Pályakép az új jegybankelnökről
A messziről jött ember
A jegybankelnökség bárhol a világon a legnagyobb presztízsű pozíció pénzügyi körökben, így nem túlzás azt állítani, hogy a tősgyökeres biharkeresztesi famíliából származó Járai Zsigmond (a család német ősei a XVIII. század végén telepedtek le a faluban) pályája csúcsára érkezett. Járai József, a jelenleg is Biharkeresztesen élő nagybácsi szerint ettől még Zsigmond nem felejti el, hogy honnan indult; a mai napig gyakran fordul meg a magyar-román határhoz közeli kisvárosban, ahol a Bocskai István Általános Iskolában (ahová valamikor ő is járt) két alapítványt is létrehozott. Az egyik a rászoruló gyerekek étkeztetését támogatja, a másik pedig a továbbtanulókat segíti - szintén szociális alapon - ösztöndíjjal. Ez a fajta szociális érzékenység annak dacára jellemző a volt pénzügyminiszterre, hogy ő maga stabil anyagi és erkölcsi háttérben nőtt fel, asztalos édesapja (aki 1951-ben - kisebbik fia, Zsigmond születésének évében - egyik megalapítója, majd harminc évig elnöke a helyi ipari szövetkezetnek, amely fénykorában a harmadik legnagyobb volt az országban) szigorúan, mondhatni puritán szellemben nevelte két fiát. A nagybácsi Zsigmondra mint közvetlen, könnyen barátkozó gyerekre emlékszik vissza, aki gyakorlatibb érdeklődésű volt, mint matematikus végzettségű, egyetemi tanárként tevékenykedő bátyja.
Ez az irányultsága Járait éppúgy elkíséri pályáján, mint az a vonása, hogy nem kerüli el feltétlenül a kockázatot. Alig valamivel a közgazdaság-tudományi egyetem elméleti gazdaságpolitikai szakának elvégzése után például két évre Mongóliába megy, ahol közgazdasági szakértőként az ázsiai ország hosszú távú, 2020-ig szóló vízgazdálkodási tervének elkészítésében vesz részt. Hazatérve az Állami Fejlesztési Bankban (ÁFB) dolgozik, ahol az értékpapíroknak szenteli a figyelmét. 1983-ban a második világháború utáni első magyarországi kötvénykibocsátást szervezi azzal a gárdával, amely az ÁFB-ből és az MNB-ből 1988-ban gründolt Budapest Bank (BB) értékpapír-irodájának a lelke lesz, és ebből kerülnek ki később a Budapesti Értéktőzsde (BÉT) alapítói. Amikor 1985 körül a tőzsdéről beszélgetni kezdtek, két utat láttak maguk előtt: az egyik a börtönbe vezet, a másik a kapitalizmusba - idézte föl emlékeit a Narancsnak Járai Zsigmond, aki szerint akkor még volt esély a bukásra. A BÉT megteremtéséhez a végső lökést Grósz Károly londoni tőzsdén tett látogatása adta. Grószt ugyanis annyira fellelkesítették az ott látottak, hogy hazajött és megkérdezte: nálunk miért nincs hasonló?
A tőzsde körüli bábáskodás annyira lekötötte Járait, hogy amikor a Magyar Posta egyik vezérigazgató-helyettese az éppen szárnyait bontogató Postabankba hívta, esze ágában sem volt váltani. Az akkori munkatársainak egyike úgy vélte, a tőzsde létrehozása során Járai szerepe egyértelműen pozitív: nagy ívű elgondolásai voltak, képes volt lelkesíteni a társait - igaz, a részletekkel már akkor sem vesződött sokat (lásd A kis Samuelson című keretes írásunkat).
A messzire ment ember
A BB-től 1989-ben távozik, a rendszerváltás már Németh Miklós kormányában találja, ahol pénzügyminiszter-helyettesként Járai az első bankfelügyelő. Az akkori kormányfőhöz hasonlóan 1990-ben "disszidált", habár a kisgazdák szerették volna az Antall-kormány pénzügyminiszterének megnyerni, amiről állítólag tárgyalt is Torgyán Józseffel, ám ő nemet mondott. Megfelelő képzettséggel és kapcsolatrendszerrel rendelkezett ahhoz, hogy külföldre menjen dolgozni - nem is akárhová. A brit uralkodóház brókercége, a James Capel and Co. kelet-európai részlegénél lett senior executive, majd megszervezte a társaság budapesti képviseleti irodáját. Öt évig dolgozott a menet közben többször név- és tulajdonosváltáson átment James Capelnél, s erre mint élete egyik legszebb időszakára tekint vissza.
