Gyurgyák János, az Osiris Kiadó főszerkesztője
Gyurgyák János: Se kedvem, se pedig időm nem volt eddig arra, hogy mélyebben átgondoljam, hogy a kényszer mellett miért is lettem könyvkiadó, de két élmény biztosan közrejátszott döntésemben, s talán a legszemélyesebbek éppen a régi Könyvhetekhez kapcsolódnak. Sohasem fogom elfelejteni, milyen izgalommal mentünk a bölcsészkarról a Vörösmarty térre, és már kilenckor ott szobroztunk a pavilonok előtt, hogy le ne maradjunk a Körképről vagy Moldováról. Esterházyról, Hrabalról már nem is beszélve. Arra gondolni sem mertem, hogy egyszer én is bekerülök az "aranyos vitézek" közé, akik persze nem is annyira aranyosak, de az már egy másik történet... A másik élményem jóval későbbi, s Oxfordhoz, a Basil Blackwell kiadóhoz fűződik, amely minden bizonnyal a világ egyik legjobb kiadója. Volt szerencsém két hetet ott tölteni, s belülről látni, milyen is egy igazi könyvkiadó.
GYJ: A könyvszakma elég jelentősen megváltozott, különösen az elmúlt másfél, két évben, de az egyik legnagyobb értéknek azt tartom, hogy a Könyvhét valahogyan túlélte ezt az átalakulást. A kilencvenes évek közepén elég pesszimista nyilatkozatokat olvashattunk a Könyvhét jövőjéről, bár - ha őszinték vagyunk - komolyabb veszély sohasem fenyegette ezt az intézményt. Egy kisebbfajta csoda, ami a Vörösmarty téren vagy a Liszt Ferenc téren történik: egy csomó ember fogja magát, és ezen a hétvégén a magyar írók kedvéért elsétál a térre. Hosszasan sorolhatnám azokat az országokat, ahol ezt még elképzelni is lehetetlen, s jó, hogy Magyarország egyelőre még nem tartozik ezen országok közé. Gondolja csak meg, politikusok, hivatalnokok, menedzserek érzik úgy, hogy itt meg kell jelenniük, tehát még azok is, akik egyébként fényévnyire kerültek az értelmiségi léttől vagy a könyvkultúrától, úgy érzik, hogy itt meg kell mutatniuk magukat, amit persze lehet cinikusan értékelni, ezt én nem teszem, szerintem ez igenis nagyon jó jel.
MN: Meglepődött egyes emberek jelenlétén?
GYJ: Mindig meglepődöm, ha olyan politikusokat, bankárokat, yuppie-kat látok, akikről nem gondolná az ember, hogy még vesznek könyvet a kezükbe. Felső-Voltában, Alsó-Burundiban vagy Kanadában el tudjuk ugyanezt képzelni?
MN: A Könyvhét előtt a szerzők előre megbeszélik egymás közt, kinek a könyve jön, mások derűsen vagy sóhajtva gondolnak a dedikációkra és az árakra. A Könyvfesztivált pedig, noha impozáns körülmények között rendezték meg, a közönség még jóindulattal is csak közönyösen fogadta. Miben különbözik a két esemény egymástól?
GYJ: A két eseményt ma még ég és föld választja el egymástól. A Könyvhét intellektuálisan és financiálisan is fontos esemény. Könyvhéten megjelenni, kiülni a térre dedikálni, a pavilonok előtt emberekkel találkozni, könyvekről, szerzőkről beszélgetni - tapasztalatból mondhatom - nem üres, tartalmatlan hagyomány. A Könyvhét ma is él. Másrészt ez az időszak az, amikor a szépirodalmat egyáltalán el lehet adni. Ezzel szemben a Könyvfesztivál jelenleg tiszta ráfizetés, mégis úgy érzem, néhány évig még akkor is fenn kell tartani, ha kizárólag a kiadók finanszírozzák az eseményt, s a látogatók, az olvasók inkább távol maradnak. A magyar könyves szakmának szüksége van erre a rendezvényre is, hiszen ne felejtsük el, hogy nem csak szépirodalmi, társadalomtudományi kiadókból áll a világ. A szakkönyvesek, a tankönyvesek is szeretnének megmutatkozni, s ezt nem vehetjük tőlük rossz néven.
