„Ilyet velünk nem csináltok” - Galgóczi Péter polgárjogi aktivista

  • Bárdos Deák Ágnes
  • 2017. január 14.

Belpol

Hat hetet töltött ösztöndíjjal az Egyesült Államokban, ahol nemcsak egy civil polgárjogi szervezet működésébe nyerhetett betekintést, de részt is vett néhány hangos megmozduláson.

Magyar Narancs: Hogyan váltál polgárjogi aktivistává?

Galgóczi Péter: Korábban is voltam ellenzéki tüntetéseken, de a Szabadság téri Eleven Emlékmű-csoportban már nemcsak „nézőként”. Jelen voltam már a kordonbontásoknál, és amikor előkerültek az Orbán-rendszer által megsértett társadalmi rétegek ügyei, kezdtem belefolyni a közösségszervezés folyamatába is. Ezzel párhuzamosan a sérült emberek érdekeit képviselő, akkoriban induló Rehab Critical Massben (bővebben: Várjuk a csodát, Magyar Narancs, 2014. október 20.) is szerepet vállaltam. Májusban harmadik alkalommal vonultunk, már-már hagyománnyá vált ez az esemény.

MN: Ez a bringás Critical Masshez hasonló globális rendezvény?

GP: Nem. Még Amerikában sincs ilyen, hogy 5-6 ezer ember felvonulna a hátrányos helyzetűekért.

MN: Hogy jutottál ki Amerikába?

GP: Tavaly januártól vettem részt rendszeresen a kunbábonyi székhelyű Civil Kollégium Alapítvány 2-3 napos képzésein, idén adódott ez a hathetes amerikai képzési lehetőség, az Egyesült Államok külügyminisztériumának cserediákprogramja, melynek az a célja, hogy kelet-európaiakat ismertessenek meg hatékony közösségszervezési módszerekkel. Tizennyolcan érkeztünk a térségből, elég vegyes érdekeltségű társaság, köztük hét magyar. Én voltam az egyetlen, aki a „fogyatékos”-ügyet képviseltem – nem szeretem ezt a szót. Volt egy nyolcnapos közös tréning, utána meg mindenki olyan szervezethez ment tovább, ami passzolt az aktivitási területéhez. Én a hazai Rehab Critical Masshez hasonló profilú társasághoz kerültem, a chicagói Acces Livinghez. Ők is az akadálymentes, önálló életvitelhez fűződő jogokért küzdenek – legalább 25-30 éve! A képzés inkább a szürke hétköznapokra fókuszált: hogyan lehet tagokat toborozni, hogyan lehet motiválni az embe­re­ket, hogyan lehet létrehozni bázisdemokrácia-alapú közösségeket, hogyan szerezzünk pénzügyi támogatókat.

MN: A mozgáskorlátozottak érdekeire fókuszált a képzés?

GP: Az Egyesült Államokban létezik a „disabled person” kategória, ez inkább hátrányos helyzetűt vagy megváltozott munkaképességűt jelent. A lakosság 20 százaléka érintett ebben, az is, aki cukros, aki bipoláris depressziós vagy egyéb pszichoszociális betegséggel él; akinek volt két-három öngyilkossági kísérlete, az értelmi sérültek, az érzékszervi sérültek, a kommunikációs sérültek, az autizmus fajtáival élők. Vagyis mindenki, aki hátrányban van az önálló életvitelben és a munkaerőpiacon. Ráadásul Chicago annyira akadálymentes, hogy… Szóval, Chicago teljesen akadálymentes.

MN: Az interjúzáshoz helyszínt keresve, két kávézóba se tudtunk bemenni a kerekes székeddel… Azért hatékonyabbak Amerikában, mert korábban kezdték?

GP: Ezt semmiképp nem hangsúlyoznám. Már csak azért sem, mert egy ilyen kijelentés a magyar vagy a kelet-európai mentalitásban azt jelenti, hogy rávágjuk, van idő, hiszen az amerikaiaknak is milyen sokáig tartott, hogy idáig eljutottak.

false

 

Fotó: Horváth Balázs

MN: Ott mindenhol jó a helyzet?

GP: Azért ott sem. Washingtonban is voltam pár napot, ők Chicago mögött vannak, de például New Yorknak csak a 25 százaléka akadálymentes.

MN: Mióta ilyen aktívak az akadálymentesítésért küzdők?

