A német hadsereg 1944. márciusi bevonulásával egy időben megjelentek Magyarországon a biztonságiak is, mindenekelőtt az addigra az összes ilyen hatóságot és szervet magába foglaló SS Birodalmi Biztonsági Főhivatala (RSHA) – ennek szervezetébe olvasztották be addigra a politikai és a bűnügyi rendőrséget (SiPo, KriPo), és már réges-rég ide tartozott a Gestapo is.
Segítők és eszmetársak
A magyarországi RSHA alá tartozó egységeket Otto Winkelmann SS-Obergruppenführer, az SS legfőbb magyarországi parancsnoka vezette – értelemszerűen ő felügyelt minden ide vezényelt SS-, Gestapo- és egyéb rendőri egységet, amelyek (Kovács Tamás történész rekonstrukciója szerint) összesen 11 alegységbe szerveződtek.
| ||
Ezek közül csupán az egyik volt a politikai rendőrség (az RSHA IV. irodája) ekkor éppen nálunk működő zsidóügyi alosztálya, amely Adolf Eichmann SS-Obersturmbannführer vezetésével a magyar zsidók összegyűjtését és deportálását szervezte (az utólagos történészi becslések szerint is a feladathoz mérten igen csekély létszámmal). Két másik alegység a magyar ellenzék felszámolásában játszott kulcsszerepet.
A magyarországi biztonsági, politikai és bűnügyi rendőrség parancsnoka Hans Ulrich Geschke SS-Oberführer volt, míg az osztrák származású, a magyar történelmet igen jól ismerő Wilhelm Höttl SS-Sturmbannführer a külső elhárítással és kémkedéssel foglalkozó SD-Ausland vezetőjeként került Budapestre, ahol többek között Veesenmayer teljhatalmú birodalmi megbízott tanácsadójaként szolgált (és egy háború utáni interjújában nem győzött panaszkodni arra, hogy Veesenmayer mennyire nem volt felkészülve magyarországi feladatára).
Annyi biztos, hogy a kissé bonyolult hálóba szerveződő német biztonsági szervek rögtön tudták, mi a dolguk, így kész letartóztatási listákkal érkeztek, amelyek összeállításához bőségesen hozzájárultak hazai ágenseik és szövetségeseik.
Ők viszont a korábbi leegyszerűsítő és egyben félrevezető emlékezetpolitikai sugallattal szemben 1944 tavaszán-nyarán még egyáltalán nem a nyilasok közül kerültek ki. Az 1944 tavaszán a kormányzást (német felügyelet mellett) átvevő, minden szempontból kollaboráns politikai garnitúra például leginkább az Imrédy-pártból (Magyar Megújulás Pártja), illetve a kormánypártban (MÉP – Magyar Élet Pártja) is domináns nácibarát-szélsőjobboldali szárnyból került ki.
A kifejezett nemzetiszocialisták közül csupán a nyilas párt Szálasival rég szembefordult renegátjaival, például a Belügyminisztérium politikai államtitkárságát átvevő Baky Lászlóval működtek együtt. Baky irányította a vidéki zsidók deportálását, együttműködve a BM közigazgatási államtitkárával, a hírhedten antiszemita Endre Lászlóval (aki a harmincas években egy ideig szintén Szálasi párttársa volt), továbbá Ferenczy László csendőr alezredessel, aki összekötő szerepet játszott a magyar kormányzati szervek, valamint Eichmann és stábja között.
A náci igazgatás több irányban is represszív, erőszakos belbiztonsági intézkedéseinek kivitelezésében fontos szerepet játszottak az ekkor már a németekkel mindenben együttműködő, szervezetileg is átalakuló magyar nyomozószervek, mint például a Hain Péter vezető detektív irányította, rövid életű Állambiztonsági Rendészet. A Magyar Királyi Csendőrség 1944-ben döntő szerepet játszott a magyar állam közel félmillió (435 ezer) zsidó származású polgárának összegyűjtésében, bevagonírozásában és a német hatóságok kezére adásában. Mindeközben a csendőrök a legnagyobb kegyetlenséggel jártak el, amire a háború után felelősségre vont SS-tisztek, így az 1948-ban Pozsonyban kivégzett Dieter Wisliceny is hivatkoztak – közkeletű szavai szerint a magyarok valóban a hunok leszármazottai.
| ||
A németek már 1944. március 19-én és 20-án, majd április elején majdnem háromtucatnyi politikust, közéleti személyiséget, fontos gazdasági szereplőt vettek őrizetbe. A letartóztatás során egyedül Bajcsy-Zsilinszky tanúsított fegyveres ellenállást közülük, ám miként azt a legendárium is megőrizte, ő sem tudta helyesen kezelni a pisztolyát.
