Ha a szocialista párt talpasaiban fel nem horgad a dac, ma őbenne tisztelhetnénk a legesélyesebb államfőjelöltet. S bár az Akadémia egykori elnökét most megcsalták politikai ösztönei, utólag is érdemes rekonstruálnunk szakmai és politikai pályafutásának fontosabb részleteit. Ha másért nem, hogy tudjuk: kitől szabadított meg minket Szili Katalin (vagy Donald kacsa, ha mégis ő lesz a befutó).
A különböző időpontokban keletkezett (ön)életrajzai alapján nem túlságosan nehéz rekonstruálni Glatz Ferenc pályafutását. Az oly sokak által adorált történészprofesszor 1941-ben született Csepelen. A munkásszár-mazású ifjú a gimnázium elvégzése után az Eötvös Loránd Tudomány-egyetem bölcsészkarán szerzett tör-ténelem-tudományos szocializmus szakos diplomát 1964-ben. Ekkor már egy éve tagja volt az MSZMP-nek, s ugyancsak 1963 óta - korán tanú-bizonyságát adva közéleti elhivatottságának - ő töltötte be az ELTE függetlenített KISZ-titkári posztját.
A hatvanas évek közepén jelentek meg első kvázitörténészi publikációi a Magyar Történelmi Társulat folyóiratában, a Századokban. Mindazok, akik mostanság Glatz Ferencben az európai látókör és a történetírói erudíció ritka megtestesülését csodálják, vajmi kevés örömöt lelnének e minden szempontból szolid irományokban. Recenziói hol Lenin hadvezéri képességeit vagy legendás éleslátását méltatják, hol pedig "a reakciós ideológiai maradványok felszámolásáért folytatott küzdelem" jelentőségéről elmélkednek. A polgári értékek és kultúra fáradhatatlan nemtőjét ez idő tájt még "a mai tudományos, kulturális életünkben is legnagyobb veszélyt jelentő burzsoá eszmevilág" térfoglalása nyugtalanítja. No meg "a különböző (nyugati) államok politikájában fellelhető fasiszta vonások"!
Történészi működése valójában a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetében vette kezdetét, ahová 1968-ban került. Tudománytörténeti, historiográfiai kutatásai és publikációi mellett (amelyek többek között Szekfű Gyula és más ún. polgári történetírók munkásságát tárgyalták) Glatz természetesen itt sem mondott le az élénk közéleti tevékenykedés lehetőségéről. Megannyi külföldi tanulmányút és konferenciaszereplés segítette hősünket, a Történettudományi Intézet fölvilágosodott párttitkárát abban, hogy - ekkor még szigorúan a marxista tudományosság bázisán - kiépítse nemzetközi kapcsolatrendszerét. Ezzel párhuzamosan imponáló gyorsasággal és (amint egykori munkatársai visszaemlékeznek) különösebb gátlások nélkül emelkedett a hazai tudományos nómenklatúra mind magasabb régióiba: intézeti csoportvezető, osztályvezető, igazgatóhelyettes, majd intézetvezető, kandidátus, docens és tanszékvezető az ELTE-n. A hetvenes években előbb a Történelmi Szemle egyik szerkesztőjévé nevezték ki, majd 1979-ben egy újabb bizalmi feladat következett - megindította a máig népszerű, s kitűnő História című folyóiratot.
A mindenkor jó politikai szimattal rendelkező Glatz (úgy is, mint a Központi Bizottság leendő tagja) a nyolcvanas évekre megérezte a küszöbönálló változást, vagy legalábbis a szocialista rendszer megreformálásának felsőbb szándékát. Történészi és tudományszervezői működése ilyeténképpen némileg
új irányt vett,
érdeklődésének homlokterébe az etnikai-nemzetiségi ügyek, a polgári történettudomány óvatos rehabilitálása, valamint a marxista történelemelmélet és módszertan megújításának kérdései kerültek. Intézetigazgatóként és magánemberként is tovább erősítette nyugat-németországi és ausztriai kapcsolatait, amelyek később, a rendszerváltás táján jócskán fölértékelődtek.
