Míg keressük a házszám nélküli intézményt, szakszerûen fogalmazva ismételgetem, hova is megyek, így próbálom elûzni magamból a kártékony misztikumot. Az Igazságügyi Megfigyelõ és Elmegyógyító Intézetbe (IMEI) azok kerülnek, akik kóros elmeállapotuk miatt nem büntethetõk. 'ket hívják kényszergyógykezeltnek. Az IMEI nemcsak a kényszergyógykezelteket látja el, hanem "börtönkórházként" is mûködik, azaz olyan elítélteket is gyógyítanak az intézményben, akiknek a büntetésük letöltése során valamilyen szervi, idegrendszeri vagy pszichés betegségük lett.
Sittes és kezelt
Hirtelen egy hatalmas kõfal, szögesdrót taréjjal magasodik elõttem. A fal monstrum jellegét az egyszemélyes acélajtó csak fokozza. Mintha egy börtönfilm szereplõje lennék: a kapuõr elkéri az igazolványokat, majd érdeklõdik, hogy szúrásra alkalmas tárgy nincs-e nálam. Én beadom a bicskám, a szétszedhetõ csavarhúzóm, de az õrnek ez mind nem elég. Elkéri a fotós kollégától és tõlem a mobiltelefont, cserébe pedig cigarettafüsttel kísért beléptetõkártyát ad. Krákogás közben rájövök, a mobil azért kellett, mert könnyen átalakul fegyvernek látszó tárggyá.
Az épületbe érve a kötelezõ tisztaság mellett a leromlott állapot tûnik fel: homorúra taposott lépcsõfokok, lepattogzott ajtók és vasrácsok. Dr. Laczkó János jogásztól, az IMEI fõigazgató-helyettesétõl megtudjuk, az intézményre ugyancsak ráférne egy alapos felújítás, hiszen több mint százéves épületben járunk, amelyet 1896-ban adtak át, és már akkor is a kényszergyógykezelteknek készült. Lengyelországban található a kórház ikertestvére, amelyben szintén kényszergyógykezelteket ápolnak, és szintén a századfordulón adták át.
Az IMEI befogadóképessége jelenleg 311 fõ, a zsúfoltság kibírhatatlan - a közös helyiségeket is kórteremnek rendezték be. Az áldatlan állapotokat talán az a 2002-es kormányrendelet fogja megszüntetni, amely szerint az IMEI-t 2008-ig új telephelyre kell költöztetni. A helyhiány ugyanis nemcsak zsúfoltságot eredményez, de a terápiás munkát is akadályozza. Egy új telephely lehetõvé tenné azt is, hogy a börtönkórház és a kényszergyógykezeltek ne egy épületben legyenek. A börtönkórház ugyanis "rendes" büntetés-végrehajtási intézménynek minõsül, de büntetés-végrehajtási eszközök a kényszergyógykezelteknél nem használhatók. Csakhogy a mostani állapot a teljes fizikai szétválasztást nem teszi lehetõvé.
A kényszergyógykezelteket a börtönkórházasoktól nemcsak a külön kórtermek választják el, hanem a vonatkozó jogszabályok is. Velük szemben csak testi kényszer alkalmazható, tehát nincs se lõfegyver, se bilincs. A kezelési költséget az állam viseli, a kényszergyógykezelt nem kártéríthetõ, viszont minden társadalombiztosítási szolgáltatásra jogosult. A vécék a folyosón vannak, a kórtermek nyitottak, az épületen belül szabad a járkálás. Hetente fogadhatnak látogatót, részt vesznek külsõ, belsõ terápiás foglalkozásokon, ezért munkaterápiás pénzjutalmat kapnak, nyugdíjukat, ha van, ide utalják, sõt szakmát is tanulhatnak: például virágkötõk lehetnek.
