Magyar Narancs: A történelem ura kifejezés tényleg protestáns irányba viszi el a törvényt, ahogy Mezei Balázs véli?
Szűcs Ferenc: Úgy gondolom, hogy a történelem ura egy elég egyetemes fogalom, amit nemcsak a keresztények, hanem a zsidók is elfogadnak, minthogy az európai történelemszemlélet erőteljesen az Ótestamentum gondolkodására épül. A hívő emberek szerint a történelemnek van valami célja, és ezt szeretné ez a kitétel Istennel összekapcsolni. Abban Mezei Balázsnak igaza lehet, hogy a történelem ura kifejezés esetleg a protestáns szóhasználatban gyakoribb. Elég csak a himnuszunk protestáns szerzőjére, Kölcsey Ferencre gondolni, aki a negyedik versszaktól a nemzeti bűnökről beszél. A protestantizmusban erősebb a kritikai történelemszemlélet: ha valami baj történik velünk, az egyfajta büntetés, ezt követi a bűnbánatra hívás. A 16. századtól a 19. századi történelmi romantikáig élt az elgondolás, hogy a történelmünkön érdemes elgondolkodni, ez a gondolat hatja át a himnuszunkat is: "Hajh, de bűneink miatt. Gyúlt harag kebledben..." A gondviselést, amit helyette ajánl, nem tartanám szerencsésebbnek: leterheltebb a kifejezés, például Adolf Hitler mondta előszeretettel, hogy őt a gondviselés küldte a német nép megmentésére.
MN: A "történelem ura" reflektál az eleve elrendeltetésre is?
SZF: Egyáltalán nem. Az eleve elrendelés nagyon speciális fogalom, sokszor félreértik, és arra következtetnek, hogy minden, ami történik, predesztinálva van. Az eleve elrendeltetés kizárólag az üdvösségre való elrendeltetést jelenti, a történelem ura inkább a gondviseléshez kapcsolódik a református teológiában. Hogy van történelmi rendeltetésünk, az megint egy közös keresztyén örökség, Pál apostol beszél erről az athéni beszédében: Isten rendelte el a népek sorsát, kijelölte határaikat és idejüket. Ilyen értelemben ez ennek a páli gondolatnak az utórezgése.
MN: A hit nyilvános megvallásáról mi a protestáns álláspont?
SZF: A protestáns, de főként a kálvinista gondolkodásban nagyon erőteljesen jelen van az a tényező, hogy a hit nyilvános és közösségi. Nemcsak egyénileg valljuk meg a hitünket, hanem a közösség előtt. A protestánsok több évszázadon keresztül küzdöttek érte, mert nem elégedtek meg azzal, hogy másodosztályú állampolgárok legyenek. Bizonyos értelemben úgy gondolom, hogy a pluralizmus is a protestantizmussal jött be az európai közgondolkodásba. Nem azzal, hogy hitviták voltak, hanem azáltal, hogy a vesztfáliai béke 1648-ban de facto tudomásul vette, hogy a hiteket és a meggyőződéseket nem lehet a fegyverek erejével, a hatalom és az erőszak eszközeivel megváltoztatni, hanem tolerálni kell. És hát mi büszkék lehetünk, hogy Erdélyben ezt már jóval korábban kimondták. A tordai országgyűlésnek a felekezetek szabadságára vonatkozó nyilatkozata messze megelőzi az összes európai nyilatkozatot.
MN: Akkor a törvény nem veszélyezteti az Istennel való személyes viszonyt?
SZF: Semmi esetre sem. Az meggondolandó, hogy meg kell-e benne említeni Isten nevét. De ha benne van, azt minden protestáns ember örömmel tudomásul veszi. Nem mond ellent a hitének. A személyes viszony nem azt jelenti, hogy a hit az magánügy, sokkal inkább a legszemélyesebb közügyünk, mert közösségben éljük meg. A közösségek építik a templomokat, és a templom is valahol mindig a nyilvánosság közepén foglalt helyet. Utalnék arra, hogy amikor a türelmi rendelet megszületett, akkor csupán kvázi megtűrt jelleggel építhettek a protestánsok templomot: nem főúton, torony nélkül. Ez pontosan azt jelenti, hogy a vallás nyilvánosságát a hatalom megpróbálta az első és másodosztályú felekezetiség útján korlátozni.
