Pénteki hírek szerint Orbán Viktor és kormányának néhány leendő tagja lázasan egyeztetett a készülő dokumentumról, a kijelölt miniszterelnök a korábbi napokat csak e munkának szentelte. A szöveg ismeretében nem teljesen világos, hogy mi tartott ilyen sokáig: az első 15 oldal, amelyben Orbán újfent beavatja olvasóját politika- és történelemértelmezésébe, nem tartalmaz újdonságot annak, aki a választások óta figyelemmel kísérte akár csak legfontosabb szerepléseit (győzelmi beszéd, országgyűlési felszólalás). A kormányprogramnak szánt következő 70 oldal viszont nem más, mint a márciusban megismert választási program jobbára copy-paste eljárással átemelt változata. A mechanikus másolásra az origo.hu munkatársa szúrt ki egy jellemző példát: a rendről szóló fejezetbe átvett szövegrészben jövő időben beszélnek egy olyan törvényjavaslatról - a büntető törvénykönyv szigorításáról -, amit pénteken, az "utolsó simítások" napján már benyújtottak.
Igen nagy vonalak
Ha a párt választási programjáról azt írtuk márciusban, hogy gondosan kerül mindenféle konkrétumot (mégpedig a "csak senkit nem megbántani, senkit nem fölizgatni" elv jegyében), akkor nemigen mondhatunk mást a mostani dokumentumról sem. (Lásd: Biztonsági játék, Magyar Narancs, 2010. március 18.) A három nagy fejezetre (A nemzeti együttműködés nyilatkozata; A nemzeti együttműködés rendszere; Nemzeti ügyek) de facto kormányprogramnak épp úgy a gazdaságról szóló a legterjedelmesebb része, mint a márciusi Nemzeti ügyek politikájának. A Fidesz gazdasági elképzelései két pilléren nyugszanak: az egyszerű, kiszámítható szabályrendszeren és az államilag finanszírozott gazdaságélénkítésen. Minden további ezek folyománya - a nemzeti piac és a magyar áruk védelme éppen úgy, mint az antimonopolista dörgedelmek. Ezek egyik részével semmi gond, sőt: a bürokrácia és a fölösleges adminisztrációk miatti többletköltségek letörése - egyáltalán, az adminisztratív terhek ésszerű szintre szorítása -, a világos szabályozók valóban elengedhetetlenek egy normális gazdasági környezet kialakulásához. Lózungokon kívül másról azonban nem értesülünk: így pedig az irat inkább hat óhajgyűjteménynek, mint pontos elképzeléseket kifejtő programnak. (Egy példa: "Ma Magyarország nemcsak az adóterhelés, de az állami szabályozásból fakadó terhek mértéke alapján sem versenyképes, még régiós összehasonlításban sem. Ezért a nemzeti ügyek politikájának egyik fontos célkitűzése, hogy Magyarország váljék a kelet-közép-európai régió egyik leginkább vállalkozásbarát országává, olyanná, ahol a vállalkozások működésének állami szabályozása egyszerű és kiszámítható." Így legyen - de milyen konkrét intézkedésekkel valósítjuk ezt meg?)
A gazdaságélénkítésre vonatkozó tézisek ennél jóval problematikusabbak - ha pusztán közhelyesek volnának, az lenne a legkisebb gond. A szerző, Matolcsy György leendő csúcsminiszter jól ismert rögeszméi köszönnek vissza e passzusokból: a válságból kivezető út a belső fogyasztás mesterséges fölpumpálása, mert a gazdaságot talpra állítani csak így lehet. Állami és önkormányzati (vagyis végső soron újfent állami) megrendelésekkel és dotációval életet kell lehelni elsősorban is az építőiparba. Ily módon megteremthető a tíz év alatt beígért egymillió új munkahely nem elhanyagolható hányada, az adó- és járulékfizetésekből pedig gyarapszik a központi költségvetés. Az állam persze nemcsak megrendelésekkel, hanem kedvező kamatozású hitelekkel is segít majd - a kamatcsökkentés ígérete arra utalhat, hogy a Fidesz-kormány a jelenlegi igen alacsony jegybanki kamatot is lejjebb viszi, de mivel ilyet csak a kormánytól független Magyar Nemzeti Bank tehet, marad a 2000 után megismert megoldás: vagyis az, hogy a piaci és a kedvezményes kamatok közötti százmilliárdos különbségeket a költségvetés fogja fedezni.
Ennyi, ami érdemben kihámozható az öt alfejezetre osztott harmadik nagy egység, a Nemzeti ügyek első részéből: mert például az elmúlt években hiába futtatott meg több adókoncepciót is a Fidesz, továbbra sem árul el semmit arról, hogy mit tervez e téren; továbbá az innováció, a kreatív munkahelyek, a zöld szempontok hangsúlyozása, vagy az uniós források hatékonyabb felhasználásának ígérete a kifejtetlenség miatt a fentieknél is megfoghatatlanabbak. Jellemző, hogy miközben a program az építőipar mellett kulcsszerepet szán a turisztikának és a mezőgazdaságnak (főleg a remélt munkaerőfelszívó hatásuk miatt), egyetlen betűt sem pazarol a mezőgazdaság évtizedek óta neuralgikus pontjára, a földkérdésre - mondjuk arra, hogy az uniónál kialkudott földmoratórium 2011-es lejárta utáni időszakra hogyan készül a kormány. (A témáról lásd: Ígéreteikbe zárva, Magyar Narancs, 2010. május 20.)