GP: Régi harc ez, de csak 1983-ban kezdődtek az igazán kemény tüntetések, amelyek államról államra „vándoroltak”. Harc volt szó szerint, akkoriban még a kerekes székből is kirángatták a rendőrök a tüntetőket, és letartóztatták őket. Volt, hogy az aktivisták négykézláb, a kerekes székből kiszállva másztak fel a Fehér Ház lépcsőjén.

MN: Úgy tudom, te is részt vettél kinti tüntetéseken.

GP: Kezdetben csak megfigyelői státuszban. Volt egy flashmob, a reggeli munkába menőket akadályoztuk, akik a Magyarországon tapasztaltakhoz képest sokkal jobban megértették, hogy itt jogvédő, civil ellenállási akcióról van szó. Nem az volt, hogy ezek most idejöttek komplikálni az én kényelmes életemet. A második már valóban tüntetés volt, méghozzá a chicagói Uber ellen.

MN: Pont az Uber ellen?!

GP: Igen, elég fura volt az itthoni megmozdulások után. De Chicagóban minden buszjárat totál akadálymentes, a metrónál is akadálymentesítő lift van, ami ha elromlik, jön segíteni a metróvezető, és mindenki tök türelmes. Nem véletlen az sem, hogy van egy olyan városi törvény, hogy minden taxitársaság járműparkjának 10 százaléka teljesen akadálymentes kell, hogy legyen. Csakhogy az Uber nem volt képes ilyen autókkal előállni – viszont népszerű és olcsó. Olyannyira, hogy ritkították a teljesen akadálymentes buszjáratokat, mert csökkent az Uber miatt a forgalmuk, és ez azért nem annyira jó.

MN: Miben különbözik egy tüntetés megszervezése az itteniektől?

GP: Nem feltétlenül az a cél, hogy rengeteg ember legyen, inkább, hogy erősebben menjen át az üzenet. Nagyon fontos a meglepetésszerű jelenlét, ezért előfordul, hogy a tüntetés nincs is bejelentve, nincs Facebook-esemény, nincs megosztás, tulajdonképpen titkosan mennek a dolgok. Az „én első tüntetésem” is ilyen volt, csak húszan voltunk, nem kétszázan. Mégis hatékony volt: a 20 kerekes székes eleve ötvennek tűnik, ráadásul többnyire elektromos székkel mennek, ezeknek legalább 200 kiló darabja. Márpedig ha húsz ilyenből élő sorfalat húzol, összeláncolod magad a többiekkel, akkor a rendőr se tud szétszedni. Vagyis, taktikázni kell! Egyébként meg azt skandáltuk: „We will ride!”, „Utazni fogunk”! Az amerikaiak nagyon szeretik a skandálást.

MN: Ezen a két megmozduláson voltál?

GP: Nem, sőt még az Uber elleni tüntetés is csak étvágygerjesztő volt, edző, tanuló üzemmód. Az igazán nagy megmozdulás Bostonban volt. Arról még az utolsó pillanatban sem tudtam, hogy fog kinézni. Reggel hatkor kellett kimenni a reptérre. Rendeltünk előző nap egy akadálymentes taxit, de reggel fél hatkor szóltak, hogy nem tudnak ilyet küldeni. Úgyhogy szereztünk egy nem akadálymenteset, amibe ugyanúgy kell beszállni, mint itthon. Majdnem lekéstük a repülőt. Amikor megérkeztünk, végre kiderült, hogy pontosan miért tüntetünk, és mitől lesz ez tüntetéssorozat. Kaptam egy pólót a „skandálási” szlogennel: „Our Homes, not Nursing Homes”, „Nem a szociális otthon az otthonunk” – ez volt az első tüntetés üzenete. A mozgássérülteket ugyanis Amerikában – akárcsak nálunk – inkább szociális otthonokba rakják, pedig drágább, mintha az önálló életvitel feltételeit támogatnák. De azt is skandáltuk, hogy „Emeljék meg a személyes asszisztenciaszolgáltatások kiadásait”, mert ott is csak 8-tól délután 4-ig tart a segítő munkája, úgyhogy azt felejtsd el, hogy hétvégén teljes életet élhetsz, hacsak meg nem tudod szervezni a barátaiddal. Meglepődtem ezen az egészen, mert azt hittem, ott ez jobban működik, de nem. Ráadásul az asszisztensmunkakörben akkora a diverzitás, hogy bármi megtörténhet. Lehet, hogy az illetőnek lejárt a zöldkártyája, vagy börtönben van, lehet, hogy túlképzett vagy épp totál képzetlen. Azért mentünk Bostonba, mert ott súlyosabbnak tűnt a probléma…

MN: Hogyan nézett ki a megmozdulás?