MN: Ludassy Mária utalt arra, hogy törvénybe foglalása révén hiába vehetjük a szánkra Isten nevét.
SZF: Úgy érzem, ez egy nagyon jogos felvetés. Kérdés az, mi is az a "hiába". A név mindig is a mágikus megidézése volt Istennek. Ha manipulatív eszközként használom, akkor nyilvánvalóan a teológiának tiltakoznia kell ellene. Ha olyasvalamire akarom Isten nevét hitelesítésként használni, amihez semmi köze, akkor ott jogos ez a tiltakozás. Persze kérdéses, hogy itt ez lenne a helyzet.
MN: Ilyen, ha például egy párt Isten nevével próbálja maga mögé állítani az egyházakat és magának megnyerni a hívőket?
SZF: De facto vannak keresztény pártok, amelyek a nevükben hordozzák, hogy keresztények. Arról is volt egy nagyobb vita, hogy a keresztény jelző nem csak két dologra alkalmazható-e: a keresztény emberre, aki Krisztus követője, és magára az egyházra.
MN: Akik ellenezték pár éve, hogy az európai alkotmányban benne foglaltassék Isten neve, azzal érveltek, hogy Istenre hivatkozva könnyebben lehet legitimálni a vezetők helytelen cselekedeteit.
SZF: Kétségtelenül sokan viszszaéltek már a kifejezéssel. Amikor a történelmi események egyenlővé válnak Istennel, olyankor mindaz, ami történik, Isten akarata. Ilyenkor pedig mindent legitimálni lehet. Az elmúlt negyven év alatt többször érte az a vád a református egyházat, hogy a történelmi változásokat mintegy az Isten akaratával azonosította. A tanszéki elődömnek, Vályi Nagy Ervinnek van egy híres tanulmánya, az Isten vagy történelem, amiben pontosan azt a teológiát kritizálta, ami a háború utáni változásokat kvázi Isten akarataként tüntette fel. De a történelem ura nem ezt jelenti: ha jól értjük a kifejezést, akkor azt látjuk, hogy Isten az ura a történelemnek, nem az ember, és ezért nem is a mi értelmezésünk a döntő. Az adott preambulumban nem annyira az Istenen van a hangsúly, nem ő a mondat alanya, hanem azok, akik rá hivatkoznak. Ez inkább egy vallomás. Hogy helye van-e a preambulumban vagy nincs, arra a teológusok nem tudnak választ adni, inkább az alkotmányjogászoknak kellene. De maga a kifejezés nem zavar, legfeljebb azokat zavarhatja, akik úgy érzik, hogy második helyen szerepelnek ebben a mondatban.
MN: A református egyházat megkeresték a törvénnyel?
SZF: Nem tudom, hogy volt-e ebben a tekintetben egy szélesebb megkeresés. Tulajdonképpen református lelkipásztorok ülnek benn a parlamentben, meg lehet őket kérdezni, hogy mennyi szerepük volt a mondat megfogalmazásában.
MN: A miniszterelnök is református, főtanácsadója, Balog Zoltán pedig református lelkész.
SZF: Nem tudom, hogy milyen hatással lehetett ez a törvényre. Én azt tudom mondani, hogy itt inkább valami általánosra törekedtek, ami az egész kereszténydemokrata frakciónak a súlyát is jelzi. 'k természetesen beszélnek arról, hogy "mi, akik", de gondolom, hogy ez magába foglalhat olyanokat is, akik például az MSZP hívő tagozatához tartoznak, a pártszimpátia nem kizáró tényező, bármely párt tagja gondolhatja, hogy Isten a történelem ura.
MN: Ha lenne lehetősége, változtatna valamit a törvényen?
