Nyugdíjfrász

Majd elfogy magától

  • Mészáros Bálint
  • 2012. október 27.

Belpol

Megint sláger a nyugdíjak csökkentésével riogatni. De ki vetemedne ilyesmire? Megpróbáltuk elképzelni, miről lehet szó.

A nyugdíjcsökkentés lehetősége először szeptember elején merült fel, méghozzá úgy, hogy egyébként szó sem volt róla. A sárvári frakcióülésről közzétett Facebook-üzenetében Orbán Viktor kijelentette, hogy az IMF és az Európai Unió - többek között - nyugdíjcsökkentést vár el a hitel-megállapodásért cserébe, de ő ebbe bizony bele nem menne. Bár rövid úton kiderült, hogy Orbán állítása hazugság, a rettegett IMF-lista nem létezik, azóta Varga Mihály is kizárta a nyugdíjak csökkentését, legutóbb pedig Giró-Szász András biztosította a népet a kormány nyugdíjvédelmi eltökéltségéről. A játékba bekapcsolódott az MSZP is: egyes képviselői hol a már megvalósított, hol a tervezett nyugdíjcsökkentés ellen tiltakoznak, de a nyugdíjrendszer szétverését is sürgősen abbahagyatnák a kormánnyal. A nyugdíjak megvágásán ugyan mindenki az időskori nyugdíjak csökkentését érti, a szocialisták általában mégis a rokkantellátással kapcsolatos kritikájukat keverik ide; de az is elhangzott, hogy a meglévő nyugdíjak elértéktelenednek - holott a nyugdíjat évente emelik az infláció mértékével. Nem várja el tehát a magyar kormánytól senki azt, amit a kormány a nem létező elvárás ellenére sem hajlandó megtenni, ebből következően az ellenzék egy része a semmi ellen tiltakozik. Magyarországon mostanság ezen a nívón zajlik a "politikai diskurzus". Nézzük tehát meg, miről van, azaz nincs szó.

 

A jég hátán is


A jég hátán is

Fotó: Narancs

 

Burzsoá nyugdíjasok

Nyugdíjcsökkentésen lehet érteni a már meglévő nyugdíjak levágását, vagy a későbbi járandóságok, azaz a nyugdíjígéretek mérséklését. Az előbbi azonnali állami spórolást tesz lehetővé, ráadásul a fejlett államokban a nyugdíjkiadások elérik a GDP tizedét, és az állami kiadások csaknem ötöde nyugdíjakra megy el - pusztán számszakilag tehát nagy lehetőségek rejlenének a csökkentésben. Politikailag természetesen azonnali öngyilkossággal érne fel egy ilyen lépés, ezért csak akkor lehet (kell) ezt megtenni, ha valóban nagy a baj. Jellemző, hogy az utóbbi időben csak Görögországban lépett ilyet a kormány (rövid idő alatt 20-35 százalékkal lettek kisebbek a járandóságok, a kisebb nyugdíjak kevésbé csökkentek), míg a 13. havi nyugdíj 2009-es eltörlésével a másik díszpéldány természetesen Magyarország volt. Két éve Romániában is 15 százalékkal vették volna vissza az öregségi járandóságokat, amit azonban az Alkotmánybíróság megakadályozott; helyette áfát emeltek. Persze ha megtörtént volna, akkor - az ottani nyugdíjszintet figyelembe véve (például a göröghöz képest) - tényleg nehéz lett volna a gazdasági szükségszerűséget egyértelműen elválasztani a minősített népnyúzástól. Legújabban viszont Spanyolországban és Portugáliában áll úgy a helyzet, hogy valószínűleg elkerülhetetlen lesz ha nem is a csökkentés, de a nyugdíjak évenkénti emelésének időleges leállítása, azaz a nyugdíjak elinflálása.

