleg politikai okokból nem engedélyeztek?
KZ: Nemigen, mert meg sem írtam őket. Tisztában voltam vele, hogy mi az, amit meg is lehet csinálni. Világosak voltak a játékszabályok, tudtuk, meddig lehet elmenni. A három évvel ezelőtti filmemet, a Lassú vágtát, amely a gyerekkoromról szól, több mint harminc évig dédelgettem, de csak most tudtam megcsinálni, mert a rendszerváltozás előtt nem lehetett volna ilyen nyíltsággal beszélni a sztálinista iskolákról és mindarról az embertelenségről, ami azt a korszakot jellemezte. Úgyhogy félretettem, és csak nemrégiben történhetett meg az a csoda, hogy meg is tudtam valósítani.
Manapság a politikai határok helyébe új és legalább olyan szigorú határok léptek, ezek pedig a pénzügyi lehetőségek, a filmekre szerezhető források szűkössége. Ezenkívül a közönség kegyeiért is sokkal jobban meg kell küzdenünk, mint az elmúlt rendszerben. Akkor ugyanis egy oldalon álltunk a nézőkkel, filmjeink kinyilatkoztatások is voltak, amelyekkel őket képviseltük. Ma már minden rendező csak a saját maga nevében beszél, és ez nem mindig érdekli annyira a közönséget.
MaNcs: Egyszer azt nyilatkozta, hogy kész csoda, hogy filmrendező lett, hiszen a habitusa, az alkata egyáltalán nem filmrendezői alkat. Mit értett ezalatt?
KZ: Nem vagyok eléggé agresszív, nem vagyok eléggé extrovertált. Nem illek bele abba a könnyed, bohém stílusba, amit a filmesektől és a színészektől megszokhattunk. Épp ezért sokkal több munkába és szorongásba telik megvalósítanom az elképzeléseimet, mint egy olyan rendezőnek, aki otthonosan mozog ebben a világban. Valószínűleg inkább egy befelé forduló írótípus vagyok. Zavar az a rengeteg nyüzsgés, cirkusz, pletyka és hiszti, ami minden filmforgatás velejárója. De hát ezzel együtt kell élni.
MaNcs: A pályáját fizikusként kezdte, tehát egy nagyon racionális és egzakt tudomány művelőjeként. Első filmjeinek hősei is tudósok, matematikusok, reál szakemberek. Az utóbbi időben viszont egyre több az irracionalizmus, a misztikum a filmjeiben, ami nyilván összefügg a vallásossággal, és ebben talán szerepe lehet személyes jó kapcsolatának II. János Pál pápával. Hiszen dokumentumfilmet is készített róla, legutóbb pedig a pápa egyik fiatalkori színdarabját filmesítette meg. Hogyan jutott el a hűvös, racionális Kristályszerkezet című filmtől az érzelmes és átszellemült Bátyánk, az Istenig?
KZ: Egy bizonyos fajta vallásosság már a Kristályszerkezetben is tetten érhető, és aztán a vallásos érzület végigvonult az egész pályámon. Nem érzem úgy, hogy megváltoztam volna, habár kétségtelenül rendkívül fontos eseménye volt az életemnek, hogy megismerkedhettem és jó viszonyba kerülhettem a pápával, és ezért is kért fel engem az olasz televízió ennek a portréfilmnek az elkészítésére. De azt hiszem, hogy az Istenről való gondolkodás éppúgy benne van a 70-es években készített Illuminációban vagy A gonosz hatalmában, mint a legutóbbi tévésorozatomban.
MaNcs: Elképesztően sokat dolgozik: évente rendez egy filmet, tanít főiskolán, mások filmjeinek producere, forgatókönyveket ír, és mindemellett még külföldi fesztiválokra is jár zsűrizni. Miért ilyen fontos önnek ez a megállás nélküli munka?
KZ: Talán mert a munka a legfőbb szenvedélyem. Az életem egyáltalán nem ilyen szen-vedélyes. Nem élek valami nagy életet. Nem voltak színes románcaim vagy bulvárlapok címoldalára kívánkozó botrányaim. Meglehetősen nyugodt és csendes az életem. S a szenvedélyeimet a munkámban élem ki.
Papp Gábor Zsigmond