A kényszergyógykezelt ugyanis nem a börtönbõl kerül a kórházba, hanem az utcáról. A törvény szerint az lesz kényszergyógykezelt, aki elmebetegként személy elleni erõszakos vagy közveszélyt okozó bûncselekményt követ el, és a bíróság egy évnél súlyosabb szabadságvesztésre ítéli, illetve állapota alapján feltételezhetõ, hogy szabadlábon történõ kezelése esetén bûnismétlést követne el. Az IMEI-ben kezelt betegek többsége embert ölt, vagy kísérletet tett rá, néhányan pedig rablásért kerültek a bíróságra. Ezenfelül akadnak olyanok is, akik hivatalos személy elleni erõszakért kerültek ide. Ez a fajta erõszakoskodás többnyire balszerencsés esetekben fordul elõ. Például egy elmebeteg lakóhoz a szomszédok orvost hívnak, aki a helyzetet felmérve rendõri segít-séget kér, és az intézkedés során a beteg védekezés közben leveri a sapkát a rendõr fejérõl. Náluk az az enyhítés, hogy nem börtönbe, hanem az IMEI-be kerülnek, ahol a kezelések általában négy-öt évig tartanak. Laczkó János csodálkozásomat látva hangsúlyozza, természetesen évente felülvizsgálatra kerül sor, amikor is megállapítják, szükséges-e a további kezelés, illetve szabadlábra helyezhetõ-e a beteg, vagy kezelését civil pszichiátrián lehet folytatni.
Úgyis szabadul
Emberölés esetén az ötévnyi szabadságvesztés nekünk, civileknek kevésnek tûnhet, Laczkó János szerint azonban ezt nem így kell nézni. Öt év után a kényszergyógykezelt valóban gyógyultnak tekinthetõ, ezt igazolja a visszaesõk száma, amely nem haladja meg az öt százalékot. Az fõigazgató-helyettes megnyugtat: attól sem kell tartani, hogy egy kényszergyógykezelésrõl kikerülõ beteg agresszívebb lenne, mint az átlag. Szerinte mi, ép- eszûek sokkal veszélyesebbek vagyunk egymásra.
"Van ellenben egy furcsa helyzet - meséli Laczkó. - Ha valaki tíz évet kapott, és négy-öt év után fellépnek olyan súlyos pszichés zavarok, amelyek alapján átminõsítjük kóros elmeállapotú elítéltté, akkor a kezelése itt folyik a kényszergyógykezeltek között. A furcsaság akkor következik, ha letelt a büntetése, de mi úgy látjuk, hogy olyan rossz állapotban van, hogy akár másnap embert ölhet. Ekkor a véleményünk semmit nem ér, mert a törvény szerint nekünk akkor is el kell engedni õt, hiszen õ nem kényszergyógykezelt volt, hanem elítélt. Ilyenkor egy dolgot tehetünk: polgári elmeosztályra küldjük, de ez nem megnyugtató megoldás."
Laczkó Jánostól megtudjuk azt is, hogy az a filmekbõl jól ismert fordulat sem igaz, miszerint a bûnözõ elmebetegnek tetteti magát, hogy megússza a börtönt. Ugyanis ha a "hivatásos" bûnözõrõl kiderül, hogy nem "százas", azonnal elveszíti alvilági pozícióját, és ez számára nagyobb kincs, mint az a pár napfényes év, amelyet kénytelen egy-egy bûncselekmény után kihagyni.
A jogi és általános felvilágosítás után dr. Benke Bálint osztályvezetõ fõorvos vezet minket tovább, aki körülbelül hatvan kényszergyógykezeltért felelõs. Míg a kórtermekbe érünk, Benke doktor újra az eszünkbe vési: ez itt A bárányok hallgatnak magyar változata. A sárgás falú folyosón elvétve akad beteg. Akikkel találkozunk, mind barna ruhában vannak - ez a kényszergyógykezeltek uniformisa -, és dohányoznak. "Most nyugi van, mert az ebéd utáni pihenõidõben vagyunk, de hamarosan közeledik a gyógyszerosztás, akkor nagyobb lesz a nyüzsgés" - mondja a fõorvos.
