A hivatalos adatok szerint évi 1200 milliárd áfa nem folyik be a költségvetésbe. Akik nem fizetnek, trükkök százait dobják be, akik a trükköket leleplezni próbálják, olykor szintén nem válogatnak az eszközökben, és előfordul, hogy erőfitogtatással vezetik le frusztrációjukat.
A bot két vége
Aki valamennyit ért a képszerkesztéshez, könnyedén gyárthat magának új költségszámlát. Elegendő egy szabályos minta: a másolatra azt ír annyiért, amit és amennyiért csak akar. Ha szolid keretek között marad, a lebukás veszélye minimális – de azért senki ne bízza el magát! C. több évtizedet töltött az adóhivatalnál, és ügyek ezreibe ásta bele magát – ezt a történetet ő meséli:
„A városszéli ABC jól prosperált, a papírjai rendben voltak, de valami illatozott. Olyasmi, amit nem lát az ember, de ha van orra hozzá, megérzi. A revizor ilyenkor a bejövő meg a kimenő számlákat, a beszerzéseket és az eladásokat nézi. A nagy egészet tekintve jól állt a cég, csak a költségeik voltak az átlagosnál kicsit magasabbak. Ez ütött szöget a fejembe. Az egyik beszerzés számlája egy jól ismert nagykertől volt, aztán a másik meg a harmadik is. Minden rendben. De akkor miért magas a költség? Tizenhárom napomba telt, mire rájöttem, igaz, ehhez el kellett mennem a nagykerhez is. A kapcsolódó vizsgálat során kiderült: a városszéli ABC-nek a nagyker hivatalosan mindössze havi két számlát állított ki. A harmadikat a delikvens maga csinálta egy képszerkesztő programmal és némi kézügyességgel. Az abban a hónapban érvényes árakat tartalmazta, a sorszám nagyjából az igazi számlák sorszáma közé esett, csak éppen a nagyker által kiadottak között nem szerepelt.”
| ||
D., aki adóhivatali évei után adótanácsadó lett, a másik oldalról hoz példát: „Egy lakótelepi garázsban másfél évig üzemeltetett vegyesboltot egy fiatal házaspár, de rá kellett jönniük, ez nem az ő világuk, tehát végelszámolással meg akarták szüntetni a céget. Nem sikerült túl jól: az adóhivatal kiküldte a papírt, hogy a kft.-jük 300 kamionnyi csirkehúst vásárolt Lengyelországból, de az áfát elfelejtették befizetni, úgyhogy tüstént utaljanak át 600 millió forintot. Ekkor kerültem én a képbe, és az ügy még most is tart. Az adóhivatal nem nézett el semmit: az áfát olyan vásárlói számlák, importpapírok alapján kereste a házaspáron, amelyeken az ő cégük adatai szerepeltek: név, cím, adószám stimmelt. Ezek az adatok viszont nem titkosak, az ingyenes cégnyilvántartásokból bárki kiírhatja őket. És úgy tűnik, a csirkehúsnepper, bárki volt is az, ki is írta: épp azért, hogy az áfával megpattanhasson. A kamionsofőrök közül hatot sikerült eddig elérni: hárman semmire sem emlékeznek, hárman annyit mondtak, útközben jött valakitől a telefon, hogy hova is kell vinni az árut; de régen volt, a pontos címre nem emlékeznek. Az biztos, hogy garázsbolt előtt nincs kamionnyi hely. Csakhogy ez a NAV-nak kevés bizonyíték. Az is kevés, hogy a jelek szerint minden rendelést telefonon adtak fel Lengyelországba. Az sem gyanús, hogy minden számlát zlotyban állítottak ki és készpénzben fizettek. Akkor ezt úgy kell elképzelni, hogy a kamionsofőr odaállított volna a garázshoz, lepakolta a 15 tonna csirkét, majd zsebbe gyűrt két aktatáskányi pénzt, és elrobogott?”
Üldözők
Az adóellenőrök között előfordul mindenféle ember. A jó ellenőr hatékony, ismeri a trükköket, és maga sem retten meg, ha be kell vetni pár cselt – de azért mindennek van határa.
Vidéki megyeszékhely nagyáruházában működő kis kávézóban mérgelődik a presszósnő: „Bedöglött a pénztárgép! Kéne a nyugtatömb!” – kiáltja hátra a munkatársainak. Pechére éppen ott tartózkodik Zs. revizor, aki egy eseménytelen szolgálat után tért volna vissza a hivatalba. Vár egy picit, hátha előkerül a nyugtatömb, de mivel nem akarja elszalasztani a ziccert, előretolakszik, odacsapja a pultra csupa öt- és tízforintosokban a kávé árát. „Rögvest indul a buszom, megtenné, hogy soron kívül ad egy kávét?” „Tessék, ha már annyira siet!” – mondja a kiszolgáló. A nyugtatömb ekkor még mindig nem kerül elő, a raktárban lévők talán nem is hallották a kérést. Zs. az igazolványa felmutatásával azonosítja magát, és rettenetes bírságot ró ki a kávézó tulajdonosára.
