Három évtizede két fordulóban bonyolították le az új köztársaság első önkormányzati választását (1994-től egyfordulós a helyhatósági választás). A szeptember 30-i első kör után már sejteni lehetett, ami a második forduló (október 14.) biztossá vált: a nagyobb és közepes városok többségében tarolt az akkori liberális ellenzék, amelynek fő ereje még a Szabad Demokraták Szövetsége (SZDSZ) volt, de előretört a Fidesz is. Ehhez képest a jobboldali/jobbközép/konzervatív/nemzeti (és sorolhatnánk a jelzőket) kormánypártok, a Magyar Demokrata Fórum (MDF), a Kereszténydemokrata Néppárt (KDNP), de különösen a kisgazdapárt (FKGP) látványos vereséget szenvedtek. Az utódpártként emlegetett szocialisták a futottak még kategóriába tartoztak.
Történelmi adósság
Ekkor nyílt először lehetőség arra, hogy hatalmi okokból emelt korlátok, választójogi restrikciók, ilyen-olyan színezetű terror vagy éppen a megszálló csapatok önkényes döntései nélkül válasszanak az ország polgárai önkormányzati testületeket. A két világháború között a Bethlen gróf által kiépített autoriter (habár parlamentáris) rendszer nem engedhette, hogy pusztán a választói akarat döntsön – mondjuk Budapest – vezetéséről. (Még ha az 1920-as fővárosi választás a meglévő választójogi korlátozások ellenére is viszonylag szabad volt – leszámítva persze, hogy a Budapesten népszerű szociáldemokraták a fehérterror miatt bojkottálták a részvételt.) Így végül a Törvényhatósági Bizottság arányában is mind több tagját a kormányzat delegálta érdekképviseleti alapon a hozzá lojális személyek közül. Közvetlenül a 2. világháború után hellyel-közzel szabad önkormányzati választást tartottak: 1945. október 7-én korábban soha nem látott (az új választójogi szabályozás által is elősegített) választói aktivitás mellett a budapesti törvényhatósági választásokon némi meglepetésre abszolút többséget szerzett a szovjet dominanciájú Szövetséges Ellenőrző Bizottság által engedélyezett egyetlen erős polgári párt, a Független Kisgazdapárt. A legyőzött kommunisták és a szociáldemokraták ezt követően nem erőltették, hogy szabad választásokon dőljön el, ki irányítsa a magyar településeket. A hamarosan bekövetkezett kommunista hatalomátvétel után létrejött az a formális, egypárti választásokon alapuló, felülről irányított tanácsrendszer, amely 1990-ig meghatározta a települések önkormányzatinak hírből sem nevezhető vezetését.
A tanácsrendszer demokratikus leváltására született meg az önkormányzati választásokról szóló, utólag kissé túlbonyolítottnak tűnő szabályozás. Jellemző, hogy először nem is a törvényt, hanem a választás időpontját szülték meg a pártok: Göncz Árpád (az Országgyűlés által később megválasztott köztársasági elnök ekkor még csak ideiglenesen töltötte be a posztját) 1990. június 27-én a parlamenti pártokkal folytatott konzultáció nyomán jelölte ki az időpontot szeptember 30-ra – jellemző, hogy új önkormányzati választási törvény híján helyhatósági választás helyett a még hatályos jogszabályoknak megfelelően tanácsi választásokról beszéltek. A korábban tervezett szeptember 23-i dátumot azért kellett egy héttel odébb csúsztatni, mert túl korai lett volna az államfő megválasztásának módjáról szóló – július 29-re kitűzött, és teljes érdektelenségbe fulladt – népszavazás időpontjához. A szabadon választott önkormányzatok felállásáig az Antall-kormányzat meghosszabbította a tanácsok amúgy június 8-án lejárt mandátumát.
