Hajléktalankérdés a politikában címmel rendezett konferenciát ma délelőtt Budapesten a Political Capital. Bár a téma nem tartozik kifejezetten az elemző, tanácsadó intézet profiljába, a probléma iránti érzékenység és annak fontossága is indokolta a választást – mondta el Krekó Péter igazgató. Emellett az sem elhanyagolható, hogy az ehhez hasonló események még a téma szakpolitikai fontosságát is erősíthetik.
| ||
Az elmúlt évben érvénybe lépett, szigorított jogszabályok – hogy csak a legsúlyosabbat említsük, az alkotmány negyedik módosítása, majd az annak hatására levezényelt kriminalizáció és rendészeti intézkedések életbelépése – mind hozzájárultak ahhoz, hogy az otthontalanok problémája erősen a közbeszéd tárgyát képezze. Felmérések szerint a társadalom kisebb része hajlik arra, hogy demoralizálja, ne tekintse embernek a fedél nélkülieket, és (állítólag) többnyire empatikus az általános hozzáállás, mert viszonylag tűrhetően működik az ellátórendszer – vezette fel a témát Juhász Attila a Political Capitaltól.
Ám hiába találtatott széles körben szakpolitikailag érdemesnek az ügy, a pártok programjába mégsem kerül be érdemi szinten. Valós intézkedéseket, kampányokat vagy bármiféle megmozdulást pedig csupán a civil szféra aktivistái felől érzékelhetünk.
És bár a magyar tipológia megkülönbözteti a fedél nélkülieket, a hajléktalan embereket, a lakástalanokat és az otthontalanokat, a köznyelvben ezek szinte szinonimaként jelennek meg (ez a cikk is ilyen módon jár el) – árnyalatnyi különbség van a jelentések között, miközben a probléma alapvetően hasonló.
A hajléktalanság mint probléma nemcsak a főváros sajátja. 2009 óta a hajléktalanok háromnegyede vidéken él, Budapesten pedig hullámzóan csökken az adatfelvételbe bekerülők száma. Mondunk néhány számot is: 2013-ban az ellátórendszert 37 377-en vették igénybe; 2012-ben 225-en fagytak halálra – ezeknek a haláleseteknek a 63 százaléka az áldozatok saját otthonában történt; 2011-ben pedig körülbelül 100 ezer ember került kapcsolatba a hajléktalanellátó rendszerrel. (Fontos, hogy az említett számok – amelyek a konferencián hangzottak el – egy átfogóbb problémát emelnek ki, amely fókuszában nemcsak azok az emberek állnak, akik életvitelszerűen az utcán élnek.)
Hangsúlyozandó még, hogy a hajléktalanellátó rendszerek fenntartására évi 15 milliárd forintot fordít az állam, ehhez plusz 500 millió forinttal járulnak hozzá azok, akik igénybe veszik az adott szolgáltatásokat.
Hozzáértők
Az első szekcióban szakemberek folytattak eszmecserét. Kende Anna (ELTE PPK) szerint a dehumanizációs attitűd egyfajta pszichológiai védekezés, voltaképp természetes folyamat. A baj azzal van, amikor ezek az ellenérzések nyíltan a politikai közbeszéd részévé válnak, sőt a törvény részei lesznek, mert akkor megszűnnek a folyamatra nézve a jogi akadályok. Itt tartunk most.
| ||
Udvarhelyi Tessza (kulturális antropológus) véleménye szerint a valóságban mindez úgy néz ki, hogy szerintünk az a normális, hogy vannak emberek, akiknek nincs hol lakniuk. A Város Mindenkié (AVM) aktivistája, Fekete-Nagy Miklós azt hangsúlyozta, hogy különbséget kell tenni a tipológiai megfogalmazások között, hiszen nem minden hajléktalan ember fedél nélküli, vagyis nem mindenki él az utcán, ő maga például szállón lakik, de vannak, akik a város szélén lévő erdőkben saját privát életet alakítanak ki maguknak ilyen-olyan hajlékkal.
A Menhely Alapítvány képviseletében Győri Péter arról beszélt, hogy a probléma ott kezdődik, hogy a rendszerváltás óta nincs lakáspolitika, a lakáshoz jutást csak kamattámogatással, valamint devizahitellel „segítették”, amelyek egyike sem bizonyult túl jó húzásnak. A beszélgetés résztvevői közül többen kiemelték, hogy most épp egy önkormányzati választás előtt állunk – úgy, hogy nincs is szó erről a problémáról (sem). A résztvevők szerint a lakhatáshoz való jog törvényi szinten kell, hogy megjelenjen, és sokkal inkább valós intézkedéseket kell tenni, mintsem nagyvonalú gesztusokat.