Ekkoriban kötött szorosabb ismeretséget a Fidesz politikusaival. Egyfelől az 1994-es választások előtt - Surányi Györgyhöz és Chikán Attilához hasonlóan - tagja volt Orbán Viktor tanácsadói testületének, másrészt pedig néhányukat (például Kósa Lajost, a jelenlegi debreceni polgármestert) tanította a Budapesti Közgazdaság-tudományi Egyetemen. A hazai köztudatba akkor robbant be, amikor 1995-ben havi egy forintért - és egy részvényopcióért - elvállalta a tönk szélére jutott Magyar Hitel Bank (MHB) ráncbaszedését (ennek részleteit lásd a Tizennégyparancsolat című keretes írásban).
A fáma szerint - valahol a London és Budapest közötti légtérben - Surányi ajánlotta Járai figyelmébe az MHB vezérigazgatói pozíciójára kiírt pályázatot. Ezt a verziót Járai nem zárja ugyan ki (a közös repülőútról dereng neki valami, azt azonban nem tudja, hogy erről beszélgettek-e és ez őt befolyásolta-e), ám úgy emlékszik, hogy 1994 végén az újságokból értesült a pályázatról. Felhívta az akkori pénzügyminisztert, Békesi Lászlót, akitől megtudta, hogy még lehet jelentkezni. Békesinek az ellen sem volt kifogása, hogy Járai nem akar alkalmazott lenni, inkább részvényopciót kér. Így született az a megoldás, hogy jelképes összegért (persze nem egy forintért, hanem minimálbérért) dolgozott, a fizetését pedig a bank részvényeiben kapta.
Közben, Bokros Lajos 1996-os menesztését követően Járainak felajánlották a pénzügyi tárca vezetését. Neutrális figura lévén mindkét akkori kormánypárt el tudta volna képzelni a bársonyszékben. Beszélt is Horn Gyulával, akivel - mint lapunknak megjegyezte - akkor sem volt rossz a viszonya, és ma sem az. Végül nemet mondott, arra hivatkozva, hogy nem lenne ildomos egy év után, az átalakítás kellős közepén otthagyni az MHB-t. Ráadásul ekkor már látszottak az első eredmények. Egyik korábbi munkatársa szerint Járai - bár nagyon akart pénzügyminiszter lenni - "hihetetlen jó politikai érzékkel mérte fel, hogy egy másfajta támogatottság többet ér számára".
Ugyanebben az évben választották - egy véletlen folytán - tőzsdeelnökké. Egyéb teendői miatt korábban a jelölést sem vállalta, 1996-ban viszont azért mert indulni, mert biztosra vette, hogy a pénzügyi tárca éléről pár hónappal korábban eltávolított Bokros lesz az elnök. Járait a tőzsdetanács ülése előtt beszélték rá, hogy legyen "ellenjelölt", így ő volt a legjobban meglepve, amikor megválasztották.
Az MHB-nál a privatizáció sikertörténete után fokozatosan beszűkült a mozgástere. Így 1998 júniusában eljön a hitelintézettől azzal, hogy az MNB elnökének tanácsadójaként folytatja pályáját. Ekkoriban többen azt rebesgették, hogy a jegybank egyik, néhány hónappal később megüresedő alelnöki széke vár Járaira, azonban ő máshogy emlékszik. A tanácsadói megbízásról megállapodtak ugyan Surányival, de az alelnöki pozíciónak nem volt realitása. Állítja, ekkor még nem tudott arról, hogy pénzügyminiszterként is szóba jöhet a neve, bár a két választási forduló között találkozott Orbán Viktorral. A második menet után is beszélgetett a leendő miniszterelnökkel, aki felvetette, hogy dolgozhatnának együtt. Majd valamivel később Orbán ismét felkereste, és - miután nem tudott megállapodni Urbán Lászlóval (ennek okairól lásd Ki jön a hátamba? című keretes írásunkat) - felajánlotta neki a pénzügyi tárcát. A végső döntésben Chikán Attila, Stumpf István és Martonyi János segítettek, akik addigra elvállalták a kormánytagságot. "Akkor még nem tudtam, mit is jelent a pénzügyminiszterség" - emlékszik vissza Járai.
