Magyar Narancs: Hogyan látja, érdemes volt vállalni ezt az egy évet? Maradéktalanul teljesültek a kitűzött célok, vagy maradt önben hiányérzet?
Bajnai Gordon: Leegyszerűsítve három dolgot vállaltunk tavaly tavasszal: visszafordítjuk az országot a szakadék széléről, megteremtjük a fenntartható növekedés alapjait, továbbá az ehhez szükséges, elkerülhetetlenül fájdalmas intézkedéseket az elviselhetőség határai között tartjuk. Amikor átvettük a kormányzást, pontosan tudtuk, hogy határozott időnk van a vállalt feladat teljesítésére. A kereteket a teljes bizonytalanság, az államcsőd fenyegetése és a zuhanó forint jelölte ki, a nemzetközi mozgástér is világos volt. Mi több, a kormány társadalmi támogatottsága is igen gyenge volt. Az induláskor meghatároztunk egy viszonylag terjedelmes és fejnehéz programot, amit igyekeztünk maximálisan teljesíteni, hiszen a gyorsan fölállt új kormány csak így volt képes úrrá lenni a helyzeten. Az akkor kijelölt 142 pontból 139 teljesült úgy, hogy egy sor olyan ügyet is meg kellett oldani, amire az induláskor nem számítottunk - ezt kifejezetten jó aránynak gondolom. A magyar gazdaság stabilizálódott, a 27 EU-tagország közül miénk az ötödik legalacsonyabb hiány, és az eladósodás folyamatát megállítottuk, sőt - szemben a többi uniós országgal - az idén már csökkenni fog. Hatalmas eredménynek tartom, hogy az elmúlt egy évben a forint árfolyama jó negyven forinttal erősödött - a jelenlegi megfutás (az interjú május 5-én készült, amikor az euró-forint árfolyam ismét nekilendült - a szerk.) inkább a görög válságnak tudható be, illetve kisebb részt a leendő kormány egyes elbizonytalanító nyilatkozatainak. A kamatok az elmúlt húsz évben nem voltak ilyen alacsonyak, mint most. Ma Magyarországot kifejezetten stabilnak tartják a piacok; jóval stabilabbnak, mint például Portugáliát, Görögországról nem is beszélve. Ez leginkább a CDS-feláron mérhető (ami azt árazza be, hogy mi a kockázata egy ország csődbemenetelének - a szerk.), ami most 200 bázispont körül van, szemben a 2009-es kora tavaszi 626-tal.
MN: Ön szerint mi a legsürgősebb teendő a válságkezelés befejezése után? Objektív behatároltságok miatt mit nem tehet másképp a következő kormány?
BG: Nem szeretnék a sajtón keresztül üzengetve tanácsokat adni az új kormánynak. Volt egy évem arra, hogy miniszterelnökként megmutassam, én hogyan látom a dolgokat, és miként próbálom megoldani a problémákat. Most máson lesz a sor. Mindettől függetlenül abban hiszek, hogy az egy éve megkezdett gazdasági pályát tartani kell, erről nem szabad letérni, mert a kockázatok nagyok.
MN: A válságkezelés elsősorban a megszorításokat jelentette, a rendszerből könnyebben kivehető pénzek kivonását. Viszont a konvergenciapálya tartása a következő években is megköveteli a kiadáscsökkentés folytatását. Honnan lehet újabb százmilliárdokat kivenni, miközben a gazdaságélénkítésre, a versenyképesség növelésére is nagy szükség lenne?