Glatz a nyolcvanas évek kezdete óta a mindenkori művelődési miniszter tanácsadói közé tartozott, hiszen egyebek mellett tagja volt a Közművelődési Tanácsnak és elnöke a történelem tantárgyi bizottságnak. Így kevéssé számított meglepetésnek, hogy 1989 májusában, a "grósznoszty" végóráiban ő követte Czibere Tibort a művelődési miniszter posztján. Az úgynevezett második Németh-kormány minisztereként Glatz Ferenc számos nagy horderejű döntést hozott, amelyek közül hivatalos és kurrens (ön)életrajza a kötelező orosznyelv-tanítás eltörlését, az iskolaalapítás szabadságának biztosítását, a cenzúra fölszámolását, illetőleg a vallásszabadság megvalósítását emeli ki.
Bírálói ezzel szemben azt vetik Glatz Ferenc szemére, hogy alig egyéves miniszteri működése során milliárdokat mentett át úgymond közpénzből az ekkortájt életre hívott - egyébiránt általa vezetett - Pro Renovanda Cultura Hungariae elnevezésű alapítványba. A miniszter később tagadta e vádakat, s azzal védekezett, hogy mindössze fél évre vállalta az alapítvány vezetését, s utána rögtön lemondott. Arról pedig már igazán nem tehetett, hogy rezignációját követően rögvest újjáválasztották. (Itt kell megemlítenünk, hogy az 1990-es évek első felében még egy ún. "ügy" környékén tűnt fel az alakja. A leköszönt miniszter ugyanis az 1990-ben egymilliárdos alaptőkével és külföldi többségi részesedéssel létrehozott Kultúrbank Rt. felügyelőbizottsági elnöke volt 1991-ben, majd pedig felügyelőbizottsági tagja 1992-ben. A Töröcskei István - a későbbi Hír TV gründolója - és Boros Imre nevével fémjelzett pénzintézet kapcsán 1993-ban már arról szóltak a hírek, hogy tőkéje feltartóztathatatlanul fiktív külföldi partnerekhez vándorolt.)
Lelépése után Glatz a Történettudományi Intézet régi-új vezetőjeként, illetőleg mint a német nyelvű kutatóintézet, az Europa Institut Budapest megalapítójaként tovább gyarapította hazai és nemzetközi kapcsolatait, s egy csapásra az európai integrációs folyamat honi élmunkásává vált. Ekkoriban
fedezte föl magában
a nagy szintetizálót, s imigyen történetírói érdeklődése a marxista módszertantól a nagy nemzeti és interkulturális összefoglalások felé fordult. Tudománypolitikai működését is új szintre emelte azáltal, hogy 1996-ban a Magyar Tudományos Akadémia elnökévé választatta magát. A mindössze 1993 óta (levelező) akadémikus Glatz megválasztása nem nélkülözte a visszatetsző mozzanatokat, s - alig tizenegy szavazatnyi többséggel kivívott - győzelmét a rosszmájú bennfentesek részint a régi MSZMP-s gárda összetartásával, részint pedig az 1989-90-es vagyonkimentősdi megtérü-lésével magyarázták. Az mindenesetre tény, hogy Glatz akadémiai elnökként fölöttébb sokat tett az idős, ám tudományos eredményekkel sok esetben alig-alig büszkélkedő akadémikusok anyagi megbecsülésének javításáért. A 70 év fölötti átlagéletkorú testület nem is maradt adós a hálával, s így Glatz 1999-es újraválasztását már kényelmes többség biztosította. Glatz mint az MTA - több kollégája által tekintélyelvűnek ítélt - elnöke "a nemzet tanácsadójává" kívánta tenni a tudós társaságot, ám ambiciózus terve (eufemisztikusan fogalmazva) csak igen mérsékelt eredménnyel valósult meg. Az ő vezetésével vette kezdetét az Akadémia felemás reformja, amelynek során 1997 és 1999 között tömeges leépítésre és intézetbezárásokra is sor került.