A boldog pénzügyminiszter
Járai pénzügyminiszterként komolyan vette azt, hogy olyan, a mainál igazságosabb adórendszerre van szükség, amelyben a munkajövedelmek és a tőkejövedelmek (például a részvények árfolyamának emelkedésén, illetve kötvények kamatán elért nyereség) terheinek közelíteniük kell egymáshoz. Az ezt célzó eredeti adókoncepció - ennek egyik eleme az egysávos, egykulcsos személyijövedelemadó-rendszer meghonosítása, de része volt a kamatadó, a biztosítási adó bevezetése - a kisgazdák, illetőleg a mostani szisztéma kedvezményezettjeinek ellenkezésén elbukott, így a pénzügyi tárca kénytelen volt a fokozatosság útját választani, és első lépésben beérni néhány módosítással.
Bár bankszakemberként tartották nyilván, Járait jól fogadták pénzügyminiszterként, amiben vitathatatlan szerepe volt a Járai-Chikán-Surányi "aranyháromszöggel" kapcsolatos kezdeti eufóriának. Ez egyébként sokáig Járain is nyomot hagyott, aki Magyarország első - rövid ideig - boldog pénzügyminisztereként lesz a kötelező irodalom része. Ennek persze nyoma sem marad, amikor rájön, hogy nem bírja keresztülvinni az egységes, átlátható, kedvezményektől mentes adórendszert, s hogy a bársonyszék nem több puszta pozíciónál. "Járai személyiségéből erős Pénzügyminisztérium következett volna, de az, ahogy elfogadta a felkérést, nem tette lehetővé, hogy ugráljon" - véli egyik hajdani kollégája, aki szerint bár magára a székre biztosan vágyott, nem szerette, hogy egy másodhegedűs kincstári miniszter szerepét osztották rá. Járai lapunknak érthető módon cáfolta, hogy a Pénzügyminisztérium súlya megcsappant volna, s hogy a tárca vesztett volna tekintélyéből.
1999 végére felőrölték a harcok a boldog pénzügyminiszter erejét, aki ma már elismeri: nem mindig arra haladtak a dolgok, amerre nézetei szerint jó lett volna; sok olyan döntést kellett vállalnia, amelyeket a kormány meghozott ugyan, de az ő véleménye eltérő volt.
Pénzügyminiszterként Járainak két nagy érdeme van. Az egyik, hogy sikerült egyensúlyban tartani a költségvetést, a másik, hogy évente fél százalékponttal csökkent az államháztartásnak a bruttó hazai termékhez (GDP) viszonyított hiánya (ez az uniós csatlakozás miatt érdekes). Ebben Járai hajthatatlannak bizonyult, igaz, 2000-ben erőteljesebb mérséklésre is lehetőség lett volna. Terveinek egy része talonban maradt, mint mondja, külön csalódást jelentett számára, hogy adóelképzeléseit végül - a miniszterelnökön kívül - szinte senki sem támogatta.
A tőkeszámlán tartott részvények értékesítéséből származó árfolyamnyereség megadóztatásáról Járai ma már azt tartja: nem biztos, hogy most volt a legszerencsésebb bevezetni (erről sokan úgy vélekednek: tőzsdéhez kötődő embertől csúnya dolog, hogy ezt olyan periódusban vezették be, amikor a BÉT forgalma napról napra csökken; ezzel a tőzsde maradékát is "hazavágták"). A kétéves költségvetést politikailag szerencsés húzásnak ítéli (ez szintén nagy felháborodást keltett, főként ellenzéki körökben; és - bár voltak, akik a kiszámíthatóbb játékszabályok előnyeit emlegették - a szakmai ellenérvekből sem volt hiány). Úgy tudja, a miniszterelnöktől származott az ötlet, amire az illetékesek rábólintottak, mondván: nem úri megoldás, de jogilag kivitelezhető.
Ebben az időszakban kaptak lábra a hírek a titokzatos menedzserbetegségéről. Ennek előzménye, hogy még a hitelbankos időkben agyérgörccsel szállították kórházba. Az orvosok ezt a stressz számlájára írták, így amikor 1999-ben apróbb rosszullétek jelentkeztek, néhány napos kivizsgálásra - és egy keveset pihenni - kórházba vonult. Emiatt lemondott egy előadást, és az ott beugró kollégája volt az, aki tudatta: a miniszternek menedzserbetegsége van. Orvosai szerint Járai kiegyensúlyozottságával az a tulajdonság párosul, hogy "befelé dolgozza le a stresszt". Ezt ellensúlyozandó rengeteget sportol, ami szintén egy jó módja a gőz kiengedésének.