Hann Endre, a Medián ügyvezető igazgatója ijesztő folyamatnak nevezte a jelen helyzetet, Győri Péter pedig hullámzó folyamatként éli meg a történéseket, azt látja, hogy van némi törekvés, például hajléktalanszállók épülnek – akár zavarba ejtően jók is –, míg vannak teljesen elmaradott, már-már 19. századi helyek is. A különböző vegzáló intézkedések pedig újra meg újra – optimizmusra okot adó – társadalmi szolidaritást hívnak elő.
Nő a szegénység, csökken az önkormányzati lakások száma – mondta még Udvarhelyi, aki az AVM aktivistájaként arról is be tudott számolni, hogy például a kőbányai önkormányzattal egészen ambivalens a kapcsolatuk: míg megesik, hogy élőláncot kell szervezniük egy-egy kilakoltatás megakadályozása érdekében, addig mostanra évi 2 önkormányzati lakást ad Kőbánya, amelyet rászoruló hajléktalan emberek segítséggel felújítanak, és új, minőségi életet tudnak ezáltal kezdeni. „Jó volna, ha minden önkormányzat számára ez lenne a minimum.”
Tarlós és Falus helyett
| ||
A szervezők eredeti elképzelése szerint a második kerekasztal-beszélgetésben főpolgármester-jelöltek „csaptak volna össze” az ügy apropóján, azonban a Political Capital felkérésére sem Tarlós István, sem Falus Ferenc nem reagált érdemben. Így egy vegyes válogatottat hívtak össze, amelyben Bodnár Zoltán (a Liberális Párt főpolgármester-jelöltje), Juhász Péter (az Együtt–PM Budapest V. kerületi polgármesterjelöltje), Kunhalmi Ágnes (az MSZP budapesti elnöke, országgyűlési képviselője), Osztolykán Ágnes (az LMP tagja) és Staudt Gábor (a Jobbik főpolgármester-jelöltje) vett részt.
A politikusok a társadalmi csoportok stigmatizációjáról, nem létező programokról, valamint arról értekeztek, milyen mértékben szakmai és mennyiben politikai kérdés a hajléktalanság, de azzal mindenki programszerűen egyetértett, hogy lakáspolitikára márpedig szükség van.
A törvényi intézkedések a stigmatizáltságot erősítik – vélekedett Bodnár Zoltán –, a hatalom pedig gyakorlatilag zászlajára tűzte a stigmatizálást – mondta Juhász Péter. Kunhalmi Ágnes szerint a kormány lenézi és megbélyegzi a kisebbségi csoportokat, a megoldás kulcsa pedig a differenciált szemléletmód terjesztésében és a nevelésben van. Osztolykán Ágnes saját bőrszíne kapcsán különböző stigmatizáltságokról beszélt, és hangsúlyozta, hogy a jelen kormányzat megengedi magának azt a viselkedést, hogy sem szakmai vitát, sem társadalmi konzultációt nem folytat, pedig szélesebb körű társadalmi összefogásra lenne szükség.
A Jobbik megint vallomással készült: kiderült, hogy „színvakok”, a társadalmat csupán törvényt sértő és törvényt tisztelő polgárokra osztják. Staudt Gábor véleménye szerint a hajléktalanság megszüntethető, ha mindenki egyforma segítséget kap, és így a társadalom aktív tagja lehet.
A lakásprogramot emlegetve Osztolykán lakásszövetkezetről beszélt, majd a beszélgetés résztvevői unalomig emlegették a szociálisbérlakás-rendszer kiépítésének szükségességét, mintha ezzel bármi újat mondtak volna.
Persze a vagdalkozásnak is időben elérkezett az ideje. Az MSZP-s XIII. kerület empátiadeficitje hamar porondra került, amiről Kunhalmi csak annyit mondott röviden, hogy van, amikor rossz eszközöket használnak, de nem rossz szándékból, ám persze alapvetően nem ért egyet Tóth József intézkedéseivel.
Az ismétléses politikai lózungparti végén a hallgatóságból Demszky Gábor kapcsolódott be a diskurzusba, aki mintegy búcsúzóul jól kiosztotta a beszélgetés résztvevőit – hiszen szerinte nem is értenek az egészhez.
