Amikor tavaly októberben megalakult az Országgyűlés alkotmányügyi bizottságának "A 2002–2010. közötti lakossági deviza-eladósodás okainak feltárását, valamint az esetleges kormányzati felelősséget vizsgáló" albizottsága, érdemi tényfeltárásra nem lehetett számítani. A fideszes Papcsák Ferenc elnökölte albizottságot eredetileg olyan céllal hívták életre, amely alapján leginkább egy vádiratszerű végeredménynek kellett volna következnie. Konkrétan az volt a feladat, hogy a volt pénzügyminiszterek, felügyeleti, jegybanki és bankszövetségi elnökök meghallgatásával kiderítsék, az "elmúlt nyolc évben" a kormány miért nem védte meg az embereket a "bankároktól", és ezért "kit terhel büntetőjogi, polgárjogi, munkajogi, illetve politikai felelősség". A vizsgálatra felkért két szakértő Schepp Zoltán közgazdász, a Pécsi Tudományegyetem oktatója, illetve Szebellédi István közgazdász, adó- és könyvszakértő, a pécsi városháza tanácsadója volt. Az általuk és az albizottság elnöke által jegyzett dokumentum a direkt politikai megrendelésnek szerencsére nem tesz eleget. A jelentés ugyanis hangsúlyozza, hogy az eladósodásban kárhoztatható szereplők mulasztásai csak utólag váltak nyilvánvalóvá vagy akár csak érzékelhetővé; például arra, hogy a svájci frank az euróhoz képest 30 százalékot erősödhet, a pénzügyi világ egyetlen szereplője sem számított. A szövegben így is található néhány kevéssé tárgyilagos megjegyzés - mint például a "cinikus Gyurcsány-kormány" emlegetése -, de ezek szerzőségét utóbb Papcsák Ferenc büszkén magára vállalta. A jelentés végkövetkeztetése koncepciós perek sürgetése helyett az, hogy a végzetes melléfogások okait kellene megérteni, mert csak az segíthet a hibák elkerülésében.
Úgy kezdődött, hogy visszaütött
A több százezer ember életét megnyomorító, a magyar gazdaságot évtizedekre kényszerpályára küldő hitelhabzsolásról - 6550 milliárd forint lakossági, jelzálogalapú devizahitelről van szó, amelynek a felét nem is lakásvásárlásra vették fel - nyilván nem árt összefoglaló elemzést készíteni, de akkor a hogyan kezdődött kérdést biztosan nem érdemes elmaszatolni. Mégis, a devizában eladósodás alfáját a szakértők abban jelölik meg, hogy a lakásvásárlás - az első Orbán-kormány idején bevezetett - állami kamattámogatását 2003-ban megszüntették: ezután a lakáshitelek forintkamatai újra vállalhatatlan szintre ugrottak, így a hiteligénylők az alacsony kamatú devizahitelek felé fordultak. Maga a kamattámogatás eszerint nem tehet semmiről. Külön érdekes, hogy a szerzők először is kifejtik: a magyar emberek lakástulajdonhoz ragaszkodása amúgy teljességgel irracionális magatartás, hiszen ilyen jövedelemviszonyok mellett lakást birtokolni egyáltalán nem jó üzlet. Arról, hogy akkor ezt egy lakáspolitikai eszközzel ösztönözni - ami ráadásul jórészt a tulajdonszerzésre még csak kilátással sem bíró kisebb keresetűek adójából a magasabb keresetűek lakásvásárlását támogatja - vajon miért is volt helyes, nincsen szavuk a jelentésíróknak. Fejtegetésük tisztán makrogazdasági: "A 2000–2002 évek közötti lakástámogatási rendszerre fordított költségvetési kiadások a kedvezően alakuló reálgazdasági folyamatokból származó bevételekből alapvetően megtérültek, és esély volt arra, hogy a hosszú távú költségvetési terhek is kompenzálhatók lesznek." Ehhez képest bár a lakástámogatási programot 2003-ban leállították, azaz lassan egy évtizede kifutó fázisban van (a támogatás mellé adott adókedvezményt rövid úton meg is szüntették), még mindig csaknem 100 milliárd forintjába kerül a költségvetésnek évente - ha a program ma is tartana, az felfoghatatlan terhet jelentene a büdzsének. Az természetesen gazdaságpolitikai vita tárgya lehetne, hogy az állami beavatkozás milyen folyamatokat indított el, és ezek mennyiben kompenzálják a költségvetési kiadásokat - de efféle okfejtés az egyébként majd' minden állítását megérvelő anyagban nem található. Márpedig a világgazdasági válság, valamint a matolcsyzmus második virágzásának a tapasztalatai birtokában az ilyen buborékfújó mesterséges felpörgetések megtérülésével szemben legalábbis némi kétely elvárható volna.