BG: A magyar politika egyik legfőbb bűne, hogy jó ideje úgy viselkedik, mintha Magyarország sziget lenne Európa térképén, és csakis a sziget lakóin vagy vezetőin múlna, hogy mi történik az országban. Holott a nemzetközi környezet alakulása nagymértékben befolyásolja a sorsunkat - ezt igazolta a 2008-as válság, vagy a mostani görög krízis. Világosan lehet látni, hogy az elkövetkező négy-öt évet Európa azzal fogja tölteni, hogy ezeket a soha nem látott, elképesztően magas adósság- és hiányszinteket ledolgozza. Az EU adósságszintje idén nyolcvan százalék fölé fog szökni, 2014-re pedig a százszázalékos GDP-arányos adósságszintet is elérheti a prognózisok szerint. Ez nem fenntartható. Egyszerre kell csökkenteni a kiadásokat, és végrehajtani a szerkezeti reformokat. E kettő együtt igen labilis politikai helyzetet teremt a kontinensen. Ebben a környezetben kell Magyarországnak helytállnia, sőt jobban teljesítenie, mint a környezete - miközben tudjuk, hogy a felemelkedésünk mennyire függ a környezetünktől, a nyugat-európai felvevőpiacaink teljesítményétől. Ráadásul az elmúlt tíz évben, a konjunktúra időszakában Magyarország elég rosszul szerepelt a nemzetközi versenyben. Most viszont - az elmúlt egy év intézkedéseinek, az alacsony hiány- és az idei esztendőtől csökkenő adósságszintnek köszönhetően - az utolsóból lehet az első, már ha a következő kabinet is végrehajtja a rá váró további szerkezeti átalakításokat. Ha nem tesszük meg ezeket a lépéseket, visszaeshetünk oda, ahol tavaly voltunk. És ez hamarabb fog megtörténni, mint legutóbb, mert most nincs pénzbőség, versenyt futunk a hitelekért, a piacokért, a beruházásokért és a munkahelyekért.
MN: A kedvezőtlen nemzetközi folyamatok, a válság elhúzódása mennyiben vetheti vissza Magyarországot? Mennyire vagyunk még mindig sérülékenyek?
BG: Ebben a helyzetben nem lehet mást tenni, mint amit a józan ész diktál: óvatosan, takarékosan kell gazdálkodni, versenyképesebbé kellene tenni a gazdaságot, nem szabad felelőtlenül ígérgetni. Európai szintre emelve a kérdést, mindent meg kell tenni a világ legértékesebb, közel ötszázmilliós piacának megőrzése, versenyképességének fejlesztése érdekében. Minden politikai hisztéria ellenére folytatni kell az eurózóna kiterjesztését, erősítését.
MN: Mit tehet ezen a téren az elmúlt években tekintélyét vesztett Magyarország?
BG: Az elmúlt egy évben megerősítettük az ország tekintélyét az EU-ban és a transzatlanti kapcsolatokban: most, amikor több állam is bajba került, egyre többen elismerően nyilatkoznak a magyar válságkezelésről. A görög lángok fényénél pedig nagyra értékelik, hogy a magyar polgárok rendkívüli türelemmel viselték a kiigazítás terheit. Egyre többen vélik úgy, hogy nem a probléma, hanem a megoldás része vagyunk. A visegrádi négyek soros elnökeként sikerült új lendületet adnunk ennek a formációnak. Például tavaly ősszel a klímacsúcsra készülő Európai Tanácsban megszerveztük annak a kilenc országnak az együttműködését, melyeknek közösek voltak az érdekeik - részben ennek a fellépésnek köszönhető, hogy Európa végül egységes állásponttal tudott kiállni. Idén februárban, szintén magyar kezdeményezésre tizenegy ország írta alá Budapesten azt a dokumentumot, ami teljesen új alapokra fekteti az energiabiztonsággal kapcsolatos tárgyalásokat Európán belül és kívül. Jelentős eredmény, hogy az egyoldalú energiafüggéstől szenvedő országok végre egységbe tömörülnek, közösen fogalmazzák meg és képviselik az érdekeiket. Számos értékelvű ügyben - mint a guantánamói fogolytábor felszámolása vagy az afganisztáni szerepvállalás - kezdeményezőként léptünk fel, ezzel megerősítettük szövetségünket a transzatlanti értékközösségben.
MN: Egyeztettek az ellenzékkel?
BG: Az álláspontokban történt egyfajta közeledés. Stratégiát nem egyeztettünk, mert nem nagyon volt rá fogadókészség. Fontos konkrét ügyekben viszont adtunk tájékoztatást. Ha megnézi az ellenzéki nyilatkozatokat, akkor láthatja, hogy néhány apróságtól eltekintve nem volt lényegi nézetkülönbség.
MN: Hogyan formálható át a magyar gazdaság rossz szerkezete?
