Janisch Attila: 2018 – A kezdet vége, avagy a vég kezdete

  • Janisch Attila
  • 2017. január 15.

Belpol

Egyetlen önkényuralmi rendszernek sincs kedvezményezettje.

Orbánék totális háborút hirdetnek minden ellen, ami nem ők, minden ellen, ahonnan kritika érheti őket, minden ellen, ami demokratikus és szembemegy az illiberális diktatúrával vagy akadályokat gördít annak teljes kiépítése elé, minden ellen, ami még valamennyire is szabad és független az orbáni diktatúra egyre agresszívebb befolyásától.

Ennek adott hangot Németh Szilárd a minap, amikor – kard ki kard harci kiáltással – kormányzati programként jelentette be a magyarországi civilszervezetek felszámolását, kisöprését, teljes kiirtását a közéletből. És senkit ne tévesszen meg, hogy két nappal később finomkodva módosítani látszott az eredeti állásponton, amikor hozzáfűzte, talán a kelleténél kicsit erősebben fogalmazott, de a  tartalmat és a lényeget tekintve nem változott a véleménye.  Értsd pontosan: akkor hazudott, amikor módosított és akkor mondott igazat, amikor kieresztette a gőzt.

De miért kellett volna a mondottakat ténylegesen visszavonnia, amikor ez a bejelentés is az évek óta tartó rendszer-átalakító folyamat részeként, annak lezáró programját kijelölve hangzott el?

A terv évek óta nyilvános

– a következmény előre látható. Mire ez a nagytakarítás véget ér, lezárul Magyarország legújabb kori történelmének egy meghatározó és tragikus folyamata: az orbáni diktatúra totális kiépülése.

Ám az igazi tragédia, az igazi sanyarúság csak ezután,

a csalódás, a késői eszmélés időszakában

következik majd.

A teljesen kiépült orbáni diktatúrának ugyanis nem lesznek kedvezményezettjei. Kivétel az a maroknyi csapat, akik (máris) gátlástalanul rabolhatnak, gazdagodhatnak, bármiféle bűnt elkövethetnek, mégis mindig bűntetlenek maradnak – amennyiben lojálisak lesznek (maradnak) a vezérhez és fenntartás nélkül szolgálják az orbáni önkényt. De rajtuk kívül nem lesz ennek a diktatúrának egyetlen kedvezményezettje sem. Ahogy egyetlen diktatúrának, egyetlen önkényuralmi rendszernek sincs kedvezményezettje.

Akik most szavazataikkal és rajongásukkal támogatják

a diktátort abban, hogy a hatalmát véglegessé és megingathatatlanná tegye, azok nem a kedvezményezettjei lesznek ennek a hatalomnak, hanem a rabszolgái. Most még (azt gondolhatják) önként tapsolnak, éljeneznek egy ragadozóvá vedlett politikust, de akkor már kötelező lesz tapsolniuk, és kötelező lesz kussolniuk (akkor is, ha későn ébredve ráeszmélnek a valóságra), és kötelező lesz mindenüket odaadniuk ennek az uralomnak és attól mindent (bármit) eltűrniük. Most a legszűkebb belső körön kívüliek, a választók és a szimpatizánsok támogatásáért és lojalitásáért még jár némi maszlag, közhelyes népbutító frázis, soha be nem teljesülő ígérgetés, az (erőszakosan) célkeresztbe állított (ál)ellenség nemzeti hevületű gyűlöletének érzékivé növelt szabadsága.  (Vagy legalább ennek a látszata.) Akkor azonban a fenntartás nélküli lojalitás, a néma belegyezés és a hangos ováció (a nemzeti boldogság) már nem tetszőlegesen választható lehetőség lesz, hanem kötelezővé válik, azon az egyetlen, szűkre szabott gondolati, érzelmi és cselekvési mezsgyén, amelyet a diktátor szab az alattvalóinak.

A rabszolga nem önálló

személy, hanem identitás nélküli puszta létezés, s létezésének egyetlen értelme, célja és oka, hogy szolgáljon. A rabszolga rabsága nem megváltható a szolgálattal, mert a szolgálat örök. Amiként Orbán is az öröklétbe tekint. Uralkodása örökkévalóságába és kizárólagosságába.

false

A visszaszámlálás elkezdődött.

Ami biztosra vehető, hogy 2018-at követően – Orbán és az ő diktátori hatalmának beiktatása után (amelynek látványos manifesztuma, hogy Orbán elfoglalja helyét a királyi várban) – ez a hatalom demokratikus eszközökkel többé már nem lesz megdönthető. Azért nem, mert 2018-tól, ha (márpedig minden jel erre mutat) Orbán hatalomra jut, felszámolja Magyarországon a demokrácia teljes intézményrendszerét, s végérvényesen megszűnik a demokrácia.

A szabadság vagy akárcsak a vágya,

gondolata tiltottá, törvénytelenné, üldözötté válik

és büntetendő lesz 2018 után. Ma még sokan és gyakran kimondják ezeket a gondolatokat. De hiába.

Ma még ezek eltúlzott fenyegetésnek, a trollok liberalizmus ellenes csámcsogásának ürügyet adó jóslatoknak vélhetők.  2018-ig.

Utána viszont ez lesz a valóság, mindannyiunk életének fájdalmas valósága, s akkor már senki sem mer beszélni róla, vagy aki mer, annak sorsára feltörhetetlen pecsétet tesz a diktatúra, amelybe – a reményteli rendszerváltozást követően – önmagát fullasztotta ez a szerencsétlen és tragikus sorsú Magyarország, amire sem együtt, sem egyénenként nem vigyáztunk eléggé

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.