Ha eltekintünk attól, hogy 2002 előtt is volt élet, és a tömegek nem maguktól kaptak rá a hitelből vásárlás ízére, akkor a jelentés korrektnek mondható. Lényege, hogy a lakosságot csak a forintkamatnál jóval kisebb devizakamat érdekelte, az árfolyamkockázatot a korábbi időszakok viszonylag kis volumenű kilengései miatt nem vették figyelembe, és ebben őket aztán semmi és senki nem gátolta meg. Ennélfogva úgy indítottak - nyilván tudtukon kívül - carry trade ügyletet, hogy az arra jellemző időszakonkénti árfolyamveszteségekre nem voltak tartalékaik, hiszen már induláskor a legnagyobb, még éppen kifizethető nagyságú törlesztőrészletekre vállalkoztak. Így fordulhatott elő, hogy bár a devizahitelesek összességében a jelentés szerint sem jártak rosszabbul a forinthiteleseknél, ám mivel semmilyen, akár csak átmeneti tehernövekedést sem viseltek el, a végeredmény az ismert problémahalmaz lett. Sem az állam, sem a lakosság, sem a bankok nem törődtek a folyamat veszélyeivel, akik pedig felhívták ezekre a figyelmet - itthon gyakorlatilag a Magyar Nemzeti Bank (MNB) volt az egyetlen -, azokra nem hallgattak.
Gyurcsányahibás, MNB, PSZÁF
A szerzők szerint először is a kormányzati döntéshozóknak volna elszámolnivalójuk, hiszen az égvilágon semmit nem tettek a hitelőrület ellen. Már eleve a forinthitelek elviselhetetlenül magas kamata is a minden határon túlmenő költségvetési fegyelmezetlenségből, az egyre duzzadó államadósságból következett. Ehhez társult, hogy az euró közeli bevezetésével kapcsolatban "2002–2008 között gyakorlatilag egy politikai bohózatot láttunk", ami miatt a hitelfelvevők, de a bankok is azzal áltatták magukat, hogy az árfolyamkockázat úgyis csak néhány évig áll fenn (és persze ekkor még mindenki azzal kalkulált, hogy a svájci frank nagyjából együtt mozog az euróval). Különösen tragikus az eladósodás 2007–2008-as időszaka: a második Gyurcsány-kormány megszorításai miatt csökkentek a jövedelmek, ehhez képest a devizaalapú eladósodás felgyorsult. A fenntarthatatlan folyamat magyarázata a jelentés központi megállapításának is tekinthető. Noha egyre rosszabb adósok kaptak egyre több hitelt, az ingatlanvásárlás és a fogyasztás miatt az amúgy egyre gyatrább gazdasági növekedés jóval kevésbé esett vissza, mint az a hitelezés nélkül történt volna. Ugyanez lehetett az oka annak, hogy a kormány még csak fel sem hívta a figyelmet a veszélyekre. "Akkor a pénzügyi kockázatok vállalása tűnt a kisebb politikai árnak minden politikai szereplő számára. Ma már tudjuk, hogy ezt kamatos kamattal kellett megfizetni." A jelentés lényegében arra jutott: 2002–2008 között a felelős kormányzás abban merült ki, hogy remélték, nem lesz baj. A dokumentumban hangsúlyosan szerepel, hogy a Nemzetközi Valutaalap, az Európai Bizottság, a Világbank és az Európai Központi Bank egybehangzóan hívta fel a figyelmet a kockázatokra - külön kiemelik az IMF jövőbe látását.
Fontos megállapítás, hogy az MNB már 2004-től rendszeresen figyelmeztetett a kockázatokra. Mivel ennek nem volt hatása, a jelentés készítői szerint erőteljesebb eszközökre lett volna szükség. A bankoknak nagyobb tartalékképzési kötelezettséget írhattak volna elő, a hitelfelvevőkben az árfolyamvédettség hamis illúzióját keltő árfolyamsávot már korábban eltörölhették volna, illetve "a 2001-től közvetlen inflációs célkitűzést követő hazai monetáris politika" is a forint örökös stabilitásának látszatát keltette. Bár a jelentés is azt állítja, hogy csak utólag könnyű okosnak lenni, itt azért megjegyzendő: a jegybankra vonatkozó kritikák elfogadásában máig nincs szakmai konszenzus. A tartalékképzési előírást a külföldi hátterű bankok valószínűleg meg tudták volna kerülni, a rugalmas árfolyamrendszer bevezetése pedig még 2008-ban is hatalmas vitákat váltott ki. Az inflációs célkövetés pedig olyan bevett mechanizmus, hogy a fejlett világban inkább csak mutatóba találhatni olyan országot, amelyik nem azt alkalmazza - ettől persze még tény, hogy ez Magyarországon az árfolyam-stabilitás érzetét keltette. De ha a jegybank akár Járai Zsigmond, akár Simor András elnöksége idején gyökeresen más monetáris politikával ötvözte volna az ismert minőségű költségvetési politikát, valószínűleg beelőztük volna Görögországot is.
