Kényszervállalkozások Magyarországon: Kitermelni a gemkapcsot

Magyarországot a választási kampányok idején, amikor a megszokottnál is jobban mernek nagyot mondani a politikusok, gyakran nevezik "a vállalkozások országának". Az mindenesetre tény, hogy már csaknem egymillió egyéni, illetve társas vállalkozás szerepel a nyilvántartásokban. A több százezres magyar "üzletember-hadsereg" nagyobb része azonban kényszerből bétézik, káeftézik.Vannak foglalkozások, beosztások - miniszter, államtitkár, bíró, rendőr, adóhivatali tisztviselő, önkormányzati alkalmazott, tanár stb. -, amelyekben bejegyzetten vállalkozni vagy nem szokásos, vagy a törvény által kifejezetten tiltott (összeférhetetlenségi okok miatt). Vannak azután olyan mesterségek, amelyekben kevert a rendszer: a háziorvosok nagy hányada például egy betéti társaság tagjaként dolgozik, és újabban a kórházi szakorvosok is élhetnek azzal a lehetőséggel, hogy hivatalos munkaidejüket közalkalmazotti fizetésért töltik bent, ügyeleti szolgálatukat azonban betéti társaságuk képviseletében látják el és áfás számlát nyújtanak be e tevékenységükről.

Az emberek harmadik csoportja abba a kategóriába tartozik, amely 2002-ben jellemzően "számlás" (értsd: vállalkozói) munkavégzést jelent. A biztonsági őröktől kezdve a takarítókon át az újságírókig terjed az "önfoglalkoztatók" széles rétege: itt

létszükségleti alapfeltétel

a vállalkozói engedély, a saját cég, másképp szólva: a számlaképesség. Egyszerűen azért, mert különben nem alkalmazza a munkaadó, aki így próbálja a bért terhelő adókat megspórolni (amelyek megfizetése esetleg az ő cégét döntené be).

Nagyon sokan azok közül, akiket az élet nem szorított arra, hogy megkóstolják a "vállalkozói lét" kenyerét, nem is gondolnak bele az "üzletemberek" helyzetébe. Egy városházi köztisztviselőnek a polgármesteri hivatal büdzséjén keresztül maga az állam garantálja a fizetését. Amikor belép az irodájába, nyilván eszébe sem jut, hogy maga az irodafenntartás is költséges: fűteni, takarítani kell, szükség van világításra; telefonhívásainak díját a hivatal fizeti, a számítógépet, a nyomtatót, a nyomtatóba a papírt, a fénymásolót nem neki kellett megvennie, a patront a gazdasági hivatal beszerzője vásárolja és így tovább. Ezt a tisztviselőt ugyanakkor kedvezményes kölcsönnel várja a bank, előnyt ad neki az autó-márkakereskedés, és nyugdíja is többszöröse lesz, mint annak a kényszervállalkozónak, aki csupán a minimálbérre jelentheti be magát.

A mikrovállalkozások tevékenységének legfőbb jellegzetessége, hogy miközben

bevételeiket nem garantálja senki

és semmi, kiadásaik állandóak és viszonylag tetemesek, mi több, törvény által kötelezőek. Értelemszerűen e rétegről tudni a legkevesebbet, hiszen a Központi Statisztikai Hivatal adatgyűjtő rendszerébe is csak a nagyobbak férnek be. A mikrókról szokás azt mondani, hogy nem is "igazi" vállalkozások.

Ez amúgy tökéletesen igaz.

A tipikus mikrovállalkozás saját emberét - tegyük föl, hogy csak egy van belőle - legalább a minimálbérre köteles bejelenteni. Egy társas vállalkozás számára ez önmagában havi 72 800 forintos kiadás - ennyibe kerül ugyanis minden közteherrel együtt 2002-ben az 50 000 forintos minimálbér. A költségeknek azonban ez csupán az egyik hányada. A törvény kötelezővé teszi, hogy az egyéni és társas vállalkozások banki átutalással teljesítsék költségvetési befizetéseiket - ez feltételezi a bankszámla nyitását és fenntartását, ami 2500-6000 forint havonta. Az irodafenntartás legalább 20, a könyvelő minimum 10-15 ezer/hó, és akkor még nem szóltunk a telefonról (vezetékes + mobil, szűken havi 20 ezer) meg a többiről. Könnyen kiszámolható, hogy még ezen a - legalacsonyabb - szinten is legalább 140-150 ezer forintos fix havi bevételre van szükség, hogy a nélkülözhetetlen kiadásokra meglegyen a fedezet. Mindent meg/ki kell termelni: a géppapírt, a golyóstollbetétet, a gemkapcsot, a benzint, a biztosítást (és akkor a készletbeszerzésről, tőkefelhalmozásról, egyebekről ne is beszéljünk). Más szavakkal ez azt is jelenti: évi körülbelül másfél milliós bevétel éppen csak alsó hangon elég a túlélésre. Ez az a szint, ahol a legcsekélyebb megingás a "vállalkozás" végét jelenti - miközben általános, hogy ennek az "üzletnek" kellene eltartania az egész családot.