Vitték, akit értek
A letartóztatottak sorsa később sokfelé vezethetett – de döntő többségüket végül a
mauthauseni koncentrációs táborba deportálták. Az elfogott zsidó gazdasági vezetők, üzletemberek közül többeket – annak fejében, hogy javaikat, gazdasági érdekeltségeiket átadják a németeknek – végül elengedtek a semleges Svájcba (például ifj. Chorin Ferencet vagy Kornfeld Móricot).
Érdekes módon a letartóztatás, sőt még a lágerbe hurcolás sem jelentette mindenki számára a végállomást. 1944. ősz elején az átmenetileg megváltozott politikai körülmények között (a Sztójay-kormány menesztése, a Lakatos-kormány kinevezése nyomán) Horthy Miklós kormányzótól is ösztönözve tárgyalások kezdődtek a német és a magyar hatóságok között az elhurcoltak és letartóztatottak elengedéséről. A németek végül hat személy, közöttük négy parlamenti képviselő szabadon bocsátásába egyeztek bele: közöttük volt Bajcsy-Zsilinszky, aki később a nyilas uralom alatt halt mártírhalált, illetve a leendő kisgazda miniszterelnök Nagy Ferenc, továbbá az a Makkai János, aki 1938-ban parlamenti előadóként a második zsidótörvényt terjesztette be az Országgyűlésben, de 1944-ben már náciellenesnek számított.
Természetesen ezt a számot érdemes összevetni azzal, hogy csupán Mauthausenbe (Millok Sándor elhurcolt szociáldemokrata újságíró adatai szerint) 162-en kerültek, és természetesen akkor még nem is említettük a származásuk miatt deportáltak (és többnyire meggyilkoltak) sok százezres tömegét. Érdekes, hogy időközben az elfogott szociáldemokrata vezetők többségét is elengedték – kivéve az ugyancsak Mauthausenbe szállított Peyer Károlyt.
Ráadásul a német biztonsági szervek engedélyezték a szociáldemokrata befolyás alatt álló érdekvédelmi szervezet, a Szaktanács működését – a történtek tükrében joggal számítva arra, hogy így elejét vehetik a sztrájkoknak és más munkásmegmozdulásoknak. Ennek révén pedig a szociáldemokrata párt számos vezetője legalitásban vészelhette át a német megszállást (a Szaktanácsot vezető Kabók Lajos parlamenti képviselőt később a nyilasok gyilkolták meg). Nem volt viszont pardon a liberális ellenzék képviselői számára.
A Rassay Károly vezette Polgári Szabadságpártot elsősorban a szavazóbázisa és konzekvens jogvédő magatartása miatt a nácik afféle zsidó pártként tartották számon, így öt országgyűlési képviselőjükből négy fogságba került (Rassayn kívül Bródy Ernő, továbbá a legitimista oldalról érkező Gratz Gusztáv és gróf Apponyi György) – Gratzot a németek 1944 júliusában elengedték, bár haza már nem térhetett. Hasonló következetességgel igyekeztek leszámolni a kormánypárt (Magyar Élet Pártja) németellenesnek tartott, „liberális” szárnyának politikusaival.
Így került fogságba, majd lágerbe Keresztes-Fischer Ferenc volt belügyminiszter (Lajos nevű testvérével, a kormányzó katonai irodájának vezetőjével együtt a flossenbürgi lágerben érték meg a tábor 1945-ös felszabadulását), Laky Dezső akadémikus (ő Bajcsy-Zsilinszkyvel szabadult) vagy Somogyvári Gyula. Maga Kállay Miklós, a megszállás előtti miniszterelnök végül a török követségen talált menedéket, ahonnan már csak a Szálasi-puccsot követően, november 9-én távozott, miután helyzete a követséget sújtó német vesztegzár miatt végleg tarthatatlanná vált. Ezt követően önként feladta magát a németeknek, akik a Margit körúti fogházban tartották fogva, később a nyilasok Sopronkőhidára, majd ismét a németek a mauthauseni (utóbb pedig a dachaui) lágerbe hurcolták.
| ||
A letartóztatott és időlegesen, 1944 őszéig Mauthausenbe került parlamenti képviselők között talán a legegzotikusabb életút Rátz Kálmáné, aki a harmincas években (afféle korai „nemzetiszocialista” mozgalmárként) még József Attila barátságát is magáénak tudhatta. Később a letartóztatott Szálasi nélkül is sikeres nyilaskeresztesek kampányának egyik vezetőjeként szerzett mandátumot, még később szembekerült a nyilasokkal, de a nácizmussal is, és a magyar háborús politika egyik legelszántabb bírálója volt a parlamentben.