A tulaj másnap kihallgatást kért a megyei igazgatótól. Elpanaszolta neki a történteket, megmutatta az üzleti könyveit. „Én megadom a császárnak, ami a császáré, de a szemétséget rühellem” – mondta. Az igazgató hívatta a revizort, aki szóról szóra megismételte a történetet, azzal kiegészítve, hogy az áfatörvény ilyen meg olyan paragrafusa alapján a lehető legszabályosabban járt el, és reméli, az igazgató sincs más véleményen. Nem volt, viszont Zs. néhány nap múlva a város hírhedt téglagyári során találta magát, ahol egy hónapig kellett ellenőriznie az ottani kocsmákat úgy, hogy napi legkevesebb három megállapítást vártak el tőle.
Mielőtt meghatódnánk a népmesei fordulattól, tegyük gyorsan hozzá, hogy a kávézó tulajdonosának be kellett fizetnie a tetemes bírságot.
A legéltesebb adóhivatali dolgozók máig párás szemmel emlegetik B.-t, aki szerintük jó eséllyel pályázhatna a legszemetebb revizor címre. Ötvenes, pocakos, kopaszodó pacákot képzeljünk magunk elé, aki a sok használattól kifényesedett aktatáskával jár munkába. „Minél jobban utálják, annál jobban érzi magát. Ez egy típus” – jellemzi őt volt kollégája.
Az eset, amely az adóhivatali legendák közé emelte, egy vidéki kórház büféjében történt. Az akcióhoz persze nem állhatott sorba a büfénél viseltes tweedzakóban, kitérdesedett nadrágban, kezében az aktatáskával. „Beteg” lett: a kórházi vécé magányában strandpapucsra váltott (a történeti hűség kedvéért: a zokni rajta maradt), nadrágját begyűrte a táskába, atlétatrikója és klottgatyája fölött az a fajta csíkos frottír fürdőköpeny libegett, amelyet a hatvanas évek elején gyártottak. A táska – kivételesen – a társa kezében billegett. „Egy duplát kérek, két cukorral” – rendelt, és elmélyülten nézegetett pár pecsétes papírt. Mintha csak a leleteit böngészné. A kávé gyorsan megérkezett, a nyugta nem. B. előkotorta az igazolványát, és a büfés orra alá tolta: „Nyugtaadás elmulasztása miatt jegyzőkönyvet kell felvennem.”
Üldözöttek
Ha az a célunk, hogy milliárdokat markoljunk fel, és az adóhivatal bottal üsse – vagy még avval se – a nyomunkat, nem feltétlenül szükséges felfogadni adóelkerülési szakértőt. Ellenkezőleg: ne fogadjunk fel senkit. Sőt ne tegyünk semmit, a következőket pedig főleg ne tegyük. Ne alapítsunk céget. Ne nyissunk bankszámlát. Ne kérjünk semmiről se számlát. Ne is adjunk számlát, senkinek, semmiről. Ne legyen bejelentett alkalmazottunk. Ne vezessünk nyilvántartást a bevételeinkről, az eladott tételekről, partnerekről. Kerüljük az adóbevallást. Ne hagyjunk semmilyen nyomot. Ha nincs nyom, nincs lebukás.
Ezen az alapon és persze a sűrű fillér elvén működik a „kannásborbiznisz”. Akkor, ha elkerülhetetlenül szükséges valamilyen dokumentum beszerzése, fogadjuk meg K. kocsmáros üzletviteli és adótanácsát: „Ha jön az ellenőr, nálam két demizson bort talál a hivatalos raktáramban, a nem hivatalosba pedig nem engedem be. Erről a két demizson borról van is egy számlám, még az 1970-es évek vége felé állította ki egy becsületes termelő. Azóta is ezt a két demizson bort árulom, egy félédes fehéret meg egy száraz vöröset, többnyire hosszúlépésnek, vagy ki hogy kéri. Ilyen világot élünk, a két demizson bizony hosszú időre elég.”
A következő eset ugyancsak a magyar kreativitás iskolapéldája. Van úgy, hogy egy cégvezető megszorul, és a hónap végén nagyon kéne neki valahonnan pár százezer forint. Nem is sok időre, 10-20 napra, azalatt ugyanis bejön a szokásos bevétel. Ha a bankhoz fordul, annak csak hosszadalmas procedúra után lesz eredménye. Hiteligénylést kell kitölteni, mellékelni a múlt havi – még le sem könyvelt – főkönyvi kivonatot, a házőrző oltási bizonyítványát és a feleség személyi igazolványát, és pozitív döntés esetén méregdrága közjegyző előtt kell a banknak átengedni a jelzálogjogot a családi házra. Hosszú, idegtépő és drága.