MN: A Szerkesztők és szerzők kézikönyvében azt írja, bizonyos könyvtípusok háttérbe szorulnak a számítógép elterjedésével, például a nagylexikonok, adattárak, egyes szakkönyvek. Mit mutat az olvasói érdeklődés?
GYJ: Azt gondolom, hogy minden olyan könyvtípust szükségszerűen kiszorít a számítógép, amelyek kedvéért ki kell vágni egy egész erdőt. (Fájdalom, de ebbe a kategóriába sorolom a Magyar Nagylexikont is!) Másrészt nem hiszem azt, hogy a Gutenberg-galaxis a vége felé közeledne. Egyetlen nemzetközi vagy magyar könyvkiadási és könyvforgalmazási adat sem támasztja alá ezeket a félelmeket. Vegyen csak maga elé az ágyban egy monitort, és érzékelni fogja, mire gondolok! Igaz, lesznek olyan könyvtípusok, amelyek teljesen megszűnnek, de marad számunkra elég tér. Emiatt nyugodtan alhatnak a könyvkiadók. Sokkal inkább aggaszt az a tény, hogy a magyar könyvkiadásban vannak olyan területek - a szépirodalom és az értékes gyermekirodalom nagy része, a tudományos monográfiák, tanulmánykötetek stb. -, amelyek csak veszteséggel adhatók ki. Így sorsuk nem az olvasók, hanem mindenféle bizottság kezében van. Ez azonban elkerülhetetlen egy kis ország esetében, s ezen már maga Rákosi Jenő sem tudna változtatni. A Könyvhét ebből a szempontból nem tükrözi a magyar könyvkiadást, hiszen éppen azok a területek, amelyek masszívan nyereségesek, nem jelennek meg ezen a rendezvényen, tehát a szótárakra, a szakkönyvekre, a tankönyvekre és persze a lektűrre gondolok. A Könyvhéten úgy tűnhet, mintha a szépirodalom vinné a magyar könyvkiadást, ami - fájdalom - nem igaz. Kis túlzással azt mondhatom, hogy a könyvkiadás veszteséges része vonul fel itt, és egy mesterségesen feltupírozott kínálatot látunk a polcokon. S mint minden mesterségesen fenntartott rendszer, ez is állandó bizonytalansággal jár. Például azzal, hogy egyszer csak kiderül, a paraván mögött nincsen semmi.
MN: És a paraván előtt? Nagy Attila olvasáskutató arról ír, hogy hihetetlenül távolodnak egymástól az olvasói rétegek, de valószínűleg ez áll az írók és befogadók viszonyára is. Milyen ösvények lehetnek még köztük?
GYJ: Véleményem ebben a kérdésben eléggé pesszimista. Az említett három veszteséges területet elég nehéz lesz nyereségessé tenni. A magyar népességnek körülbelül a 99 százaléka nem olvas ilyen műveket, s nem nagyon látom, hogy milyen módszerekkel vehetők rá arra, hogy rászokjanak ezekre a könyvekre. A népesség 1 százaléka viszont él-hal ezekért a könyvekért (úgy 80-100 ezer emberről van szó), ők tartják életben minden nyomorúság, nehézség ellenére úgy-ahogy ezt a szférát.
MN: Mi lesz így a szerzőkkel?
GYJ: Kettévált a piac a szerzők szempontjából is. Azoknál a műveknél, amelyeknél az úgynevezett royalty-rendszer működik (a könyvek bizonyos százalékát kapják a szerzők), azaz a könyv olyan példányszámban jelenik meg, hogy a kiadó mellett ebből a szerző is részesedik, nincs nagyobb gond. Bizonyos íróknál azonban ez nem megy, nekik inkább fizetniük kell, hogy egyáltalán kiadják műveiket, nemhogy ők vigyenek haza honoráriumot. Ha valaki éveket tölt el egy regény írásával, akkor persze mélyen igazságtalan, hogy nem kap honoráriumot, de azt is meg kell érteni, hogy ha az olvasó nem veszi meg háromezer példányban a könyvet, akkor valakinek a zsebébe kell nyúlnia. Ki legyen ez a valaki, ez itt a kérdés: az állam, a kiadó, a szerző? Az állam nagyrészt - szerintem helyesen - elengedte a kiadók kezét: éljetek, vagy haljatok meg. Ezek után kultúrpolitikát elvárni egy könyvkiadótól nem ildomos, hiszen amelyik ezt csinálja, az előbb-utóbb csődbe jut. Ez pedig nem érdeke senkinek. Akik mára ezen a területen maradtak, azok számomra mind hiteles figurák. Csordás Gábor, Osztovits Levente, Miklós Tamás, Bart István, Kőszeghy Péter stb. itt maradtak, s ki így, ki úgy próbál alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez, amelyeket - még egyszer hangsúlyozom - nem a könyvkiadók idéztek elő. Megtehetnénk, hogy nem adunk ki értékes irodalmat, mégis kiadunk. Persze szándékosan sarkítva fogalmaztam, ma Magyarországon - köszönhetően a különféle alapítványoknak - nem fenyegeti veszély ezeket a könyveket sem, de erről majd később...