A "vállalkozói társadalomnak" ez az alsó rétege

többszörös hátrányban

van. Az állam - csak saját bevételeinek növelésével törődve - ráerőszakolt egy rendkívüli terhet jelentő minimálbért, ami másutt, például egy banknál (amúgy teljes joggal) mondjuk egy lakáshitel-kérelemnél csak elnéző félmosolyt vált ki.

Fontos belátni azt is: miközben Budapesten, Nyugat-Dunántúlon, illetve a nagyobb városokban valamilyen munka csak-csak akad (a keresetkülönbségekről ne itt és ne most essék szó), egy kisebb faluban, ahol sikerült szétverni az egyetlen munkáltató mg szövetkezetet, a polgármesteri hivatalon, az óvodán és az iskolán kívül talán a kocsma az egyetlen foglalkoztató. Nem véletlen, hogy egy iskolai takarítónő alacsony javadalmazást biztosító, ám "nyugdíjas állására" sokszoros a túljelentkezés. Egy ilyen helyen lényegében alig van választási lehetőség: az ingatlan nem értékes, árából aligha lehet beköltözni a nagyvárosba; a segélyből megélni emberi színvonalon nyilvánvalóan lehetetlen. Marad a saját vállalkozás, bármi legyen is az (a korai idők tipikus példája a "palackozott italok boltja" volt).

Amit a mikrovállalkozások igazából szeretnének, az két dolog: 1. kevesebbet kelljen fizetniük (vagy: ugyanannyiból több maradjon); 2. csökkenjen a bürokráciájuk.

Tény, hogy a minimálbér szintjének nemrég elfogadott adómentesítése csak az alkalmazottakat érinti, márpedig az egyéni vállalkozók és a bt.-k beltagjai hiába foglalkoztatják önmagukat, ettől még

nem alkalmazottjaik saját maguknak

(miközben ugyanazokat a járulékokat fizetik, mint mindenki más). Pedig ha rájuk is vonatkozna az új szabályozás, havi 6 ezer forinttal több maradna a mikrók zsebében.

Egy átlagos bt. vagy kft. képviselője/ügyvezetője hónap elején minimum öt átutalási megbízáson küldi a pénzt ugyanazon adóhivatal különböző számlaszámaira. 2002-ben talán fölvethető: minden vállalkozás csupán egyetlen átutalást küldjön az APEH-nak, s ott folyassák szét a pénzt a megfelelő alszámlákra. Ez nem példátlan: Dániában mindenki egyetlen helyre - nevezetesen a helyi önkormányzat kasszájába - utalja valamennyi adóját, és onnan kerül tovább a legkülönfélébb célokra (közvilágítás, nyugdíj, társadalombiztosítás stb.) anélkül, hogy az állampolgárnak ez a legcsekélyebb adminisztrációval járna.

Magyarországon sajnálatos módon a politikai elit nemigen veszi tudomásul, hogy a kényszervállalkozások csapdahelyzetben vannak: nem tehetik meg azt, hogy ne legyenek, mert tulajdonosaiknak fölkopna az álluk, a szó klasszikus értelmében vett "vállalkozásként" viszont nyilvánvalóan képtelenek működni. Helyzetük folyamatosan romlik. És nemcsak azért, mert nekik még a gemkapocsra valót is maguknak kell kitermelniük.

Ballai József

Így látja az adóhivatal

Az APEH szaklapja, az Adóvilág 2001 decemberében közölte Farkas László tanulmányát a kis- és középvállalkozások gazdasági jellemzőiről 1999-es és 2000-es adatok alapján, olyan cégek adataira alapozva, amelyek mindkét vizsgált esztendőben működtek. A majdnem 240 000 cég 85 százaléka minősült mikrovállalkozásnak, s e 211 103 cég egyharmadánál nincs alkalmazott. A szakértők szerint e vállalkozások minimális tőkebefektetést igényelnek, legfeljebb családi segítséggel dolgoznak, elsődlegesen nem fejlesztésre, hanem megélhetésre, fogyasztásra és családi felhalmozásra törekszenek.