Leginkább tevékenységének politikai súlya nyomta a vállát: egyik közeli munkatársa szerint egyre nehezebben viselte, hogy nemcsak az ellenzék meg a középső koalíciós partner támadta, hanem egykori barátai is. "Ezek a támadások - amelyek közül rengeteg volt az igaztalan - leblokkoltak, nehezen emésztettem meg őket. Nem szerettem ezt az utálkozó, acsarkodó légkört" - vallja Járai. Többször jelezte Orbánnak, hogy nem akar pénzügyminiszter lenni, mivel nem lel örömet a konfrontációban, és nem kap erőre attól, hogy szapulják. Jó párszor be is adta a lemondását, amit Orbán nem fogadott el. Amikor végleg betelt a pohár, a miniszterelnök beszélte rá, hogy legalább a jegybankelnökséget vállalja el - meséli Járai, aki a Narancsnak határozottan cáfolta, hogy a jegybank ellen emelt kifogásainak végső célja Surányi idő előtti távozásra bírása lett volna. Ezt némileg alátámasztják Surányi legutóbbi nyilatkozatai, amelyekben a távozó elnök közölte: felajánlotta a lemondását, ám nem a Járaival folytatott pengeváltás miatt.
A Járaihoz valamikor közel állók közül többen másként látják a dolgot. Nem tudják, mi történt Járaival pénzügyminiszterségének első néhány hónapja után, aminek az lett a következménye, hogy második körös barátainak zömével - ezek közé tartozott Surányi is - szembefordult. A jegybank elnöke ellen intézett támadás lehetséges okairól megoszlanak a vélemények. Vannak, akik tudatos nyomást vélnek felfedezni emögött, mások elképzelhetőnek tartják, hogy Járainak valóban meggyőződése, hogy a CW Banknál történt aljasságok révén Surányi elárulta őt. (Az MNB tavaly bezárt bécsi bankja kétes ügyletek részese volt; az 1998-ban hivatalba lépő pénzügyminiszter és az MNB elnöke közötti vita leegyszerűsítve akörül zajlott, hogy a bank hatalmas veszteségei Surányi előtt vagy alatt keletkeztek-e; a pénzügyi tárca azt is nehezményezte, hogy hiába kérte a jegybankot, szabaduljon meg a CW AG-től, erre az MNB nem nagyon akart sort keríteni.) Ezzel igazolni látják azt a véleményüket, miszerint Járai Zigmond Orbán hatása alá került volna (amire részben magyarázatot adhatnak közös vagy annak vélt vonásaik: mindketten erős egyéniségek, akik nagyjából hasonló háttérrel indultak, önerőből jutottak a csúcsra stb.), elvégre Orbán is árulásnak tekintette, hogy Surányi - aki közel állt a Fideszhez, amikor az liberális párt volt - elvállalta az MNB elnöki posztját Horn felkérésére, amit tetézett azzal a politikai tapintatlansággal, hogy kivesézte a Fidesz gazdasági programját.
Járai mindenesetre leszögezte: "Nincs és nem is volt bajom Surányi Györggyel, csupán azzal a tevékenységgel, ami a CW AG-ben folyt. Nem értem, hogy ezért miért kellett megromoljon a kapcsolatunk. Hacsak azért nem, mert ő ezt politikai támadásnak fogja fel." A legutóbbi közös televíziós beszélgetésen már mintha oldottabb lett volna a hangulat. Járai már nem emlegette a felelősségre vonást CW-ügyben (már nem akar foglalkozni az MNB történetének legsötétebb fejezetével), Surányi pedig nem ismételte meg azt a korábban többször elhangzott mondatot, miszerint 2000-ig mindegyik magyar pénzügyminiszterrel jó kapcsolatot ápolt.