MN: Nagyon megdrágultak a könyvek.
GYJ: 1989 óta állandó a sírás (érdekes, hogy a söráremelés kevesebb gondot okozott!), pedig meggyőződésem, hogy az az út, amelyre a magyar könyvszakma - elsősorban kényszer hatására - lépett, az egyetlen járható út. A könyvek árát folyamatosan, de emelni kellett. Minden olyan ország, amely vonakodott ezt megtenni, súlyos árat fog még a halasztásért fizetni. Egy dologban biztos vagyok: bárki bármit ígér, s akármennyire szeretnénk is, 3,60-as kenyér és 12,80-as könyv soha többé nem lesz Magyarországon.
MN: A rendszerváltás után gyakran hallottuk, hogy a kiadók privatizációja jól sikerült, a terjesztőké annál kevésbé.
GYJ: A napokban volt a CEU regionális könyvkiadási konferenciája, amelyen közép- és kelet-európai országok vettek részt. Engem is megdöbbentett, hogy Magyarországon sikerült valami olyasmit kitalálni, ami Kelet-Európa számára követendő példa lehet. Egyrészt világossá vált, hogy az államról levált kiadók és kereskedőcégek nélkül nincs kiút (tévednek szerintem azok az országok, amelyek más úton járnak), másrészt, hogy a magyar támogatási rendszer - köszönhetően nyolc év szüntelen minisztérium-alapítvány-kiadógyomrozásnak - kezd már működni, sőt ezen kelet-európai országok számára követendő példa lehet. Olyan struktúra épült ki - sajnos elég lassan -, ahol a támogatások különböző formái léteznek (Nemzeti Kulturális Alap, Magyar Könyv Alapítvány, Soros Alapítvány, Felsőoktatási Tankönyvprogram), s amelyek egyre inkább betöltik azt a szerepet, amelyre létrehozták őket. S az alapvetően struktúraépítő direkt támogatásokat egyre inkább az indirekt, úgynevezett fogyasztóbarát támogatási rendszerek foglalják el. Azaz hosszú távon mindenképpen az olvasót, a könyvtárat kell támogatni, nem a kiadót.
MN: Milyen szerep jutott ebben a kultúrpolitikának?
GYJ: A kultúrpolitikának kezdetben azt a paradoxont kellett volna feloldania, hogy az állam egyrészt kivonul a szakmából, azaz igyekszik, hogy minél gyorsabban privatizálják az állami kiadókat és terjesztőket, másrészt azonban mégis részt vesz az új struktúra kialakításában. Én magam 1990-96 között egy olyan kultúrpolitikust hiányoltam, aki tudatában lenne annak, milyen struktúrát is akarunk, s a forrásokat ennek megfelelően csoportosítja át. Az átmenetben szerintem igenis szükség lett volna erőteljesebb kultúrpolitikára. Ennek hiányában sajnos nagy veszteségek érték a szakmát, például több száz könyvesbolt megszűnése, a Szépirodalmi vagy a Gondolat halála stb. Másrészt ennek az átgondolatlanságnak az lett a következménye, hogy több nagy kiadót a multik felvásároltak. Mindezek ellenére a magyar könyvkiadás átélte ezeket az éveket, és ma már több mint 90 százalékban a piacról él. Azaz a magyar könyvkiadásban a támogatott szektor 10 százalék alá került, ami szerintem nagyon jó arány. Másrészt az elmúlt egy-két évben fontos lépések történtek az általam hiányolt struktúraépítés terén is, továbbá az előbb említett alapítványok tevékenysége is sokkal összehangoltabbá vált. Ha mindez nem 1996-ban, hanem Andrásfalvy és Fodor alatt megkezdődik, kevesebb veszteséggel úszhattuk volna meg az átmenetet, de ez ma már történelem...
