Neve tökéletesen egybeforrt a szomorú emlékű, bár egy ideig kultusszal övezett Tanácsköztársasággal, az 1919. március 21-vel induló "dicsőséges 133 nap"-pal. Kun pedig lett, mint volt: eleven, majd holt szimbólum. Kinek véreskezű terrorista, kinek a nemzetközi proletariátus fénylő csillaga. Utóbbiaknak persze egy szűk emberöltőn át a trockista áruló szerepét is el kellett játszania - szó szerint.
De szeretnék
Kun Béla, a Monarchia szülötte magában hordozta annak minden teremtő és pusztító ellentmondását. A régi Magyarország polgára volt, s a neveltetése során rögzült gondolati sémák munkáltak benne élete végéig - ötvöződve oly sok minden mással.
Borsányi György párttörténész a 70-es évek végére elkészült, majd a kinyomtatás után tíz évig raktárban porosodó (amúgy rendesen balos, sőt ultrabalos, viszont sok tekintetben meglepően őszinte) Kun Béla-monográfiájában írja le, hogyan determinálták a későbbi világforradalmár Kun habitusát a kolozsvári újságíró-társadalomban eltöltött évek. Azaz hogyan bukkantak elő később is az általa dzsentroidnak nevezett vonások: az alkalmi, szervezete által rosszul tolerált borozgatástól a "nádfedeles kicsi kunyhó" nótaszintű felemlegetésén át az olyan lényegibb karakterjegyekig, mint a rámenősség, a kivagyiság, az engedelmesség megkövetelése, a pénz nagyvonalú kezelése, vagy éppen az emberek a szerinti megítélése, hogy a "társaságához" tartoznak, avagy sem.
Életpályájának legendás, meseszerű, no meg rémregénybe illő epizódjaiból több, egymásból is építkező zsánerfilmet is lehetne készíteni. Már a felütés is drámai, egyben anekdotisztikus. 1886-ban, egy Szatmár megyei kis faluban, Lelén született Kohn Bélaként, asszimiláns zsidó családban, egy falusi körjegyző fiaként. (Akadt, aki azt is kiszámolta, ebben a foglalkozási csoportban a 2 százalékot sem érte el a zsidók aránya.) Amikor a zilahi református kollégium kisdiákja volt, nem kisebb ember korrepetálta, mint a hetedikesként kamasz csodagyereknek számító Ady Endre, az iskola büszkesége. Hősünk később, a Budapesti Hírlap skriblereként ismét összetalálkozott az akkor már költőfejedelem - s magát akként is viselő - Adyval. Egyenrangú barátságot a pártos utókor legendateremtő igyekezete dacára nem kötnek, ám Kun, a honi progresszió ekkor még nem túl fontos figurája élete végéig kedvenc költőjének vallotta és kedvtelve szavalta a nagy poéta verseit. Kun, a szocdem aktivista és nem kifejezetten szocialista lapok újságírója, röplapíró, majd a kolozsvári munkásbiztosító pénztári (apróbb, gyorsan elsimított sikkasztási ügybe keveredő) tisztviselője - megannyi szerep, ami okafogyottá vált, amint kitört a világháború. A régi világot, vele a történelmi Magyarországot elsöprő vihar gyökeresen változtatta meg Kun életét is.
Fönt
A fiatal zászlós 1916 tavaszán esik hadifogságba, s az Urálon túli Tomszki fogolytáborába kerül. Habár útja a későbbi legendáktól eltérően korántsem vezetett nyílegyenesen a bolsevikokhoz, azok hatalomra kerülése után viszonylag gyorsan köztük találja magát: 1918 márciusában hozza létre az orosz bolsevik párt, az OK(b)P magyar csoportját, amelynek vezetője lesz.
