Tekintélyes tömeg és döbbenetes mennyiségű sajtómunkás gyűlt össze az ELTE Kiss János altábornagy utcai gyakorlóiskolájának tornatermében tartott szülői fórumon tegnap délután, hogy az iskola megmentéséről beszélgessen. Az általános feltehetően marad, a középiskoláról viszont már le is mondtak a döntéshozók. Talán negyedórába se tellett a kezdés után, hogy az egyik anyuka hangosan közbeszóljon. Azt mondta el, amit később szinte mindenki: az iskola jól működik, a forráshiányon kívül a világon semmi nem indokolja a bezárását, úgyhogy arra kéri az illetékeseket, bárkik is legyenek azok, biztosítsák a pénzt a működésére. Dübörgő tapsot kapott, ahogy a nyomában járó mindegyik dühös szülő. Az viszont, hogy pontosan kiknek kéne a pénzt biztosítani, megint nem derült ki egyértelműen.
Pokorni Zoltán – Hegyvidék polgármestere – nehezen követhető álláspontja szerint a kerületnek immár nem dolga finanszírozni az iskolát, mert a kerületek idéntől nem iskolafenntartók, de tulajdonképpen már eddig sem volt dolga, csak a kerületi és a körzeti gyerekekért érzett felelősség miatt vállalták szerződésben, hogy támogatják a Gyakorlót. Vagyis e tekintetben – folytatta Pokorni – nem változott semmi, mindazonáltal a mégis megváltozott helyzetre való tekintettel újra kell tárgyalni az ELTE és az önkormányzat közti szerződést, már csak azért is, mert ez évtől nemigen telik további támogatásra. Később mégis hajlott rá, hogy ne csak 25 millió forintot adjon az iskolának idén az önkormányzat, hanem többet, akár mind az 50-et, ha sikerül. Pokorni ugyanakkor elismerte, hogy a szerződésben vállalt felújítási munkák jó részét nem végezte el az általa vezetett helyhatóság, állítólag azért, mert a nagy munkákhoz nem sikerült pályázati pénzt szerezni. A szerződésben viszont ettől teljesen függetlenül az szerepel, hogy az önkormányzat a felújítások „fedezetét a tárgyév költségvetésében kötelezettségként szerepelteti” 2008 és 2013 között, pályázati bevételek elmaradására vonatkozó kitételek nem szerepelnek a megállapodásban.
Megérkeznek
Fotó: MTI
A Klebelsberg Központ képviselője, Fodor Gábor tankerületi igazgató továbbra is azt az álláspontot képviselte, hogy nekik nincs más dolguk az üggyel, mint hogy segítsenek a fenntartásukba kerülő iskolákban elhelyezni – két évfolyamon az osztályközösség teljes és a pedagógiai program minél nagyobb mértékű megtartásával – a bezáró középiskola tanulóit. Mint ahogy az iskola bezárásának okait feltáró cikkünkben is jeleztük: az állami fenntartót egyáltalán nem érdekli, mi lesz az iskola körzetébe tartozó leendő tanulókkal iskola nélkül.
Szomorú volt ugyan hallgatni ezeket a hárításokat, de mégis: Pokorniék legalább ott ültek a pulpituson, elviselték hosszú órákon keresztül a szülők feléjük áradó, kétségbeesett dühét, alkalmankénti megvető nevetését, és – becsületükre legyen mondva – szemmel láthatóan borzasztó rosszul érezték magukat. Látszott, hogy bármennyi saruk is van benne, legalább zavarja őket, ami történik. Azok viszont, akik eldöntötték, hogy az ELTE költségvetési támogatása idén négymilliárd forinttal, azaz bő húsz százalékkal csökken, akik erről a mértéktelen pusztításról határoztak, nem voltak ott a tornateremben. Amennyiben ilyen méretű felsőoktatási pénzkivonással kell számolni, akkor az ELTE Gyakorló középiskolája csak az első eldőlő dominó lesz, ahogy ezt az egyik szülő is megjegyezte, és messze nem csak a gyakorlók vannak veszélyben.
Mindezt figyelembe véve meghökkentően cinikusnak tűnik az oktatási államtitkárság minapi közleménye, mely szerint „az ELTE kizárólagos joga dönteni a közoktatási intézmény jövőjéről”, továbbá „az önkormányzat vállalásának teljesítését semmi nem akadályozza, változatlanul folyósíthatja az eddigi évi 50 milliós kiegészítő támogatást, amely összeg hiánya az iskola további működésében gondot jelenthet. Az Emmi Oktatásért Felelős Államtitkársága bízik benne, hogy a XII. kerületi gyerekek érdekében a Hegyvidéki Önkormányzat és az ELTE megtalálja a megnyugtató megoldást az iskola további zavartalan működtetésére”. A közlemény címe még ráadásul az, hogy „az állam teljesíti kötelezettségét”.
A szülők felajánlották minden mozgósítható erőforrásukat, munkaerejüket és magánvagyonukból is hajlandónak mutatkoztak volna áldozni arra, hogy ne szűnjön meg a középiskolai rész sem, de Pokorni és a tankerületi igazgató is világossá tette, hogy erre semmi esélyt nem lát.
A szülők aktivitásánál is megindítóbb volt a diákokat hallgatni. Szabó Noémi (újabb név Ábrahám Mátéé és másoké mellett, amelyet érdemes megjegyezni) bátor és okos kérdéseket tett fel többek közt arról, hogy mi lesz a suli bezárása után a tanáraival, majd elsírta magát. Miután megnyugodott, lepacsizott a közelében ülő sráccal, aki gratulált neki. A gyerekek fegyelmezetten, visszafogott indulattal kérdeztek, és olyan elképesztő ragaszkodást tanúsítottak az iskolájuk iránt, ami önmagában is igazolta az ott folyó pedagógiai munka színvonalát. Noémi után, az ő szavaira utalva az elsőként bekiabáló anyuka sírta el magát, aztán, jó két és fél óra után, véget ért a fórum. Biztató csak a szülők felelőssége, elszánása és a gyerekek megszólalása volt. Őket, ezt a minden jel szerint nagyon sokra hivatott nemzedéket hallgatva ismét úgy tűnt, hogy Széchenyinek mégis igaza volt: Magyarország tényleg nem volt, hanem lesz. Már csak azt kell kibírni, ami a kettő között van.