MN: Egy bizonyos kiadót azonban még nem privatizáltak.
GYJ: Pontosan így van, s éppen ez a hab a tortán: a Nemzeti Tankönyvkiadó. A háttérben elképesztően nagy harc folyik a kiadóért, hiszen az alap- és középfokú oktatás óriási üzlet. (Erről szóló cikkünket lásd május 15-i számunkban - a szerk.) Mindenesetre Magyarországon a könyvszakmában a kártya nagy része már le van osztva, túl nagy változások már nem várhatók. Ugyanez vonatkozik a könyvkereskedelemre is.
MN: Lányi András ezzel kapcsolatban megjegyzi, hogy bizonyos könyvesboltokba csak hálni jár a kultúra. Tehát hiába is keresnénk bizonyos könyveket vagy mondjuk Szabó Lőrincnél későbbi szerzőt.
GYJ: Született optimista; ezekben a boltokban Szabó Lőrinc sem kapható. Ez volt a szabadság ára, megszűnt a kényszer, következésképpen nincs erő, amellyel az embereket arra lehetne kényszeríteni, hogy Aranyt vagy Móriczot olvassanak, Kukorelly Endréről vagy Sajó Lászlóról már nem is beszélve. Ugyanaz történik egyébként, mint Nyugat-Európában. Tudnunk kell, melyik az a tíz könyvesbolt, amelyekben az ízlésünknek megfelelő irodalmat tartanak, s az emberek többségét lasszóval sem lehet bevonszolni az Írók Boltjába.
MN: Az Osiris Kiadó milyen szempontok szerint választja ki a megjelenésre szánt műveket?
GYJ: Nehéz általános szinten valami értelmeset mondani, a könyvkiadás ugyanis elsősorban praktikum, gyakorlat kérdése, s a rossz döntések következményei azonnal jelentkeznek, és csak tonnákban mérhetők. Menj be egy kiadó raktárába, s megtudod, ki a főszerkesztő. Többek között ezért az objektivitásért szeretem ezt a szakmát, itt nem lehet mellébeszélni, mint teszem azt a magyar politikában vagy a tudományos életben. De nem akarom megkerülni a kérdést. Nemzetközi és magyar tapasztalataim alapján talán kijelenthetem, hogy igazi műhely csak ott jött létre, ahol az igazgatónak, főszerkesztőnek volt elképzelése arról, mi az ördögöt is akar. Nem tagadom, nekem is van ilyen vízióm: az Osirist elsősorban humán- és társadalomtudományi, kisebb részben szépirodalmi kiadónak képzelem, erős felsőoktatási háttérrel. A konkrét könyveket pedig ennek megfelelően válogatom, de a beérkező könyvtervek maguk is alakítják eredeti elképzelésemet.
MN: Külföldön többnyire különállóan müködik a kiadás és a terjesztés. Miért vállalkoztak ilyen kényes és sokszor hálátlan feladatra?
GYJ: Egyértelműen a kényszer hatására, bár szerintem egy kiadónak legyen mintaboltja. A könyvklub is hasonló szerepet játszik; nem árt, ha annak a 20-30 könyvkiadónak, amely még értékes könyveket ad ki, van egy biztos értékesítési csatornája. Egyszerűbben mondva: ha ezek a könyvek is eljutnak az olvasókhoz. Egyébként a kiadás és a kereskedelem két önálló szféra, s nem jó ezeket összekeverni.
MN: Milyen Osiris-könyvek számíthatnak különösen nagy érdeklődésre a Könyvhéten?
GYJ: A Pilinszky-levelezés lehet az egyik csemege, a másik Vermes Géza új könyve, a Jézus és a judaizmus világa, talán Arthur Koestler önéletrajzának második kötete, de ki tudja. Nekem még sohasem sikerült eltalálni.
Nagy Ágnes