Immár korántsem egyszerű közkatonaként, de több tízezernyi (a hivatalos, pártszerű adat szerint rögvest százezernyi) magyarral együtt fontos szerepet vitt az orosz polgárháború első évének küzdelmeiben, és folyamatosan készült haza. A rosszindulatú legendák igazak: Kunt úgy küldik, ráadásul több száz elvtársával együtt, alaposan kistafírozva, hogy létrehozza a magyarországi pártot, a világforradalom hazai szekcióját. Az ultrabalos Kun, aki elképzeléseiben sok tekintetben Leninen is túltett, s akit csoportjával együtt (benne olyan ismert bolsevik vezetőkkel, mint Zinovjev vagy Radek) utóbb csak kuneristáknak emleget majd a nagy Vlagyimir Iljics is, pusztán afféle ugródeszkának tekintette az országot. A lényeg számára is az volt, hogy Németországban és Ausztriában minél előbb bekövetkezzen a bolsevik fordulat - ezért később mindent megtett, ám a forradalom exportjával már nem volt szerencséje.
Itthon viszont valósággal az ölébe hullott a hatalom, amiért nem sokat tett. Amikor 1919. február 20-án a kommunisták (például Kun Béla) által feltüzelt munkanélküliek megtámadják a Népszava szerkesztőségét, lövöldözés tör ki, és valakik (a tüntetők vagy az ellenük védekező szocdem népőrök) agyonlőnek öt rendőrt. Kunt a rendőrök megtorlásként félig agyonverik a Toloncházban, ami egy történelmi pillanatra ismert emberré, a korabeli bulvársajtó sztárjává teszi - dacára, hogy már ekkor kénytelen beismerni (miután egy bizalmi embere, Nánássy György feldobta a szervezetet), hogy a KMP orosz bolsevik pénzből havi 300 ezer koronát költ propagandára és fegyvervásárlásra.
Még mindig tömlöcben (a Gyűjtőfogházban) ül, amikor a Vix-jegyzék és Károlyi Mihály lemondása nyomán királycsinálóvá vált szocdem vezetők felajánlják neki: vezessék együtt az országot. Ezt a motívumot érdekes módon később egyik fél sem túlságosan hangsúlyozta, pedig a kommün végül balul sikerült kalandjában Garami Ernő és még néhány tekintélyes, emigrációba vonult vezető kivételével a teljes szociáldemokrata pártapparátus részt vett - a kommunistáknak ehhez nem is lett volna elegendő káderük. A két párt egyesült is, Magyarországi Szocialista Párt néven, más kérdés, hogy a későbbi szétválás után megannyi szocdem (Pogánytól Landlerig) már kommunista színekben folytatta, jórészt persze emigrációban. Kun Béla ugyan formailag nem volt vezetője a frissen létrehozott Forradalmi Kormányzótanácsnak (ezt a posztot a szocdem Garbai Sándor töltötte be), de ő lett a Tanácsköztársaság de facto vezetője - hivatalosan külügyi, s emellett néhány hónapon át hadügyi népbiztosként is. Ennek megfelelően mindent a nevével azonosítanak: a csehek és a románok elleni területvédő háborút épp úgy, mint az engedetlen és elégedetlen, lázadozó vagy csak sztrájkoló városok, falvak, a magyar Vendée ellen indított megtorlásokat. A vörösterrort - amit akkor sem lehet mentegetni, ha leszögezzük, hogy a háborút követő polgárháborús káoszban a térség összes valamirevaló politikai ereje (fehérek, vörösök, s ahol voltak, rózsaszínűek) hasonló vagy még brutálisabb eszközöket alkalmazott.
Megmondanám a Kun Bélának
A korábban gazdasági vagy/és politikai szempontból kivételes szerepet betöltő rétegek már a kezdetektől hűvösen vagy ellenségesen fogadták a Tanácsköztársaságot - e sokszor tradicionális-konzervatív értékrendű társadalmi csoportokban az sem növelte népszerűségét, hogy vezetői között oly sok volt a zsidó származású (ezt Jászi Oszkár is a kommünárok szemére hányta). Ám az új rezsim ideig-óráig jelentős támogatottságot élvezett olyan egyének és társadalmi csoportok részéről is, akik és amelyek ezt utóbb kézzel-lábbal próbálták tagadni. Hogy csak egy példát mondjunk: a honvédőként is beállítható internacionalista küzdelem az örökölt tisztikar jelentős részének tevékeny részvételével zajlott - a Vörös Hadseregben harcolt a II. világháborús magyar hadigépezet 15 vezérezredese (a 35-ből, lásd Szakály Sándor idevágó kutatásait). Ebben nyilván szerepet játszott Kun Béla meggyőző ereje is: némely megfigyelő már ekkor is démoni erejűként írta le szónoklatait. A minden ízében kalandor próbálkozás, mely sikerének zálogát a kedvező külső fejleményekben kereste, a kezdettől bukásra volt ítélve. Kun hiába várta keletről a Vörös Hadsereget, s figyelte reménykedve, átlépi-e Grigorjev, a félelmetes vörös atamán serege a Dnyesztert - a grigorjevisták inkább fellázadtak a bolsevikok ellen, és Dél-Ukrajna jó részét hatalmukba kerítve rettenetes zsidópogromokat rendeztek. Kun a forradalom exportjával is megpróbálkozott, de nem sikerült kirobbantani a proletárforradalmat Bécsben - és a németek is késlekedtek bevezetni a szovjethatalmat.