Ha Magyarország is ilyesmire kényszerülne - mert nem állapodunk meg az EU-IMF-párossal, vagy mondjuk lesz valami újabb ötlete Matolcsy Györgynek -, akkor annak költségvetési hatását a teljes nyugdíjkiadások alapján lehetne belőni. Idén öregségi nyugdíjakra 2125 milliárd forintot fizet ki a Nyugdíjbiztosítási Alap. Így például 10 százalékos nyugdíjcsökkentés nominálisan 200 milliárd fölött hozna egy év alatt az államkasszának. Ezzel szembeállítható, hogy mindez a konkrét nyugdíjaknál mit jelentene. A nyugdíjbiztosító adatai szerint az átlagnyugdíj jelenleg 105 ezer forint, és a korábbi szabályok (erős újraelosztás a nyugdíjrendszeren belül, korrekciós intézkedések) miatt a szórás nem olyan hatalmas: a legtöbben éppen az átlagnyugdíjat kapják, és 70-140 ezer forint közötti összeg jár a nyugdíjasok kétharmadának. Havi 50 ezer forintnál kevesebbet és 200 ezer forintnál többet egyaránt hatvanezren kapnak a kétmillió öregségi nyugdíjas közül.

Egy 10 százalékos nyugdíjlefaragás következtében tehát - leegyszerűsítve - havonta tízezer forinttal hozna kevesebbet a postás. A legkevésbé sem tűnik megvalósíthatónak ez, hiszen havi 105 ezer forintról senki nem gondolja, hogy sok vagy akár csak elég volna. Ettől persze még igaz, hogy a nyugdíjaknak a bérekhez viszonyított aránya nemzetközi összehasonlításban Magyarországot a gáláns nyugdíjakat fizető országok közé sorolja (a KSH szerint a nettó átlagkereset jelenleg 143 ezer forint). Az is igencsak valószínű, hogy a jelenlegi munkavállalók idős korukban az akkori fizetésekhez képest jóval kisebb nyugdíjakat fognak kapni (már aki kap egyáltalán), mint a mostani idősek. Az élet és a magyar nyugdíjrendszer már csak ilyen igazságtalan.

Mélyhűtés

Ha konkrét csökkentésről nem is lehet szó, a nyugdíjbefagyasztás is szépen hozna az államnak. A nyugdíjakat évente az infláció mértékével emelik, és ennek eltörlése (az árszínvonal emelkedése manapság 6 százalék, ebben jó ideje európai rekorderek vagyunk) 127 milliárd forint kifizetése alól mentesítené a nyugdíjkasszát. Ez már néhány év alatt is leértékelné a nyugdíjakat, pláne, hogy az idősek kiadásaiban általában nagyobb súllyal szerepelnek az élelmiszerek, és azok ára mostanság az átlagos inflációnál jóval sebesebben nyargal; továbbá a rezsiköltségeknél is hasonló szörnyűség várható. Ugyanakkor tény, hogy a nyugdíjak értékőrzésével szemben a reálbérek éppen csökkenőben vannak. A válság előtt a nyugdíjakat még az éves béremelkedés és az infláció átlagával emelték (ez volt a svájci indexálás). De ezt az európai összevetésben már igencsak unikális luxusnak számító emelési módszert a Bajnai-kormány eltörölte (pontosabban jókora gazdasági növekedés esetén még számított volna valamennyit a béremelkedés is, ezt a passzust viszont az Orbán-kormány húzta ki a törvényből).

Így viszont az történt, hogy a nyugdíjasoknak addig kedvező emelési módszert pont akkor szüntették meg, amikor - a reálbércsökkenés miatt - éppen az inflációs emeléssel járnak jobban, mint a járulékfizetők. Amihez persze hozzá kell tenni, hogy az aktívakkal ellentétben a nyugdíjasok már aligha tudnak a jövedelemcsökkenésre például azzal reagálni, hogy külföldön vállalnak munkát, vagy a korábbinál többet dolgoznak. Ha pedig egyszer, a távoli jövőben újra növekedne a magyar gazdaság, akkor a pusztán árkövető nyugdíjemelés miatt az öregkori juttatások a nyugdíjban töltött idővel egyre inkább lemaradnak a fizetésektől - ami nem kellemes érzés, különösen a nyugdíjasoknak.