L., az adószakértő ilyen alkalmakra tartogatja ötletét a holtbiztos kamatmentes áthidaló kölcsönre. „Azt szoktam javasolni – hangsúlyozom: javasolni, mert a végső döntést természetesen az ügyvezetőnek kell meghoznia –, hogy a havi áfabevallást »véletlenül« tévesen töltsék ki. Ha, mondjuk, a befizetendő áfa 500 ezer forint, írjanak be 300 ezret, és küldjék el a bevallást, utalják át a NAV-nak a pénzt. Máris ott a kétszázezer, nincs előbírálat, nincs jelzálog a házon, nem kellett zargatni a könyvelőt. Amikor aztán megjön a várt pénz, a cégvezető csapjon a homlokára, azanyját, véletlenül hibásan töltöttem ki az áfabevallást. Azonnal helyesbít, és befizeti a hiányzó 200 ezret. A NAV még fel sem dolgozta az eredeti papírokat, már kap is egy másikat, ráadásul a pénzügyi teljesítés is rendben: tiszta munka.” Kamatmentes áthidaló kölcsön az adóhivataltól – tudja ezt überelni bármelyik bank?
Mint minden szakmának, az adózásnak is megvan a maga nyelvezete. E zsargonban a megállapítás igen fontos kifejezés: NAV-ul annyit jelent, hogy találtak valamit – adóhiányt, szabálytalanságot, bármit –, aminek következménye van. És persze e következmény forintokban – bírságban, pótlékban, késedelmi kamatban – mérhető.
Mármost azt minden vállalatnál illene tudni: a revizor egyet utál. Ha nem talál semmit. Sajnos a rendszer és az elvárások olyanok, hogy gyakran még a kákán is csomót kell keresnie. Adóellenőrzésre kijelölt vállalatunk szerencséje azonban, hogy a revízióra szánt idő szabott. Ezért a legcélszerűbb magatartás, ha az adóalany jó előre gondoskodik valami koncról. (Pláne, ha valahol a könyvek mélyén valamilyen komoly rejtegetnivalója van…) Az adószakértő természetesen erre is kidolgozott már egy holtbiztos megoldást. „Azt szoktam javasolni az ügyfelemnek, hogy ne azonnal, de, mondjuk, a második nap közepe felé mintegy véletlenül hagyjon nyitva egy olyan dossziét, amin messziről látszik, hogy van benne valami gyanús. Az esetek 99 százalékában ráharap a revizor. Megkutatja, majd többnyire ezzel meg is elégszik. Fölveszi a jegyzőkönyvet, megvan a megállapítás, mindenki boldog.” És hogy a megtalálandó bibi milyen jellegű legyen? Néha elég, ha nincs meg valamilyen szabályzat, amit ugyan előír a számviteli törvény, de gyakorlati haszna semmi. A pénzkezelési szabályzat egyike lehet a gumicsontoknak: a multiknál nyilván szükséges, de egy családi cégnél, ahol minden és mindenkivel összefonódik, nyilván marhaság. De a lényeg nem is ez, hanem hogy lennie kell. Ha nincs, az baj. Máris jöhet a megállapítás…
Ezzel persze senkit se biztatunk arra, hogy direkt ne csináljon meg bármit is, amit előír a törvény; és a fentebb vázolt trükköket is mélységesen elítéljük. Még akkor is, ha ezekből soha nem jön össze a luxuskéró a Pasa parkban – de aki a kicsit nem becsüli, az a nagyot nem is érdemli!
| Bezzeg Amerikában Nemrég néhány hetet töltöttem a barátaimnál Floridában, ott találkoztam Fruzsinával, aki egy kis családi cég tulajdonosa. Hárman dolgoznak a társaságban – ő, a lánya, Ágnes, és a férje, Karesz. Kérdeztem, mennyi volt a tavalyi forgalmuk. „Olyan 80 ezer körül” – mondta némi fejszámolás után Fruzsina. Azaz úgy 18-20 millió forint (árfolyamtól függően). Amerikában, pláne három emberre, ez bőven az átlag alatti bevétel. „És az adózás? Miket lehet elszámolni?” – érdeklődtem. Kiderült, hogy mindent, ami összefügg a biznisszel. Karesz sorolja: ha vesz egy inget, az nyilván munkaruha. A takarítószerek anyagköltséget jelentenek. Az üzlethez kell az internet, a számítógép is. Ebéd, vacsora: szintén üzleti kiadás. Azaz minden elszámolható, ami logikusan az üzletmenethez köthető. „Ráadásul itt elég lazák a bizonylatolási szabályok. A legtöbb esetben bőven elég a nyugta, nem kell áfás számla. És, ugye, a legfőbb elv: a számla azé, aki elszámolja” – mondja Ágnes, aki a könyvelést intézi. „No, és mennyi volt az adó a 80 ezer dollár után?” – tettem föl a kérdést. Vagy két perc múltán mindhárman ugyanarra jutottak: négyszáz dollár. Nyolcvanezer után. Erre mit mondhattam volna? Bezzeg Amerika? Vagy inkább azt: bezzeg nálunk! Itt megtudhatnák, mennyi a magyarok istene. |