A mikrók átlagos nettó árbevétele 1999-ben a négymillió forintot sem érte el, és 2000-ben is csupán 4,7 millió forint volt. A 2000-ben fizetett 215 milliárdnyi adó 24 százaléka terhelte a mikrovállalkozásokat, miközben a mikro- és kisvállalkozások kedvezményekből való együttes részesedése alig haladta meg az 1 százalékot - ami a nagyvállalkozásoknál megközelíti a 95 százalékot. Forintban kifejezve 2000-ben a kis cégek átlagosan 5 ezer, a nagyok viszont 24,9 milliós kedvezményt vehettek igénybe (a kicsikének ez a 4980-szorosa).

Így látja a törvény

Az 1999-ben elfogadott XCV. törvény szerint kis- és középvállalkozás (kkv.) az, ahol 250-nél kevesebben dolgoznak, és az éves árbevétel legfeljebb 4 milliárd forint, vagy mérlegfőösszegük maximum 2,7 milliárd.

Kisvállalkozásról akkor beszélhetünk, ha 50 főnél kevesebb az alkalmazottak száma, és az éves árbevétel maximum 700 millió vagy a mérlegfőösszeg legfeljebb 500 millió forint. Mikrovállalkozásnak minősül az olyan vállalkozás, amelynek 10-nél kevesebb alkalmazottja van, és bevétele nem több, mint a kis- és középvállalkozásoké (4 milliárd forint).

A törvény indoklása szó szerint így fogalmaz: "A végbement átalakulásnak köszönhetően ma már a magyar gazdaság vállalkozói méretstruktúrája a tradicionális piacgazdaságokéhoz hasonló. A jelenleg működő mintegy háromnegyed millió vállalkozás 99,8 százaléka a kis- és középvállalkozói szektorhoz tartozik, s a kkv.-k állítják elő a vállalkozások - beleértve az egyéni vállalkozókat is - által létrehozott bruttó hazai termék több mint felét, továbbá működtetik a munkahelyek mintegy kétharmadát. A gazdasági eredmények tekintetében azonban a hazai kisvállalkozások versenyképessége általában ma még elmarad a nemzetközi színvonaltól. Ahhoz, hogy a magyar kisvállalkozások a fejlett piacgazdaságokban működő társaikhoz hasonló mértékben legyenek képesek hozzájárulni a gazdaság növekedéséhez, a foglalkoztatási lehetőségek bővüléséhez, az elkövetkezendő években gazdasági fejlődésüknek fel kell gyorsulnia, amit kormányzati eszközökkel is elő kell segíteni."

A "Grespik-béték"

Budapesten Grespik László működése is betéti társaságok tucatjainak létrejöttét involválta. A Fővárosi Közigazgatási Hivatal egykori vezetője megtagadta a hozzájárulást a külföldiek lakásvásárlásához. Az érintettek ezért kénytelenek voltak megalapítani saját - magyarországi bejegyzésű - társaságaikat, majd pedig ezek az "ingatlanfejlesztésre" vagy "ingatlanforgalmazásra" létrehozott - Grespik megnyugtatására: színmagyar - cégek vásárolták meg a lakásokat, mindenféle külön engedély nélkül. Nyilvánvaló, hogy ezek a "társas vállalkozások", miközben pro forma igazi cégek, a valóságban nem csinálnak az égvilágon semmit sem, bevételük nulla. Tulajdonosaik kilencvenkilenc százalékban egyetemisták Norvégiából, Izraelből vagy Brazíliából (súlyos dollárezrekért tanulnak a magyar fővárosban), akiknek itt létük alatt kényelmesebb (?) lakást venni, mint bérelni. Döntő többségüknek fogalma sincs a társaságok működését szabályozó törvényekről, soha egy fillér bevételt sem realizálnak, ám kénytelenek bankszámlát nyitni, könyvelőt tartani - ezenközben mondvacsinált ürügyekkel (nem tették ki a lakásuk ajtajára a cégtáblát stb.) sűrűn bírságolják őket.

Béték, káefték

Összes betéti társaság száma 192 846

Csak magyar tulajdonosa van 185 579

Budapesti székhelyű 75 099

Jegyzett tőke:

100 ezer Ft alatti 114 144

100 ezer-1 millió 59 019

1-3 millió 12441

3-5 millió 1 581

10-20 millió 410

20-50 millió 215

50-100 millió 65