A PSZÁF felelősségét firtató passzusokba viszont tényleg nehéz lenne belekötni: a fogyasztóvédelemre "tartott" hatóság ölbe tett kézzel nézte végig a folyamatot. Külön kiemelik a szerzők, hogy a THM (teljes hiteldíjmutató) a változó kamatozású devizaalapú hiteleknél alkalmatlan az árak összehasonlítására, ezért "teljesen érthetetlen, hogy a felügyelő hatóságok miért tolerálták hosszú éveken keresztül, hogy egy fogyasztóvédelmi eszközből a fogyasztók tudatos megtévesztésének eszköze lett". De ugyanígy tűrte a pénzügyi felügyelet a kockázatok feltárásában kifejezetten ellenérdekelt hitelközvetítők garázdálkodását vagy a manipulatív reklámokat. A tanulmány szerint a magyarázat az lehet, hogy a szervezet vezetői nem akartak vagy nem mertek konfrontálódni a kormányzati politikával és a bankrendszerrel.
Jómadarak
Üdvözlendő, hogy a jelentés nem száll be abba a manapság igen hangos kórusba, amely szerint az árfolyamkockázatot a bankoknak kellett volna vállalniuk (akkor ugyanis a betétesek pénzét és a pénzügyi stabilitást közvetlenül veszélyeztették volna). De azt már igencsak kárhoztatja, hogy tetszőlegesen változtatható kamatú termékeket kínáltak az - esetleg drágább, mindenesetre kiszámíthatóbb - fix vagy referenciakamathoz kötött hitelek helyett. Ezzel kitűnően kerestek, míg a kockázatot teljes egészében a rendkívül alacsony pénzügyi kultúrával megáldott ügyfelekre hárították. Sőt a bankok kifejezetten az információs aszimmetriára építve igyekeztek versenyelőnyhöz jutni: trükköztek a THM-mel, halasztott tőketörlesztésű konstrukciókkal kábítottak, agresszív reklámokkal operáltak, olyan eladási technikákat alkalmaztak, amelyek a tisztességes üzleti magatartás határait feszegették - mindezt a hatóságok által nem zavartatva. A bankok tehát árverseny helyett kockázatalapú versenyt folytattak az ügyfélszerzés, végeredményben a növekedés érdekében. A nagy kérdés természetesen az, hogy ezt afféle önsorsrontó mohóságból tették-e, vagy direkt azzal kalkuláltak, hogy az esetleg bekövetkező bajban úgyis segít az állam. A jelentés készítői egészen biztosak az utóbbiban.
Viszont a szerzők az adósokat sem mentegetik: "A megkötött szerződéseket be kell tartani, és felnőtt emberként felelősséget kell vállalnunk a korábbi, időközben tévesnek bizonyult döntéseinkért." A devizahitel felvevői a céljaik és a lehetőségeik összevetésekor egyáltalán nem voltak képben, a "privát hasznok és a társadalmi kockázatkezelés kombinációját" teljesen természetesnek vették, ezért a komolyabb hitelügyi eligazítást valójában nem is igényelték. Persze nem függetlenül a pénzügyi ismereteik megdöbbentően alacsony szintjétől. Bónuszként még az a megállapítás érdemel figyelmet, hogy a jelzálogalapú devizahitel - "bármennyire forszírozza néhány megnyilatkozó szakértő, ill. szeretnék adósok százezrei" - bizony nem hibás termék: a hitelfelvevők nem a forinthiteleseknél jártak rosszabbul, csak annál, mint amiben bíztak. Az albizottság az ajánlásai között aztán felveti például a magáncsőd jogintézményének bevezetését, sürgeti a pénzügyi alapismeretek és a fogyasztóvédelmi jogok már általános iskolában történő oktatását, a hatóságok összehangolt működését. Határozottabb szemöldökemelést csak a jelentés azon javaslata válthat ki, miszerint a kormány gondolkodjon el a devizahitelek felvételkori árfolyamon történő forintosításának lehetőségén.
De vajon mi a tanulság? Az a dolgozatból is kitűnik, hogy szabályozással és felvilágosítással egyedül az állam tudott volna rendet tartani. Csakhogy a kormányok a krach valószínűségét alábecsülték (mint egyébként mindenki más is), és ezért nem vállalták a népszerűtlen növekedési áldozatot - sajnos ez valamennyi válság ismérve, és erre mindig utólag jövünk rá. Az egyéni felelősségérzet feltámadására is kár volna apellálni: az eszközkezelővel és az árfolyamrögzítéssel közvetlenül, az árverési moratóriummal, a bankadóval és a végtörlesztéssel közvetve mindenki fizeti a károkat, a "társadalmasítás" tehát bejött. Talán az egyetlen vitán felüli következtetés az lehetne, hogy az ősbűn a felelőtlen költségvetési politika, ami előbb-utóbb, így vagy úgy, de mindent tönkretesz. Szomorú, hogy a jelenkori folyamatok szerint csak az ideiglenes tünetmentességet sikerült elérni, a fiskális alkoholizmusból nem tudunk kigyógyulni.