Az 1990 tavaszán megválasztott új Országgyűlés hetekig tartó viták, egyeztetések után 1990. augusztus 3-án fogadta el a helyi önkormányzatokról szóló törvényt, amely szerint – szemben a korábbi tanácsi igazgatással – az önkormányzatok minden korábbinál szélesebb körű, törvényben garantált jogosítványokat kaptak a településük ügyeinek intézésére (a hivatali apparátust ettől kezdve a jegyző irányította). A törvény preambuluma is kiemeli, hogy a jogszabály elismeri és védi a helyi közösségek önkormányzáshoz való jogait, lehetővé teszi, hogy a választópolgárok helyi közössége – közvetlenül, illetve a választott helyi önkormányzat útján – önállóan és demokratikusan intézze a helyi érdekű közügyeket. E szép szavak mellé látszólag bonyolult, habár a maga nemében logikus választási szabályrendszert alkottak (lásd erről keretes írásunkat), amelynek a legnagyobb hibája az lett, hogy a megállapított 40 százalékos részvételi küszöbbel túlbecsülte a pártokból, politikából, közügyekből gyorsan és nagy arányban kiábránduló választópolgárok aktivitását.
Pedig jelentkezőkben nem volt hiány. Augusztus 27-én kezdődtek a jelölések, és az Országos Választási Bizottság adatai alapján az országban 8559 polgármesterjelölt, 48 939 kislistás képviselőjelölt és 12 841 egyéni választókerületi képviselőjelölt indult 42 párt, 647 társadalmi szervezet, 12 kisebbség és 447-féle koalíció támogatásával. Kiemelkedően magas volt a független indulók aránya (a polgármestereknél 76,35 százalék, a kislistás képviselőjelölteknél 63,54, az egyéni választókerületi jelölteknél pedig 22 százalék).
Érdeklődés híján
Az első szabad helyhatósági választásokon még az eredménynél is meglepőbb volt a választópolgárok érdektelensége. Az 1990. szeptember 30-i első választási fordulóban a választásra jogosultak mindössze 40,16 százaléka, az október 14-i második fordulóban csupán 28,94 százaléka adta le a voksát – ráadásul a szabályozás miatt számos mandátumról végül az első fordulóhoz képest is kevesebb szavazó akarata döntött (40 százalék alatti részvétel esetén megismételték az egész listás szavazást). Pedig a szeptember közepi prognózisok még 52–53 százalékos, tisztes részvételt jeleztek előre. A költségvetési pénzből finanszírozott Magyar Közvélemény-kutató Intézet (MKI) például nemcsak a választói aktivitást mérte a valóságnál messze magasabbra, hanem a politikai tendenciákat is. Az MKI felmérése az MDF magabiztos előnyéről tudósított, míg a második helyre a Fideszt, a harmadikra az SZDSZ-t várta. Ezzel szemben – az akkor még nálunk is aktív Gallup előrejelzését igazolva – SZDSZ, MDF, Fidesz sorrend alakult ki az összesített szavazatok alapján.
A 10 ezer vagy ennél kevesebb lakosú 2930 település közül 2911 helyen a törvény értelmében közvetlenül választottak polgármestert, akiknek a túlnyomó többsége (82,9 százalék) függetlenként indult; ez jellemzően azoknak a korábbi pártállami vezetőknek az újraválasztását jelentette, akik nem léptek be egyik új pártba sem. A 10 ezer lakosnál kisebb településeken közvetlenül megválasztott polgármesterek 55 százaléka, de még a nagyobb településeken közvetve megválasztott városvezetők 18 százaléka is tanácstag volt korábban – azaz a szavazók jóvoltából meglehetősen korlátozott elitcsere valósult meg. A választók tehát a helyi ügyek intézésében fontosabb szempontnak gondolták a társadalmi beágyazottságot és az ügyintézési rutint, mint akár saját (amúgy sem túl stabil) pártkötődésüket, és figyelembe vették az új pártokban mutatkozó káderhiányt is.
A pártok közül a legtöbb polgármestere a választásokon amúgy a saját mércéje szerint igen rosszul szereplő FKGP-nek lett (108), míg az MDF 68, az SZDSZ 56, a KDNP pedig 52 polgármesteri posztot hódított el. A többi párt és társadalmi szervezet 1 százalék alatti eredményt ért el, 5 polgármestert pedig nemzeti és etnikai kisebbségi jelöltként választottak meg.