A kommün kudarca önmagában is szörnyű következményekkel járt - az ország 1919 tavaszáig meg nem szállt része is román katonai uralom alá került, a maradékon pedig a bosszúálló szabadcsapatok kísérletet sem tettek arra, hogy a forradalmak alatt megingott polgári jogbiztonságot helyreállítsák. Az ausztriai internálásba, majd 1920-ban Szovjet-Oroszországba menekülő Kun a kommün bukásából és a fehérterrorból azt a tanulságot vonta le, hogy még keményebben kell gyakorolni a forradalmi erőszakot. Ennek alkalmazására azután alkalma is nyílott, amikor az utolsó fehér fészek bevétele után a Krími Forradalmi Bizottság vezetőjévé nevezik ki. Minden jel szerint ő irányította a krími vörösterrort, amely nem csupán a magukat megadó fehérek, de családtagjaik és a helyi polgári lakosság (például az ellenségnek tekintett krími tatárok) ellen irányult. A megtorlás tízezrek életét követelte - sokak szerint ez volt a rettenetes epizódokban bővelkedő polgárháború egyik legnagyobb bolsevik tömeggyilkossága. A világsajtó (politikai különbségektől függetlenül) ezt követően Kunt csak véreskezű hóhérként emlegette; Lenin bizalma azonban csupán akkor rendült meg benne, amikor Komintern VB-tagként és különleges németországi küldöttként 1921 tavaszán kudarcot vallott a forradalom szászországi exportjában. Későbbi fokozatos háttérbe szorulása mindazonáltal összefügg azzal, hogy politikai szövetségesei, a "bennszülött" kuneristák is alulmaradtak a 20-as évek oroszországi frakcióharcaiban. A moszkvai elvtársak szemére hányhatják balul sikerült káderpolitikai döntéseit: protezsáltja, a párttörténetből kiradírozott magas rangú Komintern-vezető, Rudnyánszky Endre (Zinovjev közeli barátja) az itthoni pártszervezésre kapott pénzzel lelépett és órásüzletet nyitott belőle - Temesváron. Kun pozíciója (felső Komintern-bürokrata) jó ideig elég erős ahhoz, hogy - az emigrációs mozgalmakban, mondhatni, szokásos módon - főszerepet játszhasson a párton belüli intrikákban, melyek eredményeként számos elvtársát sikerült a szovjet biztonsági erők kezére juttatni. Alighanem törvényszerű, hogy legközelibb harcostársaival együtt őt is eléri a sztálini tisztogatás. Jellemző, hogy míg letartóztatásának dátuma ismert (1937. június 29.), haláláról annál kevesebbet tudunk. Bár a szovjet hatóságok 1956-os rehabilitációja alkalmából 1939. november 30-át jelölték meg halála dátumaként, manapság az tűnik a legvalószínűbbnek, hogy 1941 nyarán, már a német invázió után végzik ki a moszkvai Butirki börtönben, 138 más fontos politikai elítélt (például a földön elpusztított szovjet légierő kudarcot vallott parancsnokai) társaságában.
Ekkorra már nem akadt olyan politikai erő a világban, amelyik ne tagadta volna meg. Eszmetársai utólag is csak rövid időre, alig három évtizedre tudták feltámasztani kultuszát.