BG: Magyarország 2001 óta az önámítás csapdájában vergődik. Az ezredfordulót követő időszakot négy százalék körüli növekedés jellemezte, de míg a kilencvenes éveket döntően az export növelése, a technológiai színvonal emelkedése, a fenntartható munkahelyteremtés jellemezte, a 2001 utáni korszakot a hitelekből gerjesztett növekedés határozta meg. A nem exportképes szektorok és az állami beavatkozások húzták a gazdaságot, részben ezek szívták el és drágították a munkaerőt is - jelentős mértékben torzítva a gazdaság szerkezetét. Tehát a válságot követően a gazdaságfilozófiában nem 2008-hoz vagy 2002-höz kellene visszatérni, hanem az 1996-1999-es irányhoz. Az elkövetkező időszakban azért is meg kell majd küzdeni, hogy visszaszerezzük azokat a munkahelyeket, amelyek a válság alatt megszűntek, és ebben nagyon sokat segít az az adó- és bürokráciacsökkentés, amit eddig megcsináltunk. Egy hosszú távú kiegyensúlyozott növekedéshez azonban - egy régi kifejezéssel élve - tudatos ágazati politikákra van szükség. Ezt is elindítottuk: vannak kiemelt ágazataink, már rendelkezésre állnak az adott szektor szereplőivel közösen kidolgozott stratégiák. Húsz komoly iparági klaszter jött már létre kis- és nagyvállalkozók, illetve egyetemek közreműködésével.
MN: Mennyi tartalék van a kiadási oldalon?
BG: Jelentős tartalékok vannak, azok viszont csak jól végiggondolt, komoly érdekkonfliktusokkal járó, nagy léptékű szerkezeti átalakításokkal - ha úgy tetszik, reformokkal - hozhatók elő. A meglévő szerkezetben bizonyos alrendszerek - így a közösségi közlekedés vagy az egészségügy - érdemi, strukturális átalakítás nélkül fenntarthatatlanok. Vannak tehát olyan tartalékok is, amelyeket nem kiadáscsökkentésre, hanem az adott rendszeren belül a hatékonyabb működésre kell fordítani.
MN: Lehet úgy strukturális reformokat csinálni, hogy közben nem nő a hiány?
BG: Egy ilyen tudatos rendszer-átalakításnak lehetnek egyszeri költségei, amelyek átmenetileg növelhetik a hiányt. Ilyenek lehetnek az elbocsátások, az összevonásokhoz szükséges beruházások, az informatikai fejlesztések költségei, ám a hatékonyság növelése hosszú távon csökkenti a kiadásokat. S ne feledkezzünk meg a reformok politikai költségeiről sem: rendszerint komoly népszerűségvesztéssel járnak. Tehát politikai értelemben bátornak kell lenni, ráadásul okosan kell csinálni, hogy a végén ne vezessen tartós szavazatvesztéshez. Ugyanakkor Magyarországon a részérdekek, a különféle lobbik viszonylag könnyedén legyőzik a közérdeket, főleg, ha politikai támogatást is kapnak - ez volt az elmúlt időszak fő tapasztalata.
MN: Működése alatt találkozott ilyennel?
BG: Persze, sokszor.
MN: Kötött elvtelen alkukat, kompromisszumokat, amiket utólag megbánt?
BG: Sok kompromisszumot kötöttünk, hiszen a politika a kompromisszumokról szól. A fő kérdés az, hogy ezek összességében közelebb visznek-e a kitűzött célhoz. Én úgy gondolom, hogy az általunk kötött kompromisszumok ebből a szempontból is helyesek voltak, ezért nem bántam meg, hogy megkötöttük őket. Ugyanakkor helyenként tudomásul vettünk olyan döntéseket, amikkel nem értettünk egyet, amik nem tartoztak a kompetenciánkba, de a mi kormányzásunk alatt születtek. Ilyenek voltak például az országos rádiófrekvencia-pályázat körüli botrányok. Egyet tehettünk: kifejeztük nemtetszésünket.
MN: Bár nem váltották le az energiahivatal elnökét - ahogy a szocialista politikusok követelték -, pár hónapja rendeleti úton nyúltak bele az energiaár-képzésbe, áttolva a gázáremelkedést a következő kormány időszakára.
BG: A korábban elfogadott magyar gázárképlet elismert olyan költségeket is, amelyek jelen esetben komoly extraprofithoz juttatták volna a gázszolgáltató cégeket. Ez menet közben derült ki, ezért volt szükség a képlet módosítására. Ám miközben az extraprofitot kiszedtük a rendszerből, ellenálltunk minden olyan politikai nyomásnak, amely arra ösztökélt, hogy halasszuk el a valóban indokolt gázáremelést. Éppen ezért nem nyúltunk sem a kőolajár, sem pedig a dollárárfolyam kiszámításának képleteleméhez. Sokan vélték úgy azokban a napokban, hogy hiba volt elismerni a gázárban a dollár jelentős erősödését. Utólag láthatjuk, hogy ez nagyon jó döntés volt: azóta a görög válság miatt még erősebb a dollár, amit - ha akkor nem ismerünk el az árban - utólag kellene a fogyasztóknak megfizetniük.