Bepillantunk egy-egy kórterembe, amely csöppet sem idézi egy modern kórház hangulatát, igaz, láttam már ennél lepusztultabb polgári pszichiátriát is. A kórtermek valóban zsúfoltak, álmos, lassan tápászkodó, nyugtatóktól letompult tekintetû férfiak néznek ránk. Egyik-másik ember integet, köszön a doktornak, Benke fõorvos fogadja a köszöntést, néha hátba vereget valakit, kedélyes. Aztán egy másik, türelmetlenebb beteget erélyesen és határozottan rendre utasít.
Úgy terveztem, váltok majd pár szót néhány beteggel, de a fõorvos szerint csak a "hogy vagyunk, milyen az idõ" stb. kérdésekkel érdemes próbálkozni, mert elképzelhetõ, hogy javuló folyamatot hátráltatok vagy akasztok meg egy helytelen kérdéssel. De a betegek különben sincsenek beszédes kedvükben, elkezdõdött a délutáni gyógyszerosztás, felsorakoznak az asztaloknál, leköti õket a "feladat".
Budapesti skizó
"A statisztikákból kiderül: a kényszergyógykezeltek közel nyolcvan százaléka skizofrén, de ez nem jelent egységes betegleírást - mondja Benke doktor. - Az osztályon hangulati betegségek nem nagyon jellemzõek, körülbelül öt százalékra tehetõ a gyengeelméjûek száma, a maradék pedig idõskori elbutulásban szenved. Az osztály betegeirõl egységesen elmondható, csendesek, kevésbé agresszívek és fárasztóak, mint az egészségesek."
A skizofréniát a laikusok tudathasadásként fordítják, pedig másról és többrõl van szó. A kényszergyógykezelt skizofréneket három csoportba lehet osztani - folytatja a fõorvos. Az elsõ csoport az, amire mindenki gondol a skizofrén szó hallatán. "'k azok, akik váratlanul nagyon furcsán viselkednek, például levágják valakinek a fülét. Az osztályon az ilyen betegség ritkán fordul elõ, de létezik. Volt például egy taxisgyilkos, aki betegsége folytán nem érezte magát kellemesen a taxiban, és egy svájci bicskával levágta a sofõr fejét. ' már távozott tõlünk. A második csoport az, amikor az ember lassan válik elmebeteggé. Ezzel párhuzamosan egyre kevésbé felel meg környezetének, és elõbb-utóbb érzelmei felett is elveszíti az uralmat. Ezek a betegek követik el a befejezett életellenes cselekményeket, azaz embert ölnek. Leggyakrabban az édesanyák az áldozatok. Ebben nyilván szerepet játszanak az ösztönéleti és egyéb okok, de ezek a lassú távolodás eredményei, amihez a gyakori - anyai - szemrehányások is hozzájárulnak."
A harmadik csoport leírását különös hasonlattal magyarázza a fõorvos. "'ket leginkább Rejtõ Jenõ egyik hõsével, Vanek úrral lehetne párhuzamba állítani. Olyan távol vannak már a társadalomtól, hogy gyakorlatilag elvesztettek mindent. Mondhatnánk õket akár vagabundoknak is. A legabszurdabb eset egy nagyon szelíd és szóródott személyiségû Vanek úrral történt. Egy alkalommal elsétált Sárospatakról Bajára - azért oda, mert éppen akkor ott nem volt dolga -, és valakitõl elvett egy kés felmutatásával egy félig elszívott cigit, mert a maradékot õ szerette volna elszívni. A büntetõ törvénykönyv szerint a rablásnak nincs értékhatára, ezért az illetõ kényszergyógykezelésre került. Egy másik Vanek úr egy padon lakott, és valamiért meggyújtotta a pad alatt összegyûlt levelet. Ez pedig közveszélyokozásnak minõsül, így õ is nálunk kötött ki."
