Kék és zöld foltok számolatlanul. A korábbi sérülésekre a térdgép és az ilyen-olyan rögzítõk emlékeztetnek. Tiszta eszközökkel feltartóztathatatlan, többnyire a tisztátlanokkal is. Tavaly, a zágrábi drámában tizenhárom gólt lõtt a franciáknak,
és kilencvenhét találattal úgy lett a világbajnokság gólkirálynõje, hogy a második helyezett ukrán Cigica harminceggyel maradt el mögötte. Hozzá hasonlót a nõi mezõnyben nemigen találni, nemcsak itthon, a földkerekségen sem. Mozgásmûvészet, virtuóz technikai tudás, páratlan taktikai és rögtönzési érzék. Kivételes gyõzni akarás.
Magyar Narancs: Sosem felejtem el. Dunaújvárosban voltam egy edzésen, egyszerû bemelegítõ játék zajlott, tét nélkül, az izmok átmozgatása végett. Labdavezetés nélküli, gyorspasszos vidámság, ám az, ahogy az alkalmi bírót folyamatosan faggattad arról, hogy ki vezet, jól érzékelhetõ komolyságot kölcsönzött az egésznek.
Radulovics Bojana: Igen, én mindig nyerni akarok. Fölmegyek a pályára, ránézek az ellenfélre, és minden mozdulatommal azt üzenem neki, hogy ma mi fogunk nyerni, mert jobbak vagyunk, mint ti. Így erõsítem magam belülrõl. Ha elkezdek félni, ha remegek, abból jó nem sülhet ki. Az önbizalom nagyon sokat számít. Nem tudok veszíteni, azt az érzést, a vesztesét, nem tudom elviselni. Lehet, hogy pont ez visz elõre. Hogy képtelen vagyok kikapni. Hogy egyetlen percig sem tudok úgy pályán lenni, hogy "jaj, most nem érdekel, ha kikapunk". Persze a többiek se, csak ez rám hatványozottan igaz. Tudom, mi a feladatom, és azt meg akarom oldani. De mindenben ez jellemez. Sokszor römizek a barátaimmal, és én úgy ki tudok akadni, ha ne adj' isten utolsó vagyok, hogy ilyenkor jobb békén hagyni.
MN: Magadra haragszol?
RB: Mindig. Ha például a pályán nem úgy teljesítek, az ott nem látszik, de amikor hazajövök, veszekszem magammal, miért úgy csináltam, ahogy, miért nem másképp. Ha nem tudok megfelelni, lelki beteg leszek, egész éjjel nem alszom.
MN: Elbírod a kritikát?
RB: Nem. Maximalista vagyok magammal szemben, éppen ezért magamtól is tudom a hibáimat. Tisztában vagyok azzal, hogy melyik percben milyen voltam, nem szeretem még másoktól is hallani. De fordítva is így van: ha jól játszottam, akkor sem arra gondolok, hogy "mekkora király voltam". Soha. Mindig azt mondom, hogy "lehetett volna még jobban is".
MN: Csak hallgatsz valakire?
RB: A párommal megbeszéljük a dolgokat, õ nagyon sokat tud segíteni nekem. Mindig nyugtat, hogy hideg fejjel tudjak játszani. De ez nálam elég ritka. Mindegy, milyen meccs van, mindig nagyon izgulok. Meccs elõtt borzasztóan izzad a tenyerem. És a világbajnokság is komoly trauma volt számomra, éjszakánként alig négy órákat aludtam, annyira izgultam, hogy sikerüljön, nyerjünk, legyen jó minden. Kiss Szilárdot, az edzõmet is gyakran hívtam kintrõl a meccsek után, mert kíváncsi voltam, mit gondol, és szerettem volna, ha mond egy pár jó szót. És a csapattársam, Bohus Bea szokott még nagyon sokat segíteni. A legjobb baratnõm a csapatban, tõle kérek tanácsot. ' az én pszichológusom, nagyon jó, hogy van nekem!
MN: Miért pont õ?
RB: Az egész csapattal jól érzem magam, de mindannyiunknak van egyvalaki, akivel egy szobában lakik, akivel bírja a edzõtáborok alatti hosszú összezártságot, eltûri a rigolyáit, megosztja a lelki dolgait. Ha reggel háromkor felkelek és megkérdezem, Bea válaszol, és nem is haragszik, és a hibáimat is el tudja mondani, mert nemcsak a jó dolgokra vagyok kíváncsi, hanem arra is, mit csináltam rosszul. És nála ebbõl soha sincs harag.
MN: Mi lehet az a kérdés, ami nem várhat reggelig?
RB: Mondjuk egy rosszul sikerült meccs utan, hogy "jaj, akkor most mit >>csesztettünka szívedrõl is.
MN: Könnyen barátkozol?
RB: Úgy mondanám, hogy akivel én barátságot kötök, az igaz barátság.
MN: Életre szóló?