A további négy alfejezet a rendről, az egészségügyről, a szociális biztonságról és a demokratikus normák helyreállításáról értekezik, ebben a sorrendben - és hasonlóan a Matolcsy-féle részhez, ezek is majdnem szó szerint egyeznek a márciusi alapvetés megfelelő passzusaival. Közös bennük az elmúlt nyolc év kárhoztatása - az ország minden bajáért, a bűnözéstől kezdve a nemzeti egység hiányán és a fogyatkozó lélekszámon át a demokráciába vetett hit megrendüléséig bezárólag az egykori koalíció, kivált a Gyurcsány-kormányok a felelősek. Nagy általánosságokon, és az e fejezeteket még inkább eluraló "de jó lenne, ha"-érzeten kívül más és főleg érdemi mondanivalót nemigen tartalmaz ez a 40 oldal. Bevett jelszavak (3500 új rendőr, családbarát politika, egymás iránti szolidaritás, munkát, ne segélyt, a kormány nem tűri az alternatív erőszakszervezeteket) és azok moralizáló magyarázatai sorjáznak hosszasan.
Komolyabb figyelmet mindössze az egészségügyet tárgyazó bekezdések érdemelnek. Az ágazatban - ahogyan az elmúlt évben többször is valószínűsítettük - a Fidesz nem kezd szerkezeti átalakításokba; saját 1998-as, valamint a Gyurcsány-kormány ebbéli kudarcának a tapasztalata miatt a párt minden bizonnyal huzamosabb időre ad acta tette a rendszer megújítását, hatékonyabbá tételét. Ezzel együtt is meglepő volt olvasni azt a megjegyzést, hogy "a korábban kialakult és hagyományosan megbízhatóan működő egészségügyi struktúra". (Amit az MSZP és az SZDSZ vert szét, de e kitételen nem csodálkoztunk.) Ám nem derül ki, pontosan mit is értenek a szerzők "hagyományosan megbízható struktúra" alatt. Az évről évre elszabadult tb-kasszát, aminek a hiányát mindig a központi költségvetésből kellett pótolni? A pazarló működés miatti állandó forráshiányt? A tisztázatlan viszonyokat, például a köz- és magánérdekek közötti választóvonal eltűnését, azt, hogy az állami egészségügy eszközeit minden további nélkül használják magánpraxisokban? És ha nem ezeket, akkor mit? Az SZDSZ (és félszívvel az MSZP) a rossz kompromisszumok, az állandó tehetetlenkedés miatt valóban fél, vagy inkább negyedmunkát végzett reform címen, és épp emiatt csak a zűrzavart fokozta - de hogy valódi problémákról és azok megoldásának a fontosságáról beszélt, az nem vitatható (és volt idő, amikor e gondok létét a Fidesz sem vitatta).
Ami várható: államilag irányított betegellátási rendszerrel javítani a kihasználtságon, központilag meghatározni egy-egy terület szükségleteit, és - a kiátkozott liberálisokhoz hasonlóan - keményen kézben tartani a társadalombiztosítás kaszszáját, és az így remélt megtakarításokból több pénzt lehessen fordítani az ágazati bérfejlesztésre. (A Fidesz egészségügyi elképzeléseiről lásd: Borúra derű, Magyar Narancs, 2010. május 13.) Az ok nyilvánvaló: nem bolygatni a meglévő viszonyokat, mivel számtalanszor bebizonyosodott, hogy az egészségügy politikailag az egyik legérzékenyebb terület, bármilyen változtatási szándék félremagyarázható, és pillanatok alatt hangulat kelthető ellene - ezt nemcsak az MSZP- SZDSZ-kormányok tapasztalhatták meg bőséggel, hanem vannak ilyen élményei a Fidesznek is az 1998- 2002 közötti időszakból.
Időkérés
A kormányprogram vitája lapzártánk után kezdődött. A csapásirány nyilvánvaló: a Fidesz a nemzeti felemelkedés zálogát látja majd benne, az MSZP (és talán a Jobbik) puszta szócséplést. Sejthető az is, mi lesz (volt) erre a Fidesz válasza: a Varga Mihály vezette "gazdasági tényfeltáró" bizottság jelentéséig felelőtlenség volna a programban írottaknál konkrétabb dolgokkal előállni.
A kampányban a Fidesz azért nem mondott semmit, mert az a választások befejezéséig úgymond "udvariatlanság" lett volna a szavazópolgárokkal szemben. Akkor úgy véltük, a párt kockázatkerülő stratégiája miatt senkit nem akar fölöslegesen hergelni; és bár nem zártuk ki a lehetőséget, hogy tényleg fogalmuk sincs arról, mihez kezdjenek kormányra kerülve, valószínűbbnek tartottuk a különféle forgatókönyvek meglétét. A párt azonban továbbra is frázisokkal operál - most, ugye, Varga Mihályra várunk -, kérdés, a piacnak mikor fogy el a türelme. Már a nemzetközinek - mert a magyar gazdaság szereplőinek a türelme végtelennek tetszik, legalábbis ha összevetjük magatartásukat a négy évvel ezelőttivel, amikor már a választások másnapján "műhelyek" és gazdasági tényezők sora állt elő Bokros Lajost is felülmúló szigorító csomagokkal. Mindenesetre a Varga-jelentésen megdöbbenni nem fogunk: a hiány természetesen óriási lesz, lehet széttárni a karokat és hátrafele mutogatva néhány kampányígéret beváltását elhalasztani, esetleg néhány szigorúbb intézkedést meghozni. Alighanem be is jön majd e trükk (hasonló helyzetben más is ezzel próbálkozna) - de mivel Orbán Viktor értelmezésében az ország egyedüli baja eddig csupán az volt, hogy nem ő kormányzott, a gyökeres fordulatban (új munkahelyekben, több fizetésben) bízó táborának kevésbé hívő része előbb-utóbb számon kéri rajta az ellenzékben mondottakat. Igaz, ez nem mostanában lesz.