SZF: Évtizedeken keresztül tabunak számított az egész Trianon-kérdés. A nemzeti összefogás egy új jelenségként, Trianon meghaladásaként került elő. Ez bizonyos értelemben egyfajta ünnepélyességet indokol, persze ha elmaradt volna, azt se tekintettem volna tragédiának. Egyébként nagyon érdekes kérdés, hogy a nemzeti szimbólumaink tekintetében a szakralitásnak mekkora szerepe van, történelmi kérdésekről elég nehéz anélkül beszélni. Most éppen protestánsként jutott eszembe, hogy különösképpen a reformáció óta a nemzeti múltunk megítélése vagy annak szimbolikája részben a római katolikus egyházhoz tartozik: a Szent Korona gondolata, a Szent Jobb körmenete, a Szent István-nap megünneplése. Természetes, hogy ehhez a protestantizmus is tud történelmileg kapcsolódni, hiszen tudjuk, hogy mindezek korábban történtek, mint a reformáció, ez a mi történetünk is, noha a terminológia egészével talán nem mindig tudunk egyetérteni. Itt a tolerancia az, amivel ezt a kérdést kezelni lehet. Ahogy egy nem hívő ember is el tudja a himnuszunkat úgy énekelni, hogy ennek egy másfajta szakralitását érzi, és nem kifejezetten egy személyes Istenre gondol, ugyanúgy azonosulhatunk olyan terminológiával, ami nem a sajátunk.
MN: Ha mi toleránsak is vagyunk, a törvény nem intoleráns az egyház és az állam szétválasztásával szemben?
SZF: Az egyház és az állam szétválasztása jogi terminológia. Bár egy törvényben szerepel ez a preambulum, mégsem elsősorban jogalkotási, hanem inkább deklaratív megnyilatkozás. Ilyen értelemben a társadalmat és a társadalomnak a törvénytudatát nem lehet szétválasztani. Ebben valóban úgy kell toleránsnak lennünk, ahogy a törvény kifejezi: vannak, akik így gondolják, hogy Isten a történelem ura, és adott egy lehetőséget, hogy a megbékélésben a nemzeti egységben egy új korszak kezdődjön az Európai Unión belül, és hát az északi szomszédunkat leszámítva úgy látom, nem volt ország, ami erre negatívan reagált volna. Másfelől pedig benne vannak azok is, akik másképpen fogják fel a történelem menetét. Éppen ezért nem kirekesztő.
MN: Mezei Balázsnak pont ezzel volt baja: ha mindkét csoportot említi a szöveg, önellentmondás lesz a vége.
SZF: Ezt nem érzékelem. A magyar társadalom eleve pluralista, amiben kétségtelenül van egy látható statisztikai többség, amely valamilyen felekezethez tartozónak vallja magát. Ha ilyen egyensúlyt teremt a törvény, akkor az inkább a sokszínűséget fejezi ki, és nem a kizárólagosságot. Ez mindig a szituációtól is függ: ha valaki úgy érzi, hogy kirekesztették, akkor arra oda kell figyelni. A másik fél érzékenységére tekintettel kell lenni, de nem érzem ebből a szövegből, hogy ennek ellenkezője lenne a szándéka.
MN: Az európai alkotmánnyal kapcsolatban a katolikusok Isten, a protestánsok pedig inkább a hagyomány mellett foglaltak állást.
SZF: Én is inkább a hagyományra hivatkoznék, mert az egy olyan történelmi kontextus, amit el kell ismernünk. Az antikvitás három nagy örökségére épült Európa: a zsidók történelem- és emberszemlélete ötvöződik a görög filozófiával, tudománnyal és a római jogi gondolkodással. Ez az a három forrás, amit a kereszténység ötvözött igazán azzá, amit Európának nevezhetünk. Az, hogy erre menynyire politikus hivatkozni, vagy mennyire nem, az egy másik kérdés. Én örültem volna neki, ha erre a hagyományra hivatkoznak, mert ez azért egy erőteljesebb megalapozást adna az európaiságnak, jelezvén azt, hogy Európa nemcsak egy gazdasági közösség, nemcsak egy szükségállapot, hanem egy szellemi közösség.
MN: A protestáns országok példájából mire lehet következtetni?
SZF: Általánosságban nem lehet protestáns példáról beszélni, rendkívül sokféle van. Európán belül a protestáns monarchiák vannak többségben, a skandinávok például lutheránus monarchiák, míg Nagy-Britannia egészen sajátos helyzet az anglikán egyházzal. Mindegyiknek más-más a múlthoz és a keresztény tradícióhoz való viszonya. Inkább azt lehet mondani, hogy az észak-európaiak tartózkodnak attól, hogy túlságosan kidomborítsák az államon belül a kereszténység szerepét pontosan az immár honossá vált más vallásúakra való tekintettel. De ott sem jutott még nyugvópontra a vita.