GP: Meglepetésszerűen jelentünk meg, úgyhogy elég hatásos volt, ahogy reggel 7-kor 200 kerekes székes végigvonult Boston belvárosában, „kicsit” megbénítva a forgalmat. Képzeld el, ahogy a kétméteres feka csávó a kerekes  székben ülve megállítja a 20 tonnás kamiont, és a többiek is ugyanígy. De a munkába igyekvőket ez sem háborította fel, inkább szolidárisnak tűntek. Türelmesen kivárták, ahogy meneteltünk az elektromos székekkel vagy toltuk egymást. Mindenki vitt töltőt, erre is felkészítettek, mint ahogy arra is (bár ez nálunk is egyre gyakoribb), hogy előzetesen tájékoztassanak, milyen következményei lehetnek az akciónak, és már előtte eldöntheted, hogy mit vállalsz, csak igazoltatást vagy a rendőrségi előállítást is.

MN: Tüntetéssorozatot említettél. Hogyan folytatódott?

GP: Meneteltünk, szervezetten, csapatokba osztva, körülbelül 20 kilométeren át, mintha Budakeszire mennénk ki az V. kerületből. Aztán mindannyian felszálltunk egy vonatra.

MN: Mind a kétszázan?

GP: Igen. Mint kiderült, ez az akció már egy másik történetre fókuszált. Hihetetlen, de igaz: 2016-ban is működik Amerikában egy olyan otthon, ahol súlyosan értelmi fogyatékos gyerekeket kínoznak elektrosokkal az „elvárható viselkedési attitűdök harmonizálása” céljából! Nem nagyon tudta a közvélemény, hogy ez létezik, azért vonultunk fel, hogy ne lehessen eltussolni! A kormányzó hivatala volt a célállomás, ahol egy kissé szintén megállt az élet, amikor a kerekes székekkel megindultunk a liftek felé. De ott is türelmesek voltak, látszik, hogy ott tényleg van hagyománya és tisztelete a polgári engedetlenségi akcióknak.

MN: És a rendőrség? Csak nézett?

GP: Előállítások voltak, igazoltatások. Engem is előszedtek. Be akartak vinni, nem szeretik annyira a magyar útlevelet. Azt is kérdezték, hogy hol a zöldkártyám. Egyébként az ott a forgatókönyv, hogy lefotózzák a személyidet, és ha elhagyod a tünti helyszínét, kapsz egy pénzbírságot és elengednek. Ha viszont maradsz, akkor bevisznek 24 órára. A kétszázból harmincan maradtunk. Érdekes volt, mert amerikai rendőrrel még nem álltam szemben. De végül feladtam, mert valószínűleg gondot okozott volna a kelet-európai csoportunknak, ha kiutasítanak. Ráadásul, ha bevisznek, biztos nem engednek vissza egy-két éven belül. De lehet, hogy még így is kapok egy bírságot.

MN: Mit értetek el a megmozdulással?

GP: Mondom, ott az is eredmény, ha ütősen megy át az üzenet, ha a figyelem fókuszába kerül egy-egy eltussolt ügy.

MN: Ez volt a legnagyobb élményed?

GP: Chicagóban volt egy nem tüntetős, de a mozgalom működésébe betekintést engedő katartikus élményem is. Elmehettem a helyi polgármesteri hivatalba, egy hatósági építési engedélyeztetőre. Chicagóban egy új építésű lakóparki háztömb engedélyeztetésénél feltétel, hogy a lakások 20 százaléka totál akadálymentes legyen! Az építési vállalkozó azt képzelte, hogy oké, 20 százalék, a nyomorékokat berakjuk a sarokba, minden emeletre egyet-egyet, mert úgy egyszerűbb meg olcsóbb, minden szinten egy északra néző olcsó, egyszobás lakás, úgysincs többre pénzük... Hát nem! Az egyeztetés után, emeletenként több, egy-, két- és háromszobás lakás lett teljesen akadálymentes és a négy égtáj bármelyikére néző, hogy az esélyegyenlőség szempontjának megfelelően választhass! Csak bámultam! Az építési vállalkozó végül lenyelte. Előtte persze ordítozás volt meg minden, de a szakhatósági ember hajthatatlan volt. Ott ültem, és miközben a nyolcoldalas tervrajzot lapozgattuk, elképzeltem, hogy a Tarlósékhoz bemegyek egy engedélyeztetési tárgyalásra…

MN: Milyen újra itthon?