A fentiekkel ellentétben a jövőbeli nyugdíjak csökkentésével könnyebben tud élni a mindenkori kormány - időről időre meg is teszi -, bár ezzel azonnali megtakarítás értelemszerűen nem érhető el. A szocialista-szabaddemokrata kabinetek a jövőbeli nyugdíjkiadásokat már nagyon komolyan visszafogták, a következő jó pár évben ezért jószerivel egyensúlyban van a nyugdíjkassza. A kezdő nyugdíjak kiszámításánál már levonják a keresetekből az aktuálisan kifizetett járulékokat (kisebb lett a számítás alapja), eltörölték a 13. havi nyugdíjat és a svájci indexálást, valamint a leglényegesebb: fokozatosan (2023-ra) 65 évre emelkedik a korhatár. Így a közeljövőben nyugdíjba vonulók sokkal rosszabbul járnak, mint a náluk 10-15 évvel idősebbek, pedig utóbbiak jelenlegi nyugdíját az előbbiek fizetik. Igaz, azóta visszafelé ment az Orbán-kormány a nőknek 40 év szolgálati idő után a korhatár elérése előtt lehetővé tett nyugdíjazással és a magánpénztári rendszer legyalulásával. Ez utóbbi persze csak akkor segített volna a későbbi nyugdíjkiadásokat mérsékelni, ha közben nem emelkedett volna az államadósság: de emelkedett.

Ez még összemegy

Nagy igazságtalanságok árán tehát néhány év nyugalmat sikerült vásárolni, ám a távolabbi jövő igen borús. Magyarországot e téren nem egyszerűen a negatív demográfiai hatások sújtják (egyre több az idős és egyre kevesebb a fiatal), hanem a durva demográfiai kilengések is. A Ratkó-korszak és a mostani alacsony termékenységi mutatók miatt a mai 35-40 évesek az ő nyugdíjukat fizetni kénytelen utódaikhoz képest igen sokan lesznek. Bár a nyugdíjas szavazók érdekérvényesítő képessége nem lebecsülendő, mégis van az a határ, ami fölött több pénz az aktívaktól már nem szedhető be. Érdemes belegondolni, hogy a (munkavállalói és munkaadói) nyugdíjjárulék már ma is meghaladja a teljes bérköltség negyedét, a nettó fizetések felét - vajon lehetne-e még ezt úgy emelni, hogy ne akarjanak alóla még többen kibújni? Elméletileg lehetséges, hogy az állam majd felfüggeszti egyéb funkcióit, és minden létező bevételét nyugdíjfizetésre fordítja - de az ilyen ország nagyon rövid úton tönkremenne.

Ezért egészen biztos, hogy a későbbiekben csökkenteni kell a kezdő nyugdíjak mértékét. (Heim Péter, a Századvég Gazdaságkutató Zrt. elnöke erről beszélt egy tévéműsorban, és azonnal mindenki félreértett mindent, amit csak lehetett). A mai szabályok alapján 35 év szolgálati idő után 73 százalék, 40 év szolgálati idő után 80 százalék a helyettesítési ráta. Azaz a nettó átlagbér (minden korábbi hónap nettó fizetése az azóta bekövetkezett keresetnövekedéssel megemelve, majd az egész átlagolva) ekkora része lesz a kezdő nyugdíj, amit aztán évente az inflációval emelnek. Ez a helyettesítési arány (ami egyébként 2007-ben még csaknem 100 százalék volt) Európában most is nagyon magasnak számít, és néhány évtized múlva nálunk is bizonyosan kisebb lesz. A mai fiatalabbaknak arra kell készülniük, hogy a nyugdíjuk a korábbi bérszínvonaluknak már nem a most jellemző háromnegyedét, hanem csak a felét-kétötödét biztosítja majd.