Nem kizárt, hogy a békülés megkésett. Az afférról Járai Zsigmond egykori munkatársa úgy vélekedett, hogy "egy megfontolt, az ország érdekében tevékenykedő pénzügyminiszter akkor sem tesz hasonlót, ha valóban ezt gondolja". A megítélésben minden bizonnyal szerepet játszik, hogy Surányi Györgyöt szélesebb körben ismerik el (noha - szerencsére ritka - politikai megnyilvánulásai nem aratnak osztatlan tetszést): többen biztosak abban, hogy ő lett volna az egyetlen kelet-európai jegybankelnök, aki eséllyel pályázhat az Európai Központi Bank alelnöki, elnöki posztjára. ´k Surányi mellőzését a nemzeti vagyon elherdálásának tekintik, és úgy gondolják, Orbán Viktor ezzel újfent bebizonyította, hogy nem államférfi, hanem politikus. Ez tehát éppúgy kedvezőtlenül befolyásolja Járai megítélését, mint az a hír, hogy tisztogatást tervez az MNB-ben. Bár ő folytonosságról beszél, és csak a szükséges változásokról tesz említést, többen mást olvasnak ki abból, hogy vele együtt érkezik a jegybankba az MHB-ban már kipróbált "személyzetise", aki az ottani átszervezés leépítési munkálataiban elévülhetetlen érdemeket szerzett. Az aggódók a közgazdasági és kutatási főosztályt féltik leginkább attól, hogy az ott dolgozó, javarészt elmélettel és nem a gyakorlattal foglalkozók jó részét, a Járai által "léhűtőnek vélt népeket" lapátra teszi. Az ellentábor képviselői ezzel szemben úgy gondolják, hogy ráfér a jegybankra egy "nagygenerál", főképp az előtte álló, az uniós felkészüléssel kapcsolatos teendők fényében (az eddigi elnök eközben arra emlékeztetett egy interjúban, hogy a magyar jegybank létszáma hat év alatt 2700-ról 1280 főre apadt, ezzel az MNB az öt legkisebb létszámú jegybank közé tartozik a brit Economist hetilap által vizsgált 36 elemű mintában).
Szintén sokat nyomnak a latban a jegybankelnöki kinevezés előtti bizottsági meghallgatások, amelyek során Járai sokak szerint felkészületlenségről tett tanúbizonyságot: az általa említett Állami Bankfelügyelet például hosszú évek óta nem létezik, illetve az integrált felügyelet egyik részlegeként működik; a hiányolt nemzetközi számviteli elvek szerinti auditálás a fejlett országokban sem bevett gyakorlat, az MNB-nek pedig csak addig volt erre szüksége, amíg hiteleket vett fel.
Járai tisztában van azzal, hogy jegybankelnökként is ki lesz téve politikai támadásoknak (jóllehet a Szabadság térről várhatóan ritkábban jár a Kossuth térre, mint korábban a József nádor térről), ebből az országgyűlési bizottságok előtt ízelítőt is kapott az ellenzéki politikusok jóvoltából, akik nem elégedtek meg pénzügyminiszteri ténykedésének aprólékos értékelésével. Tardos Márton, az SZDSZ első számú gazdasági szakembere úgy fogalmazott: "Jelentős és nagyon széles körben elterjedt kételyek vannak azt illetően, hogy ön (Járai Zsigmond - a szerk.) erre a kérdésre (értsd: posztra - a szerk.) nem pártpolitikusként, hanem a pénzügyi szakma kiváló ismerőjeként alkalmas-e." Ellenben a szintén szabaddemokrata Bauer Tamás azon érve, miszerint "nyugati demokráciákban nem helyes a minisztert a jegybankelnöki székbe ültetni", egyáltalán nem állja meg a helyét: az Egyesült Államok központi bankjának szerepét betöltő Fed jelenlegi első emberének, Alan Greenspannek például a korábban pénzügyminiszter-helyettesként tevékenykedő Paul A. Volcker volt az elődje; a holland jegybank nagy tekintélyt kivívó elnöke, Jelle Zijlstra pedig korábban miniszterelnök volt.
Kérlelhetetlen kritikusai szerint Járai elvágta magát a magyar bankártársadalom előtt, amit nem is elsősorban tetteivel, hanem kemény hangú megnyilvánulásaival ért el. Márpedig a függetlenség nem formális dolog, és többen érzik úgy, hogy Járai már kompromittálódott, amikor "behódolt" Orbánnak (nem mellékesen Surányit szinte szóról szóra ez a vád érte, mind a Demokratikus Charta aláírásakor, mind pedig akkor, amikor a Fidesz gazdasági programjáról szedte le a keresztvizet). Jegybankelnökként tehát nem tesz eleget a függetlenség kritériumának (ámbár Járai Zsigmond a függetlenséget nem személyi, hanem intézményi kérdésnek tartja), ami kétségbe vonja alkalmasságát. Mások szerint válhat belőle jó MNB-elnök, hiszen - hacsak valami egetverő szörnyűség nem történik - Járainak maradt az, hogy bejelenti a csúszó leértékelés megszüntetését és az új árfolyamrendszert, illetve tálalja az euró bevezetését.