A 10 ezer vagy ennél kevesebb lakosú településeken a kislistás választással mandátumhoz jutott 20 481 képviselő-testületi tag 71,2 százaléka független volt, 6,2 százalék az FKGP, 4,4 százalék az MDF, 3,7 százalék az SZDSZ, 3,1 százalék a KDNP, 1,3 százalék az Agrárszövetség és 1,1 százalék az MSZP jelöltjeként indult. A 10 ezernél több lakosú településeken (ahol a képviselők kicsit több mint a felét egyéni választókerületben, a többit listán választották meg, a polgármester személyéről pedig az új képviselő-testület szavazott) a liberális ellenzéki pártok sikerét hozta a választás. A bonyolult koalíciók miatt a választásokról szóló összefoglalókban sem mindig ügyeltek arra, hogy a számokat összeadva mondjuk ne 150 százalék jöjjön ki. Az SZDSZ 20,7, az MDF 18,3, a Fidesz 15,3 százalékot kapott önállóan – csakhogy további 5 százalék jutott a Fidesz–SZDSZ liberális koalíció közös jelöltjeire, 2,5 százalék az MDF–FKGP és 2,2 százalék a mindhárom kormányzó jobboldali erő által támogatott indulókra. Voltak akkori szemmel igen fura összeállások is: Kaposváron például az SZDSZ, a kisgazdák és a kereszténydemokraták indultak közös listán.
Ha az önkormányzati mandátumot szerzett egyéni jelöltek pártok szerinti eloszlását nézzük ugyanebben a településkörben, a tendenciák hasonlóak, legfeljebb még meglepőbb koalíciókkal. A nemzeti és etnikai kisebbségek viszont mindössze 9 mandátumhoz jutottak a közepes és nagyobb településeken, ami jól mutatta az érzéketlen magyar nemzetiségpolitika valódi természetét.
A vidéki városok többségében végül a liberális pártok jelöltje lett a polgármester, például Győrben, Debrecenben vagy Veszprémben – utóbbiban Dióssy László (SZDSZ) 2006-ig meg tudta őrizni a posztját. Ahogy a fővárosi kerületek többségének vezetése is a kezükbe került – hogy mást ne mondjunk, ekkor lett Óbuda polgármestere az SZDSZ és a Fidesz támogatásával Tarlós István.
Külön regény a Fővárosi Közgyűlés tagjainak a megválasztása. A listás választás az első fordulóban érvénytelen volt. A második fordulóban 34,9 százalékos részvétel is elég volt: ekkor az SZDSZ 34,68, az MDF 27,35, a Fidesz 18,16, az MSZP 7,25, a KDNP 4,95, az MSZMP 3,61, míg az FKGP 2,3 százalékot kapott, s a testület papírforma szerint az SZDSZ jelöltjét, Demszky Gábort választotta meg főpolgármesternek. A döntő szavazás előtt álló későbbi polgármester („Budapest vőlegénye”) az akkori heti Beszélőnek adott interjújában nyílt városházáról és fejlesztésekről, a szabad verseny korrupcióellenes hatásáról beszélt, és megosztotta azon vágyát is az olvasókkal, hogy azt szeretné, ha a bejövő utaknál nálunk is ki lenne írva: „Budapest, Kulturstadt”. Legsürgősebb teendőként, az akkor élesedő és láthatóvá váló hajléktalankrízisre utalva azt jelölte meg, „hogy ebben a városban senki se éhezzen, fagyoskodjon, ne maradjon fedél és gyógyszer nélkül”.