GP: Feltöltődtem, tart bennem a lelkesedés, de nehéz visszaszokni. Soha nem felejtem el, milyen volt onnan tehetetlenül nézni a Népszabadság kicsinálását. Ott voltam azzal a forradalmi hevülettel, drukkoltam, hogy valami komoly dolog történjen, és akkor láttam az Indexen, hogy kiment 3000 ember 2 órát tüntetni, aztán hazamentek. Nem volt médiasztrájk, nem tüntetett a magyar újságíró-társadalom, nem marad kint éjszakára senki. Szomorú volt látni, hogy nálunk nincs az, hogy leállítjuk a forgalmat, hogy megmutassuk: „Ilyet velünk nem csináltok.”

Névjegy

1968-ban született Budapesten, 1987-ben érettségizett a József Attila Gimnáziumban. 15 éven át tanult grafológiát a Magyar Grafológiai Kamara képzésein, az elmúlt évtizedekben oktatóként vett részt a nyugdíjasok internetes képzésében, és a Vodafone digitális adminisztrátoraként is dolgozott.

Idén 30 éves álma teljesült: amatőr autóversenyzőként a Nepharius Racing Team moz­gássérülteket is befogadó csapatának leigazolt tagja lett.

Figyelmébe ajánljuk

Szól a jazz

Az ún. közrádió, amelyet egy ideje inkább állami rádiónak esik jól nevezni, új csatornát indított. Óvatos szerszámsuhintgatás ez, egyelőre kísérleti adást sugároznak csupán, és a hamarosan induló „rendes” műsorfolyam is online lesz elérhető, a hagyományos éterbe egyelőre nem küldik a projektet.

Fülsiketítő hallgatás

„Csalódott volt, amikor a parlamentben a képviselők szó nélkül mentek el ön mellett?” – kérdezte az RTL riportere múlt heti interjújában Karsai Dánieltől. A gyógyíthatatlan ALS-betegséggel küzdő alkotmányjogász azokban a napokban tért haza a kórházból, ahová tüdőgyulladással szállították, épp a születésnapján.

A szabadságharc ára

Semmi meglepő nincs abban, hogy az első háromhavi hiánnyal lényegében megvan az egész éves terv – a központi költségvetés éves hiánycéljának 86,6 százaléka, a teljes alrendszer 92,3 százaléka teljesült márciusban.

Puskák és virágok

Egyetlen nap elég volt ahhoz, hogy a fegyveres erők lázadása és a népi elégedetlenség elsöpörje Portugáliában az évtizedek óta fennálló jobboldali diktatúrát. Azért a demokráciába való átmenet sem volt könnyű.

New York árnyai

Közelednek az önkormányzati választások, és ismét egyre többet hallunk nagyszabású városfejlesztési tervekről. Bődületes deficit ide vagy oda, választási kampányban ez a nóta járja. A jelenlegi főpolgármester első számú kihívója már be is jelentette, mi mindent készül építeni nekünk Budapesten, és országszerte is egyre több szemkápráztató javaslat hangzik el.

Egymás között

Ahogyan a Lázár János szívéhez közel álló geszti Tisza-kastély felújításának határideje csúszik, úgy nőnek a költségek. A már 11 milliárd forintos összegnél járó projekt új, meghívásos közbeszerzései kér­dések sorát vetik fel.

Mit csinál a jobb kéz

Több tízmillió forintot utalt át Ambrózfalva önkormányzatától Csanádalbertire a két falu közös pénzügyese, ám az összeg eltűnt. A hiány a két falu mellett másik kettőt is nehéz helyzetbe hoz, mert közös hivatalt tartanak fönn. A bajban megszólalt a helyi lap is.

Árad a Tisza

Két hónapja lépett elő, mára felforgatta a politikai színteret. Bár sokan vádolják azzal, hogy nincs világos programja, több mindenben markánsan mást állít, mint az ellenzék. Ami biztos: Magyar Péter bennszülöttnek számít abban a kommunikációs térben, amelyben Orbán Viktor is csak jövevény.