RB: Azt hiszem, igen. Szükségem van a barátokra, mert én a "magányosságot" nem tudom elképzelni. Ha hazamegyek a szüleimhez, akkor is mindig vagyunk vagy tizenketten. Sose veszünk például olyan asztalt, amihez csak hat szék tartozik. Kizárólag olyat, amihez tizenkettõ. Imádom a társaságot, nem tudnám elviselni az egyedüllétet.
MN: Hol van számodra az "otthon"?
RB: Figyelj, én nem tudom azt mondani Szabadkára, hogy idegenben vagyok, mert ahol én lakom, ott az emberek hetven százaléka magyar. Ahol az én házam áll, az összes szomszédom magyar.
MN: Nem is kaptál megjegyzést, hogy "hazát cseréltél"?
RB: Féltem tõle, hogy ebbõl probléma lesz, de egyáltalán nem volt. Sõt a sydneyi ezüstérem után nagyon büszkék voltak rám is és a magyar válogatottra is. Szerbiában erre nem lett volna lehetõségem, a háborút ott a sport is megsínylette. Lehet, hogy a hátam mögött kaptam megjegyzést, de szemtõl szembe sohasem kérdeztek meg, hogy ezt minek kellett, miért csináltam. Lehet, hogy azért, mert a Vajdaságból származom, és ott sok a magyar.
MN: Hogyan kerültél Magyarországra?
RB: Mielõtt idejöttem, egy évet Spanyolországban játszottam, a Mar Valenciánál. De már úgy mentem ki, hogy pokoli honvágyam volt. Húszévesen nagyon-nagyon haza akartam menni. Az apukám rákos lett, és ez rátett még egy lapáttal. Aztán lesérültem, elszakadt a keresztszalagom, még odakint megoperáltak. Bizonytalan volt, hogy tudom-e folytatni a kézilabdázást, olyan rossz volt a térdem, hogy nem lehetett tudni, mi lesz a vége. Hazamentem. A zombori edzõm, Katona Sándor akkor éppen Zalaegerszegen dolgozott, a Caola SE-nél, õ hívott, próbáljam meg. Nagyon jó évet töltöttem ott: sok barátom lett, jól éreztem magam, gólkirálynõ lettem a bajnokságban. Ezek után a Debrecentõl, a Ferencvárostól és a Dunaferrtõl kaptam ajánlatot, mi az apukámmal a Dunaújváros mellett döntöttünk, és azóta itt vagyok.
MN: És a honvágyadat hogy kezeled azóta?
RB: Ugyan már! Spanyolországhoz képest, ami kétezer kilométerre volt, ez már semmi! Zalaegerszeg is négyszázra volt, kéthetente jártam haza, Dunaújváros pedig csak száztízre - innen másfél óra alatt otthon vagyok.
"Egyszerre érkeztünk a csapathoz, 1995-ben. A pálya mellett van egy étterem, ott találkoztunk elõször. Mint mindenki, én is kicsit furcsának találtam eleinte õt, a külsejével, a kinézetével kicsit kilógott a sorból, de hamar rájöttem, hogy nagyon jó ember, és nagyon jól illeszkedik ebbe a csapatba."(Ferling Bernadett, csapattárs a Dunaferrben és a válogatottban.)
MN: Sminkeled magad a mecscsekre.
RB: Mert ez vagyok én. Smink nélkül meztelennek érezném magam, számomra ez hozzátartozik a mérkõzésekhez. Például minden egyes meccs elõtt hajat mosok. Sohasem fogom elfelejteni, amikor az osztrák Hypo ellen játszottunk kint, Ausztriában. Reggel kilenckor volt a meccs, ami annyit jelent, hogy fél nyolckor ott kellett lenni a pályán. Hatkor kellett tehát reggelizni, vagyis én ötkor keltem, hogy meg tudjam mosni a hajam, mert nálam ez egy rituálé. Nahát, az ötös kelés miatt olyan is voltam a meccsen, de nekem akkor is meg kell csinálnom ezeket a dolgokat, mert ez én vagyok. Mérkõzés elõtt mindennek rendben kell lennie: a frizurámnak, a sminkemnek, és akkor a lelkem is rendben van. Aztán a pályán már nem számít, hogy nézek ki, hányszor tépnek megÉ
MN: Nyertél Bajnokok Ligáját, KEK-et és EHF Kupát is, sokszoros magyar bajnok, Magyar Kupa- és Szuperkupa-gyõztes, olimpiai és világbajnoki ezüstérmes vagy, az idei olimpia gólkirálynõje. Kétszer választottak meg a világ legjobb kézilabdázójának.
RB: Sose szeretem, amikor azt mondják, hogy én vagyok a világ legjobb játékosa. Jó, az vagyok, jól is esik, de ebben a sztárfényben zavarban vagyok, nem érzem jól magam. Ez a csapat, a Dunaferr, nélkülem is meg tudná oldani a feladatait, nélkülem is megnyerte a bajnokságot és a Magyar Kupát is, és nélkülem jutott el az EHF Kupa döntõjébe.