Zajos visszhang
Az önkormányzati választások rendben, mindenféle botrányok (vagy éppen a tavaszi országgyűlési választást kísérő durva kampány) nélkül zajlottak. Ami szép teljesítmény, hiszen az Országgyűlésben immár a „hordót a zsidónak/szónoknak” típusú viták zajlottak (egymás hitelességének és nemzethez tartozásának megkérdőjelezésével). A tavaszi parlamenti választásokon győztes MDF ügyvezető alelnöke (az Országgyűlés mai alelnöke), Lezsák Sándor 1990. október 15-i sajtótájékoztatóján jelentette be, hogy elismerik a választások eredményét. Lezsák szerint pártja sohasem tört kizárólagos uralomra, sőt éppen az MDF sürgette a helyhatósági választások minél gyorsabb megtartását. Egyben gratulált minden győztesnek, s örömét fejezte ki, hogy az ellenzék ezután nagyobb részt vállal a kormányzás felelősségéből.
A nagy nemzetközi hírügynökségek értékelése szerint a választók megbüntették az Antall-kormányt a növekvő munkanélküliségért, az inflációért, valamint a gazdasági reformok halogatásáért – szegény elemzők, még nem tudhatták, hogy a magyar választó a gazdasági reformok hiányánál csak magukat a reformokat gyűlöli jobban. A külföldi sajtó az alacsony részvételi arányt többnyire azzal magyarázta, hogy az emberek csalódtak valamennyi politikai párt tevékenységében.
Hamarosan az új önkormányzatokban is csalódniuk kellett. Szabó Miklós történész, közíró és akkor SZDSZ-es országgyűlési képviselő egy 1992-es írásában (Az akadozó rendszerváltás második éve) úgy fogalmazott, hogy az ellenzék fontos pozíciókat szerzett ugyan a társadalom „bázisszintjén”, de a győzelmet nem tudja annak jelentősége szerint kihasználni. A választópolgár pedig azt látja az önkormányzatok bajaiban, hogy „az ellenzék sem jelentene kormányra kerülve jobb közigazgatást, mint a jelenlegi”. Fontosnak tartotta azt is kiemelni, hogy Antallék a kormány meghosszabbított karjaként funkcionáló köztársasági megbízott intézményével visszacsempészték a rendszerbe a néhai főispánt, aki nemcsak törvényességi felügyeletet gyakorol az önkormányzatok felett, de egy személyben irányítja a központi igazgatást is. Lám, nincs új a nap alatt.
| Azok a szabályok
Az 1990-es önkormányzati választások újdonsága volt az úgynevezett kislistás rendszer: ezzel a 10 ezer vagy annál kisebb lélekszámú településeken választották meg képviselő-testületeiket a választópolgárok, akik egyben közvetlenül szavazhattak a polgármesterre is. A 10 ezernél nagyobb népességű településeken (1990-ben 162 ilyen település akadt az országban) két, a fővárosi kerületekben (a Fővárosi Közgyűlés pártlistája miatt) pedig háromszavazatos választási rendszert alkalmaztak. A képviselő-testületek tagjainak a felét egyéni választókerületben, a másik részét listán választották meg, majd az így felállt képviselő-testület választotta meg a polgármestert. Az egyéni választókerületekben az első fordulóban az lehetett képviselő, akire a legtöbben szavaztak, feltéve, hogy megkapta az érvényes szavazatok több mint egynegyedét, és a szavazáson az egyéni választókerület szavazópolgárainak több mint 40 százaléka leadta szavazatát. Amennyiben a szükségesnél kevesebben vettek részt a szavazáson, akkor a második választási fordulóban mindazon jelöltek indulhattak, akik az elsőben is jelöltek voltak, képviselő pedig az lett, aki a legtöbb voksot kapta. Ha a választópolgárok a szükséges számban megjelentek ugyan, de egyik jelölt sem kapta meg a szükséges szavazatszámot, akkor a második fordulóban csak azok a jelöltek indulhattak, akik az első fordulóban megszerezték az érvényes szavazatok legalább 15 százalékát. Ha nem volt három ilyen jelölt, akkor az első fordulóban a legtöbb szavazatot elért három jelölt indulhatott, s képviselő közülük a legtöbb szavazatot elnyerő lett. A listákról a jelöltek – külön számítási mód alapján – a leadott sorrend szerint jutottak mandátumhoz. Megyei önkormányzatokra ekkor még nem voksoltak közvetlenül: oda a települések delegálhattak küldötteket. |