A nagy emberek egy bizonyos idő eltelte után a pénz, hatalom, dicsőség szentháromságából egyre inkább az utóbbira hajtanak, ha úgy tetszik: már csak az emlékművük építésével foglalkoznak. A Járait régebb óta ismerők egyike szerint az új jegybankelnök eljutott erre a szintre, ám úgy néz ki, máris abba a cipőbe lépett bele, amelyben Surányi is járt. A jelekből ítélve a mostani ellenzék éppúgy nem fogja megbocsátani neki, hogy lepaktált Orbánnal, mint ahogyan Orbán neheztelt Surányira amiatt, hogy eleget tett Horn felkérésének.
Csák Csongor
A kis Samuelson
Noha az ÁFB-ben kezdetben "kis Samuelson" becenévvel illetik (P. A. Samuelson neves közgazdász után), Járait egyre inkább a gyakorlat köti le, a teóriák kevésbé érdeklik. Jóllehet ekkoriban még jelennek meg publikációi, ezekben is az empirikus vizsgálatokra fektet nagyobb hangsúlyt a vállalati magatartás átalakulásával, a kétszintűvé alakított bankrendszer változásaival, a hazai értékpapírpiac fejlődésével foglalkozó munkáiban. Járai maga sem tagadja, hogy gyakorlati ember, nem tulajdonít túlzott jelentőséget a közgazdasági elméleteknek, bár érdemes megtanulni azokat. Egy neve elhallgatását kérő ismerőse szerint a volt pénzügyminiszter "nem a szakszerűség bajnoka. A teóriát felesleges okoskodásnak állítja be. Így amikor rögtönözve szól olyasmiről, amit kellőképpen nem lát át, előfordul, hogy leleplezi magát, kellemetlen perceket szerezve hallgatóságának."
A gyakorlati megközelítés tehát imitt-amott a szabatosság rovására megy. Az 1984-ben megírt doktori értekezésének egyik bírálója például - aki amúgy cum laude minősítéssel javasolta elfogadásra a disszertációt - megjegyzi, hogy a szerző "a dolgozat több helyén nem alkalmazza szabatosan a pénzpiac kifejezést - tőkepiac értelemben használja azt. Ezt az apró (?) pontatlanságot a dolgozat általános színvonala nem indokolja." Más kérdés, hogy ezért az apró (?) pontatlanságért ma a Budapesti Közgazdaság-tudományi és Államigazgatási Egyetem pénzügyvizsgáján mese nélkül visszatapsolják az elkövetőt. Néhány sorral lentebb a bíráló nyilvánvaló figyelmetlenségnek nevezi, hogy Járai "a klasszikus jegybanki eszközök között nyíltpiaci műveletek helyett pénzpiaci műveleteket ír".
Sajátos "nagyvonalúságát" az őt ismerők közül néhányan összefüggésbe hozzák azzal, hogy Járai Zsigmond a nagy bejelentések embere, hajlik a píárszagú megnyilvánulásokra. Ilyennek tartják azt, amikor "egyforintos" fizetésért szegődött el a Magyar Hitel Bankhoz (MHB), de ebbe a kategóriába sorolják a CW AG-ügyben a jegybank és elnöke ellen intézett kirohanásait is. Ehhez a személyiségjegyhez kapcsolódik az a vonása, miszerint nem szeret belemerülni a részletekbe. Ezért - állítja egyik korábbi munkatársa - "Járainak szüksége van arra, hogy legyen mellette egy cselekvő ember, hogy valaki megtegye, amit ő kitalál". Ezt a szerepet többek szerint Auth Henrikre osztották, akivel Járai Londonban, majd az MHB-ban is együtt dolgozott, s akit alelnökként a jegybankba is magával visz. Egy közeli ismerőse ellenben úgy véli: a volt pénzügyminiszter "irányítói szinten annyi figyelmet fordít a részletekre, amennyi elég ahhoz, hogy a dolgok jól működjenek". Authtal kapcsolatban pedig megjegyezte: kettejük barátsága nagyon régi, ám a szakmai részt nem az első- és másodhegedűs viszony, hanem a szoros együttműködés jellemzi.