MN: Jött a baba.
RB: Nem akartam otthagyni a csapatot a bajnokság közepén, véletlen volt. Amikor szerettem volna, amikor kihagytam egy évet, akkor nem jött össze. Amikor igen, akkor eszem ágában sem volt. Mondtam a barátnõmnek, valami nem stimmel, probléma van, mire õ megcsináltatta velem a tesztetÉ Azon gondolkodtam, hogy ott a csapat, a Bajnokok Ligája, mit fognak szólni a többiek? Féltem, hogy mit fogok mondani én, és mit mondanak õk, de édesek voltak. Örültek és kiabáltak. Jó egészséget kívántak nekem is és a babának is.
MN: Milyen volt terhesnek lenni?
RB: Nagyon jó, csak én mindent ugyanúgy akartam csinálni, mint korábban. Folyton mentem volna, tele voltam energiával, pihenésre képtelen voltam. Próbáltam fejest ugrani, föl akartam mászni a fára cseresznyét szedni, a párom mondta, "Boki, azért álljon meg a menet!". Szóval semmi problémám sem volt, mintha nem is lettem volna terhes. Nagyon jól viseltem, és kezdettõl fogva tudtam, hogy fiú lesz.
MN: Honnan is?
RB: Nem tudom, éreztem, és állítottam, hogy nekem fiam lesz.
MN: És mit éreztél, amikor megszületett?
RB: Potyogtak a könnyeim, már szóltak, hogy ne sírjak annyit, különben rá kell majd kötni az infúzióra, annyi víz jön ki belõlem. Életem legemlékezetesebb pillanatai voltak ezek.
MN: Félelmek?
RB: Voltak. Hogy túlsagosan izgulok majd, és nem tudom ezt az anyai dolgot normálisanÉ
MN: Hogy jó anya leszel-e?
RB: Igen. De most már tudom, hogy ez természetes, ösztönös dolog, ami magától jön. Nem esem pánikba, hogy "jaj ez, jaj az!". Ha a fiamnak valami baja van, azt mindig pontosan tudom. Ha jó neki, azt is érzem. Mindig.
MN: Anyás?
RB: Igen, pláne ahhoz képest, hogy szegénykém mennyit lát engem. Azok a legrosszabb pillanatok, amikor reggel elindulok edzésre, de Józsikám ott van a karomban, és nem akar elengedni. Utána mindig hazatelefonálok a kocsiból, hogy megnyugodott-e, és mindig azt mondják, hogy igen. Két percig tart csak az egész.
MN: És ha beszélni is tud majd?
RB: Hát, ez az! Bohus Beának, Pálffy Zsuzsinak van gyereke a csapatból, és õk azt mondják, ez a legrosszabb, a legpokolibb. Amikor megszólal, hogy: "Anyaaa, most ne menj el, légyszííí, most az egyszer maradj veleeemÉ" Már így is elég fájdalmasak ezek a reggeli elmenetelek, de az igazán fájó ezek szerint az lesz, amikor majd csimpasz-kodik belém és könyörög, hogy "most az egyszer, lééégyszíííÉ". Már az olimpiai felkészülés és az olimpia is nagyon hosszú volt, hiába vittem magammal fényképet Józsikáról, hiába hallgattam minden este a hangját a telefonban, nagyon hiányzott.
MN: A sportpályafutásodat illetõen mennyire nézel elõre?
RB: 2005-ig biztos, de utána nem tudom, mi lesz. Szörnyû volt Athénban rádöbbenni arra, hogy már sohasem lehetek olimpiai bajnok, elment a kedvem az egésztõl, iszonyatosan csalódott voltam. Most megint érzem magamban az erõt, újra igazi csapat vagyunk. Fölrázott minket a kudarc és az is, hogy a klubedzõm, Kiss Szilárd lett a szövetségi kapitány. Úgy tervezem, hogy az Európa-bajnokságon elbúcsúzom a válogatottságtól.
MN: Már el is képzelted?
RB: Igen, egy aranyéremmel a nyakamban az elsõ és egyben utolsó Európa-bajnokságomon, ráadásul hazai pályán, magyar közönség elõtt, az nagyon szép lenne... Szilárddal külön gyakoroljuk a végjátékot... Sok már ez nekem, a fiammal is szeretnék lenni, attól félek, hogy elõbb-utóbb elfelejt. Mert nem vagyok ott a legfontosabb pillanataiban, vagy amikor valami olyasmit csinál, amit korábban még soha. Nélkülem tanul meg egy új szót, nélkülem kezd el énekelniÉ Ez fájna. Nem azért szültem, hogy örökké ott hagyjam. Sokkal több idõt szeretnék vele lenni, utazni, megmutatni neki a világot.
Simon Andrea
A kézilabda Európa-bajnokságon a magyar csapat legközelebb december 12-én lép pályára Gyõrben, Franciaország ellen.