A Horn Gyula miniszterelnöksége idején persona gratának tekintett akadémiai elnök kifejlett politikai alkalmazkodóképességének újfent fényes bizonyságát adta, amikor az Orbán-kormány hatalomra kerülésekor is megőrizte formális és informális pozícióit.
Idomulása a változó
retorikához még azon ellenfeleit is bámulatra késztette, akik pedig nehezményezték kevéssé elvszerű megmozdulásait (pl. szereplését Koltay Gábor Trianon-filmjében vagy a Korona-testületben). A 2002-es parlamenti választásokat követően Glatz (ekkor már két elnöki cik-lusa után leköszönve, ismételten többszörös intézetvezetőként) újabb bizalmi tisztségek birtokosává vált: a nemzeti jelképbizottság el-nöke, a budai királyi vár újjáépítésére alakult komité társelnöke, s 2003 óta úgyszintén ő a Földhasználati és Vízgazdálkodási Nemzeti Stratégiai Bizottság vezetője. Mindezek mellett boldog tulajdonosa nemcsak a legmagasabb magyar polgári kitüntetésnek (Magyar Köztársasági Érdemrend Nagykeresztje - 2004), de mellére tűzték a Német Szövetségi Köztársaság Nagykeresztjét (2003), s dekorálták Széchenyi- (1995), valamint Herder-díjjal (1997) is.
Habár a történészszakma berkein belül korántsem egyértelműen kedvező Glatz Ferenc tudományos munkásságának megítélése, dolgozatai mégis mindinkább a hivatalos történetírás jellegét öltik magukra. Nagy szintézisei - ha mégannyira dacolnak is hatvanas-hetvenes évekbeli állásfoglalásaival - problémamentesen belesimulnak az aktuális politikai trendbe, s csak tovább retusálják az euroPR akadémikus és gondolkodó nagy műgonddal megalkotott önarcképét. Mert Glatz a legnagyobb sikereit pontosan önnön tudósi és - immár - államférfiúi kvalitásainak vizionálásával aratta/aratja. A professzor úr már jó ideje a nap mind a huszonnégy órájában nemzeti és/vagy európai léptékben gondolkodik és tervez; és ha épp nem új európai tudománypolitikát fundál ki, akkor legalábbis a durumbúza és a bioenergia nemzetmegtartó erejét latolja. Erről az állandó készenlétről tanúskodnak azok a vaskos kötetek, amelyek akadémiai elnöki működésének éveit tárják az olvasók elé. E négy kötetben (Tudománypolitikai reformról, Akadémiáról, 1996-1997, Új szintézis felé, 1998-1999, Helyünk Európában, 1999-2000, Magyar millennium Európában, 2000-2002) a beszédek, pohárköszöntők, szalagátvágások és cikkek mellett helyet kaptak az MTA elnökének napi rendszerességgel magnóra ömlengett eszmefuttatásai, amelyek csupa jelentős témát (Magyarország, Európa, világ stb.) pertraktálnak émelyítően álszerény és tudálékos modorban.
Glatz Ferenc egy 1996-os interjú tanúsága szerint (HVG, 1996. június 1.) sose gondolt arra, hogy belőle valaha is a Magyar Köztársaság elnöke válhatna. E kijelentését utóbb oly gyakran és oly elhitető erővel ismételgette, hogy idővel mind többen kezdték személyiségében az elnöki adottságokat fölfedezni, s végre nagy nehezen ő is úrrá lett bátortalanságán. S valóban, szemre Glatzot pályafutása és munkássága egyként érdemesíti e magas méltóságra: ő lehetne a tökéletes jelölt.
Már ha elég messziről nézzük.