Tizennégyparancsolat
A Magyar Hitel Bank (MHB) 1994 végén - több sikertelen konszolidációs kísérletet követően - magabiztosan haladt a szakadék felé. A működésképtelenség nem pusztán a masszív tőkehiány miatt tűnt közelinek. Az akkori állapotokat hűen tükrözi, hogy a bank cenzúrabizottsága (a hitelek odaítélését végző testület) mintegy négy héttel Járai Zsigmond érkezése előtt a következő dilemmával birkózott másfél órán keresztül: mi a teendő akkor, ha egy ügyfél, aki hárommilliós kölcsönt vett fel a libatömést fejlesztendő, felmászott a meggyfára, leesett, eltörte a lábát, s ezért nem tud fizetni? Az új menedzsment rövid idő alatt rendet rakott, a "nyerő hármas" jól muzsikált: Járai vezérigazgatóként hozta az ötleteket, a szocialista párttal jó kapcsolatot ápoló Apró Piroska az igazgatóság elnökeként a politikai támogatást szerezte meg, Auth Henrik pedig vezérigazgató-helyettesként tette, amit kellett. A recept egyszerű volt: a külföldi példák alapján egy bank akkor életképes, ha leválasztják róla a befagyott hiteleket, követeléseket. A "jó bank-rossz bank" stratégiára egyébként Járai figyelmét a James Capel elnöke hívta fel, aki búcsúzóul tizennégy tanácsból álló "intelmeivel" lepte meg Járait, amelyek arról szóltak, hogy mi a teendő egy bank átalakításakor. Ennek első pontja a portfolió jó és rossz elemekre választása volt, ami a stratégia alappillére. Ezt az MHB-nál egyebek mellett masszív leépítések, a vezetők újbóli kiválasztása, a működés racionalizálása kísérte. A sikeres kilábaláshoz az is kellett, hogy az MHB 110 milliárd forint értékű konszolidációskötvény-állományából (a kereskedelmi bankok krónikus tőkehiányára felírt keserű, de hatástalan állami pirulája) 40 milliárdot a jegybank készpénzre váltson. A kivételesnek számító bánásmód oka főként az volt, hogy az MHB elfogadható üzleti tervvel tudott előrukkolni. Az alapos pénzügyi, üzleti és szervezeti átalakítás sikerét mi sem bizonyította jobban, mint hogy az MHB-t végül megvásárló ABN Amro - noha többen korainak vélték a privatizációt - a vártnál jóval többre, 100 millió dollárra értékelte a bankot.
A "tizennégyparancsolatot" 1998-ban a Postabank rendbetételével megbízott Auth Henrik örökölte.
Ki jön a hátamba?
Urbán László a Fidesz egyik alapítója volt, aki a Járai vezette Magyar Hitel Bankban vezető közgazdászként dolgozott. Két és fél év távlatában az az elterjedtebb vélemény, hogy 1998-ban ő volt az eredeti jelölt a pénzügyi tárca élére, azonban több okból sem vált be. Egyfelől a kisgazdák nem akarták, mert - nem lévén politikus alkat - megnyilvánulásaival azt a félelmet ültette el az FKGP soraiban, hogy nem kapnak annyit, amennyit szeretnének. Másfelől többen tudni vélik, hogy Orbán megrettent attól a lehetőségtől, hogy az ősfideszes Urbán elfogadottsága az ő támogatottságának rovására megy, s még a végén összekeverik a nevüket. (Az utolsó mondattól eltekintve ez bizonyos értelemben hasonlít ahhoz, ahogyan Horn annak idején a pártelnöki posztra aspiráló, a perdöntő szavazáson azonban több lóhosszal lemaradó Békesit tessékelte ki az ajtón.) Akadnak, akik úgy tartják, Orbán elsődlegesen Járait akarta pénzügyminiszternek, mivel a korábbi sztárbankár ismertebb volt, mint Urbán, emellett pedig "mindig és minden politikai irányzat számára elfogadható volt". Szerintük Orbán a kormányalakítás kényszere miatt nevezte meg Urbánt pénzügyminiszternek, de csak arra az esetre tartogatta, ha nem tud megállapodni Járaival.
