Magyarok Világszövetsége

Időutazás

  • Linder Bálint
  • 2004. december 9.

Belpol

Nincs abban semmi meglepõ, hogy a Magyarok Világszövetsége (MVSZ) Kossuth téri "fáklyafényes gyülekezõjébõl" elkeseredett Trianon- és kormányellenes kicsapongás lett, amelyen az eredmények hallatán ordas nagy csalást emlegettek.

 

"Gyerekek, túl sok itt a piros szemû. Ukrajnában, Grúziában már talpra álltak. Én vidéki vagyok, de egy hetet rászánnék arra, hogy elzavarjuk õket!" - magyarázza az alacsony részvételi arány okát, valamint a további teendõket este hét körül a Kossuth téri metrókijáratnál várakozó maroknyi embernek egy kivörösödött atyafi. A Brenner-karikatúrák jól ismert figurái állukat és tarkójukat dörzsölgetik zavartan, két asszony viszont az ura háta mögött nem átall receptekrõl pusmogni.

A cudar hidegben a Parlament elé is kevesebben mentek el, mint amire az MVSZ számított. A szórványosan óvatosan bizakodó, többnyire azonban szorongó, hozzávetõleg ezerfõs tömeg idegesen várja a mûsorkezdést és az elsõ részeredményeket. Gyengén fogy a "kétigenes" sál, a villogó kokárda és az "Orbán Viktor hét titka" címû kiadvány is. Az emberek zászlórúdként pecabotot, fokost, partvisnyelet és biliárddákót lengetnek, együtt álldogálnak sokgyermekes családok, orrukat piszkáló szkinhedek, szilaj népmesefigurák, pirospozsgás idõs asszonyok, néha felüvöltõ tagbaszakadt férfiak és feliratokkal teleragasztott, letargikus ebek. Az est házigazdája, a Nemzetõr címû hetilapot szerkesztõ egykori táncdalénekes és -szerzõ, Dobos Attila - aki a Budapest TV-n heti rendszerességgel bünteti a nemzet ellenségeit - megpróbálja egymáshoz és a színpadhoz is közelebb terelni a népet, aminek eredményeként egy ünneplõgúnya hirtelen lángra kap a fáklyáktól.

Az erõlködõ szpíker infantilnacionalista magánszáma viszont nem képes tüzet csiholni, és nem sokat segít a hazafias etnorockkal próbálkozó Transylvania zenekar sem, de maga Patrubány Miklós MVSZ-elnök is csak rövid idõre tudja felvillanyozni az embereket azzal, hogy óriási eredménynek titulálja a harmatos részvételi arányt. Nem robban a dühöngve szavalt Wass Albert, hatástalan marad a hajdani Zsebtévé-sztár által elsziszegett Ady-intelem is, a tömeg csak akkor találja meg újra a hangját, amikor a szónokok Trianont vagy a ma luciferjeit, hamis sámánjait emlegetik: ezekbõl a nemzetmentõ verselésben megbízható színvonalat hozó Szentmihályi Szabó Péternél most sincs hiány. "Magyar embör minden embör, ezt egyetlen kommunista sem veheti el tõlünk!" - üvöltik a színrõl, más megkésve arra buzdít, hogy "szavazzunk ordító igennel". Az egyre széttöredezettebb és szomorú irracionalitásba forduló rendezvényen az enyhe többségbe forduló "igen" voks hírére egy-egy nagy közös kiáltozásban halljuk a remény hangját utoljára, fél kilenc tájban; 75 százalékos feldolgozottságnál a téren már kizárólag a keserûség és a harag munkál. "Úgy leköpném a rohadtakat, akik nemmel szavaztak" - tajtékzik egy nercbundás asszony, akinek férfi hozzátartozói fejüket fogva a szovjet-magyar 6-0 hidegzuhanyához hasonlítják a történteket. A Székely himnusz és a Magyar hiszekegy ismételgetése, Sasvári Sándor, Beregszászi Olga ihletett éneke vagy Makrai Pál hazaárulózással fûszerezett haragos dalbetétje már csak a trauma mentális feldolgozásában segíthet, ám a fagy és Bencsik András dalszövegírói szárnypróbálga-tása elõl a tudósítóval együtt sokan a közeli melegedõben keresnek menedéket, ahol egy férfi a pohár mellett arra vár, hogy Orbán Viktor személyesen jöjjön érte.

A tudósító ekkor a Nemzetõrben egykori gimnáziumi történelem-tanárnõjének nagy ívû írásával szembesülve rövid idõre egy másik dimenzióba kerül, és mire odáig ér, ahol a kiváló tanerõ a jelenlegi államhatalmat kezében tartó belsõ ellenséget az 'spatkányhoz hasonlítja, már itt is a hivatalos eredmény, és vele a magyarázat. A világszövetséget pártpolitikától teljesen független szervezetként aposztrofáló németországi MVSZ-vezetõ akkurátusan dokumentált választási csalások vérlázító sorozatáról szól, és egy néprõl, amely "kétszer segítette hatalomra saját hóhérait". Ekkor azok a kalapok, sapkák is lekerülnek, amelyek a Himnusznál fent maradtak. Van, aki sír, van, aki néma, megint mások legott mocskoszsidózni, kunczézni vagy csak egyszerûen õrjöngeni kezdenek. A végjátékban a sok finomkodás után üdítõen hat a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom férfiasan lendületes vezetõje, aki végre a lényeget ragadja meg: szerinte ebben az országban annyi magyar él, amennyi igennel voksolt, a többi meg örüljön, hogy még van útlevele és parlamentje (na, de már nem sokáig); egyúttal sajnálattal közli, hogy akkor mostantól új eszközökkel kénytelenek folytatni a nyolcvannégy éve folyó háborút, amelyek mibenlétérõl sajnos - vagy szerencsére - nem árul el bõvebbet.

Patrubány észbe kapva még gyorsan leszögezi, hogy békés eszközökkel folytatják a küzdelmet, majd mindenkit arra kér, hogy térjen haza otthonába. Ezt egy darabig lehetetlenné teszi, hogy egy felelõtlen szervezõ a köztévére kapcsolja a kivetítõt, ahol a stúdióban politikusok értékelik a eseményeket. Az embereket már vinné a lábuk, hogy a meleg lakásban fújják ki a gõzt, ám Fodor Gábort látva sarkon perdülnek, hogy üvöltözhessenek a képernyõvel, és csak akkor indulnak újra a metró felé, amikor Herényire vált a kamera. Pechükre kisvártatva újra a szadeszes honatya kap lehetõséget, így mindenki iszkol vissza, és ez így megy néhány percig; a kemény magot végül az menti meg a tébolytól, hogy valaki leveszi a hangot.

Ezen a ponton már-már sajnáljuk ezeket az embereket, akik láthatóan úgy érzik, nincs tovább. Egy szapora léptekkel távozó rakott szoknyás asszonyság elkeseredésében sírva Orbán Viktort is azzal vádolja, hogy nemmel szavazott; a szemében könnyekkel, összetörten távozó fiatalasszony pedig azzal fogja karon élete párját, hogy "gyere, János, menjünk haza, temessük el együtt a nemzetet". A helyszínrõl német rendszámú BMW-ben elhúzó Dobos Attilának már nincs ideje, hogy vigasztalja õket.

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.