A német biztonsági szervek gyakorlata a maguk szempontjából logikus volt: a letartóztatásokkal minden lehetséges ellenállási törekvést lehetetlenné akartak tenni. De roppant következetlenül jártak el. Az angolbarátnak tartott konzervatív kör több tagját szabadlábon hagyták, akik közül így néhányan bekapcsolódhattak a különbéke-tárgyalásokba vagy a nem túl acélos ellenállási mozgalomba. Akadt olyan is, akihez egyszerűen nem fértek hozzá.
Bethlen István volt miniszterelnök (akit a németek némi joggal a kormányzót rossz irányba befolyásoló „Burg-klikk” vezetőjének tartottak) Romsics Ignác Bethlen-biográfiájának tanúsága szerint búvóhelyről búvóhelyre bujkálva élte túl a megszállást követő hónapokat. Végül sem a Gestapo, sem a nyilas Számonkérő Szervezet nem akadt a nyomára, így később már a beérkező szovjet biztonsági szerveknek adta fel magát, akik egy ideig házi őrizetben tartották, később (elkerülendő, hogy egy befolyásos és karizmatikus konzervatív politikus álljon az ország szovjetizálásának útjába) a Szovjetunióba szállították, és ott is halt meg fogságban.
A német megszállás után hatalomra került vagy éppen pozíciójukban megmaradt magyar állami vezetők többnyire a kisujjukat sem mozdították a letartóztatottak szabadon bocsátásáért, aminek döntő szerepe volt abban, hogy a német hatóságok gyakorlatilag azt csinálhattak az országban, amit akartak. Tanulságos az is, hogy milyen szervilis módon állt a korabeli Országgyűlés (mindkét háza) képviselői elhurcolásához. Jellemző, hogy a képviselőház (tehát az alsóház) elnöke, Tasnádi Nagy András nem is adott szót Közi-Horváth József keresztény párti képviselőnek, aki a lefogottak érdekében akart szót emelni.
Mosták kezeiket
Eközben a Sztójay-kormány rendeleti úton betiltotta a Kisgazdapártot, a Szociáldemokrata Pártot és a Rassay-féle Polgári Szabadságpártot is, így formálisan is véget ért a politikai pluralizmus (ami akkor a tengelyhatalmak uralta Európában kivételesnek számított). Jellemző, hogy amikor a Sztójay-kormány végül június 1-jén tárgyalta volna a letartóztatottak ügyét, azt maga Imrédy Béla, a frissen kinevezett, nagy hatalmú gazdasági csúcsminiszter torpedózta meg.
| ||
Még ennél is súlyosabban esik a latba, ahogy a kor magyar kormánypártjának (MÉP) frakciója is kivetette magából saját letartóztatott képviselőtársait. A párt egy hatos bizottságot állított fel a tagok korábbi tetteinek kivizsgálására, mely azután négy, addigra már elfogott képviselőt kizárt (például Kállay volt miniszterelnököt), másik 23-at pedig mandátumának visszaadására, illetve kilépésre szólított fel. Püski Levente a felsőház történetéről írt könyvében említi, hogy a németek 10 felsőházi tagot hurcoltak el 1944 tavaszán, főleg az üzleti élet reprezentánsait (közöttük a már említett Kornfeld és Chorin mellett Baranyai Lipótot, a Magyar Nemzeti Bank volt elnökét), illetve joggal náciellenesnek tartott arisztokratákat (pl. Sigray Antalt, Csekonics Ivánt és Pallavicini Györgyöt).
A felsőház némely vezetőjében megvolt a szándék a tiltakozásra, ám Perényi Zsigmond házelnök felszólalása a Sztójay-kormány bemutatkozása alkalmából kivételesnek számított (a többieket Sztójay egy másik volt miniszterelnök, Károlyi Gyula segítségével szerelte le). Jellemző volt az is, hogy bár a felsőház némely tagjai (így egyházi vezetők, például Hatos Pál róla írt könyvének tanúsága szerint Ravasz László református püspök) megpróbáltak közbenjárni Horthynál, illetve a kormánynál a zsidók deportálása miatt, leginkább a kikeresztelkedett zsidók érdekében, de Serédi Jusztinián hercegprímás szavait idézve „nyilvános, ünnepélyes” tiltakozásra végül sem a katolikus, sem a protestáns egyházi vezetők részéről nem került sor.