MN: A Malév privatizációjára 16 milliárdot költöttek a tartalékok terhére, miközben a 3,8 százalékos hiánycél tartása hajszálon függ.
BG: Hosszú távon az állam nem jó tulajdonosa a Malévnak. Viszont a korábbi tulajdonos láthatóan nem tudott megbirkózni a légitársaság átszervezésével, ezért veszélybe került közel ötezer munkahely. Ráadásul a Malév csődje esetén Budapest lekerülhetett volna a könnyen elérhető városok listájáról, az utaslétszám megfeleződésével pedig a repülőtér és a magyar turisztikai szektor is komoly gondokkal nézett volna szembe. Tehát most az állam állt az átszervezés élére, amelynek lezárása a mielőbbi privatizáció, egy szakmai befektető bevonása lehet.
MN: Egy rosszul végrehajtott, előnytelen privatizációt csináltak vissza, amit egy olyan kormány vezényelt le 2007-ben, melynek ön is tagja volt.
BG: Nem vettem részt a Malév 2007-es eladásában, nem ismerem az ügylet részleteit - nem kívánom minősíteni az esetet. De úgy emlékszem, hogy akkor sem kapkodtak a Malévért. Alig talált a vagyonkezelő befektetőt, miközben a légitársaság veszteséges volt. Ahhoz, hogy megvonjuk a privatizáció és a mostani állami tulajdonba vétel mérlegét, azt is figyelembe kell venni, hogy 2007 és 2010 között nem a magyar államnak kellett a Malév veszteségét finanszíroznia.
MN: Miként lehetséges, hogy miközben a pénzügyminisztere kockázatosnak tartotta a sávolyi motorpálya megépítését, az ön kabinetje még sokáig kitartott a több mint 35 milliárdos állami támogatás odaítélése mellett?
BG: A projekt támogatásáról még az előző kabinet döntött, a válság kitörése előtt. Az eredeti szándék, amelyet én is támogattam, egyezett a közérdekkel, komoly turisztikai többletet hozhatott, munkahelyeket teremtett volna. A kezdeti időszakban a kormányzati szerepvállalás mindössze a Forma-1-hez hasonló éves jogdíjra korlátozódott - ezt aztán évekre visszadiszkontálva hatalmas összegnek tüntették fel, amikor a vita kirobbant. A gazdasági krízist követően a külföldi magánbefektető, a spanyol beruházó azt kérte, hogy a Magyar Fejlesztési Bank (MFB) adjon hitelt is a beruházásra. Ekkor a kormány azt kérte az MFB-től, vizsgálja meg, képes-e teljesíteni ezt a kérést. Hosszú vizsgálat következett, végül a bank arra jutott, hogy a hitelkockázatot nem tudja magára vállalni, a magánbefektető oldja meg, ahogy tudja. Ezzel egyetértettem, azt pedig én kértem, hogy hozzák nyilvánosságra a KPMG megvalósíthatósági tanulmányát is, amelyen az eredeti támogató döntés alapult.
MN: Említette, hogy a kormányzása alatt Magyarország visszanyerte tekintélyét, a külpolitikában még az ellenzékkel is megtalálták a közös nevezőt. Ön szerint a Gyurcsány-kormány miért nem volt sikeres?
BG: Azért jó néhány dologban sikeres volt. 2006 és 2008 között 10 százalékról 3,4 százalékra faragta le az előző kabinet a költségvetési hiányt. Ha ez nem történik meg, a válság kitörésekor esélyünk sem lett volna, biztos, hogy most súlyosabb lenne a helyzetünk, mint a görögöké, hiszen mi nem vagyunk az eurózóna tagja.
MN: Helyrehozták, amit a korábbi években elrontottak.