Szükséges idõ
Benke fõorvos, amikor a félelemrõl kérdezem, teátrálisan körbemutat a gyógyszerre várók barna ruhás hadán, s visszakérdez: "Tõlük!?" De a pszichiáter nemcsak a betegeivel foglalkozik, hanem az õket szabályozó jogi kérdésekkel is. "Maga a jelenség egy paradoxonból indul ki: ha egyszer azt állítjuk, hogy az illetõ elmebetegsége miatt nem felelõs a tetteiért, akkor milyen módon büntetjük vagy kényszerítjük bármire. A másik oldalon pedig az áll: hogyan lehet az, hogy valaki megöli egy közeli hozzátartozóját, majd továbbra is szabadon sétál, mintha mi sem történt volna?" Benke szerint ezt a problémát a Btk. ellentmondásosan oldja meg. A törvény szerint a kényszergyógykezelés a szükséges ideig tart. A szükséges idõ pedig az, hogy az illetõ a jövõben ne kövessen el hasonló bûncselekményt. "Ez így nagyon tág meghatározás - állapítja meg a fõorvos -, nem beszélve arról, hogy a jövõt az ember nem ismeri. Ha valaki megöli az anyját, azt még egyszer biztosan nem fogja elkövetni, tekintettel arra, hogy két anyja kevés embernek van, ezzel szemben Vanek úr legközelebb is el fogja szedni a cigarettát." Az Egyesült Államok legtöbb államában mindezt úgy oldják meg, hogy a bíró úgy hirdet ítéle-tet, mintha nem lett volna elmebeteg az elkövetõ - kiszabják rá a tényleges büntetést, de ebbõl levonják a kényszergyógykezelés idõtartamát.
Magyarországon a bíróságok a kényszergyógykezelteket érintõ döntés felelõsségét inkább az orvos szakértõkre hárítják. Azt kérdezik, hogy a jövõben fönnáll-e a veszélye hasonló esetnek, ahelyett, hogy arról kérdeznék az orvost, milyen állapotban van a beteg. "Ha egy meleg családi fészekbe tér vissza - mondja a fõorvos -, akkor kicsi a veszélye, hogy visszaesõ lesz. Jelenleg ott tartunk, hogy szép csendben összekeveredett az orvosi kezelés a büntetéssel, és a végén már azért kezeli az orvos a betegét, hogy elviselje a gyógyulást jelentõ környezetét, hiszen az itt kialakuló zárt közösségek rémületesek, bár sokszor kevésbé azok, mint a normális életben. Az elmebetegek jobban viselik egymást, szelídebbek. Aki nagyon elviselhetetlen, arról többnyire kiderül, hogy mégsem elmebeteg, hanem személyiségzavarban szenved."
A gyógyítás során a gyógyszerek mellett terápiás foglalkozásokat is alkalmaznak az intézetben, sõt, mivel az IMEI koedukált intézmény, könnyed, színes programokat is szerveznek: sport, ki mit tud? és diszkó. A ki mit tud?-on a legkülönbözõbb produkciókkal lépnek föl a betegek. Van, aki két sort tud elmondani egy versbõl, van, aki énekel, de emlékezetes elõadás volt egy zongoratanárnõ játéka is. A diszkó is hasonló az igazihoz: van rendes zene, igazi fények, és a kiürített ebédlõben barna ruhában ropják a kényszergyógykezeltek, míg az ápolók éberen figyelnek rájuk.
Czifrik Balázs
Jogtörténet
1880-ban lépett hatályba az a büntetõ törvénykönyv, amelyet Csemegy Károly után Csemegy-kódexnek is neveznek. Csemegy a kódex elõkészítése során belga és olasz példák alapján fölvetette: akik bûnelkövetéskor elmebetegségben szenvedtek, más elbírálás alá essenek. Ez bele is került a kódexbe. 1961-ben vezették be újra a kényszergyógykezelést. 1978-ig, ha az elkövetés pillanatában elmebeteg volt az illetõ, akkor bármiféle bûncselekményért - lopás, garázdaság stb. - lehetett kényszergyógykezelt. 1978-tól csak az kaphatott kényszergyógykezelést, aki személy elleni erõszakos vagy közveszélyt okozó bûncselekményt követett és követ el.