BG: Tegyük hozzá, nem csak az első Gyurcsány-kabinet tehető felelőssé a deficit elszaladásáért; amint az előbb is kifejtettem, a probléma gyökerei 2001-ig nyúlnak vissza. A hibák egymásra épültek. A másik siker az ország átfogó fizikai megújítása volt az uniós támogatások segítségével. Több mint húszezer nyertes pályázó van, kilencezer lezárult beruházással.
MN: Mivel magyarázza, hogy a lakosság kudarcként éli meg a csatlakozás óta eltelt időszakot?
BG: Az elmúlt hat év nem is volt minden tekintetben sikertörténet. Ebben két dolog adódik össze: a csatlakozást követő évig lezajlott egy viszonylag gyors - igaz, rossz szerkezetű - növekedés, amit pozitívumként éltek meg az emberek. A következő éveket viszont a megszorítások, a reálbérek csökkenése jellemezte. Részben pont az EU kényszerített minket arra, hogy visszatérjünk az ésszerű pályára - hála istennek. Ugyanakkor erre ráépült egy tudatos politikai - manipulációktól sem mentes - kommunikáció, ami egyáltalán nem reálisan értékeli az ország nehézségeit és lehetőségeit. Hiába javultak mostanság a makromutatóink, az embereket ez még nem boldogítja, érthetően a napi gondjaikkal vannak elfoglalva. Kell egy-két év, amíg az új gazdasági pálya eredményei a hétköznapokban is megjelennek.
MN: A Fidesz a kétharmados felhatalmazással olyan intézkedésekbe foghat, amit önök meg sem próbálhattak, vagy legfeljebb belekaptak.
BG: Mi négy területen indítottunk el komoly, tíz éve halogatott változásokat. Harminc-negyven évre fenntarthatóvá tettük a nyugdíjrendszert, foglalkoztatási ösztönzőket építettünk be a szociális ellátások rendszerébe, az idei évtől jelentős mértékben csökkentettük a munkára rakódó adókat - versenyképesebbé téve az országot. Ugyanakkor a pénzügyi rendszert is megreformáltuk: alapvetően átalakítottuk a bankok felügyeletét, a kockázat- és hitelkezelést, a bankok és az ügyfelek viszonyát. Bár a válságban jól szerepelt a hazai pénzügyi szektor, az intézkedéseknek köszönhetően most sokkal biztonságosabb, kontrollálhatóbb lett. És persze érdemi folyamatokat indítottunk a közbiztonság, a közösségi közlekedés, a romák integrációja vagy a minőségi felsőoktatás javítása felé. Viszont esélyünk sem volt hozzányúlni a kétharmados többséget igénylő kérdésekhez vagy a nagyobb szervezést igénylő feladatokhoz. A párt- és kampányfinanszírozás átalakításának ugyan kétszer is nekifutottunk fél év alatt, de a kezdeményezések elbuktak az ellenzék ellenállásán. Nem maradt időnk az önkormányzatok vagy a választójogi rendszer reformjára sem - ezekhez konszenzusra lett volna szükség a parlamentben. Most a kétharmad birtokában meg lehetne oldani ezeket a több évtizede nyomasztó problémákat. Persze a minősített többséget másra, a győztes párt hatalomba való bebetonozására is fel lehet használni. Rövidesen kiderül, hogy a Fidesz melyik utat választja. Adjuk meg neki a türelmet, mert ez mindenkinek kijár, aki olyan nehéz feladatra vállalkozik, mint az ország irányítása. Ezt én friss élményeim alapján mély empátiával tudom mondani.
MN: A felsorolt ügyek messze túlmutatnak a puszta válságkezelésen. Az a benyomásunk, hogy ön politikai programot hirdet. Miért tiltakozik kézzel-lábbal a politikusi hivatás ellen?
BG: A politikus szó a mai magyar közbeszédben azt a személyt jelöli, aki a hatalom megszerzéséért vagy megtartásáért küzd. Ez engem nem vonz.
MN: A politikus az, aki a közjót szolgálja.
BG: Engem a hatalom megszerzése soha nem ambicionált, de ha egyszer sajátos körülmények között már ide keveredtem, akkor az érdekelt, hogy miként lehet jó célokra használni a kormányzást. Sajnos a kampányban erről alig esett szó, csak arról, hogy kié legyen a hatalom. Ez is azt támasztja alá, hogy nem lett volna helyes beszállni a politikába a miniszterelnöki székből. Már kinevezésemkor leszögeztem, hogy csak egy évre vállalom a feladatot.