Ezen változtatni csak az unásig ismételt öngondoskodással lehet. A 60 százalék körüli helyettesítési rátájú európai országokban is fontos szerepet töltenek be az önkéntes nyugdíjalapok és az egyéb hosszú távú megtakarítási formák (a magyar magánnyugdíjpénztárak nem ilyenek voltak, nem a kötelező járulékmérték feletti befizetéseket forgatták, hanem azok egy részét kapták meg). Erre azt szokás mondani, hogy a magyar bérek annyira alacsonyak, hogy nem lehet belőlük félretenni. De bármennyire brutális ezt kijelenteni, ameddig valaki (és a családja) nem éhes és nem fázik, addig lehet valamennyit takarékoskodni - hiszen ennek alternatívája, hogy idős korában lesz az illető éhes és akkor fog fázni. Ez a rendszerszintű zsugorodás elkerülhetetlennek tetszik, az egyetlen, amit az állami nyugdíjrendszerben meg lehetne tenni, az a svéd nyugdíjmodell bevezetése. A folyamatot nem állítja meg, de akkor átláthatóan és fokozatosan menne végbe, nem okozna olyan igazságtalanságokat az egymást követő generációk életében, mint amikor az időnként kijózanodó politika egyszerre hoz meg évtizedek óta halogatott döntéseket.

Ha nyugdíjcsökkentés alatt a jövőbeli folyamatok mederbe terelését értette volna bármelyik megszólaló, talán értelmes beszélgetés is kialakulhatna a témában. Ki tudja, talán még a nemzetközi szervezetekkel sem volna érdektelen együtt gondolkodni. Lehet persze helyette az éhen haló mai nyugdíjasokkal riogatni - biztos az is jó valamire.


Neked ajánljuk

Leginkább a foci

  • Toroczkay András

Apanovellák, de nem csak azok, felnövéstörténetek, kisvárosi elbeszélések, Budapest- és énelbeszélések is egyben. Az író magáról beszél, nem is kendőzi. Már a címből rögtön beugrik egy másik óriás: Lóci. Itt azonban a fiú emeli fel az apját, s állít emléket neki.

Stockholm-szindróma

Szentgyörgyi Bálint sorozatát nagyjából kétféle diskurzus övezi. Az egyik a sorozat nyilvánvaló történelmi torzításait és pontatlanságait rója fel. Itt elsősorban Hodosán Róza szociológus és Rainer M. János történész kritikái­ra gondolunk, akik az 1980-as évek ellenzéki mozgalmainak tagjaiként jogosan érezhetik, hogy saját és bajtársaik munkálkodását az alkotók nem adták vissza elég hűen. Ugyanakkor szem előtt kell tartanunk, hogy A besúgó vállaltan fikció, nem pedig dokumentumfilm.

Delfin

Van a filmben két csónakázás. Az egyik a bajai Sugovicán, az egykor kedvelt, de most néptelennek mutatkozó horgászhelyen. A gyermekkora helyszíneire visszalátogatván ismét kisvárosi lánnyá változó világhírű úszófenomén a nagypapával, ladikon haladva újra felfedezi a Duna-mellékág békességét. Máskor meg az óceánon hasít bérelt jetboaton, bálnát akar nézni – hullámokból felszökkenő delfineket lát is.

Szerelem határok nélkül

  • Nagy István

Nem lehet könnyű úgy gitározni egy zenekarban, hogy az elődöd árnyékában játszol, és folyamatosan ott van benned a félsz, hogy ha a régi srác majd egyszer vissza akar jönni, téged azonnal lapátra tesznek. Ez történt Josh Klinghofferrel, aki 2009-ben csatlakozott a Red Hot Chili Peppershez, és kereken tíz évig volt az együttes gitárosa. 

Biztonsági játék

Az utóbbi két évtizedben kevés olyan emlékezetes betoppanás volt a könnyűzene világába, mint a kanadai Arcade Fire 2004-es debütáló nagylemeze. A tragédiák árnyékában fogant Funeral katartikus sodrása és hiperérzékenysége pillanatok alatt hírnevet és rajongókat szerzett a zenekarnak, még olyan hírességeket is, mint David Bowie vagy David Byrne. A debütáló album pillanatok alatt vált hivatkozási ponttá, ami alighanem a szedett-vedett megjelenésű zenekart lepte meg a leginkább.

Miért hiányzik?

  • Csabai Máté

Nem lehet erről a kiadványról szokványos kritikát írni. Nem csupán Kocsis Zoltán ikonikus, de azért a színpad széléről olykor kibeszélt személye miatt, hanem azért, mert a huszonhat lemezen csupa olyan mű és életmű szerepel, amelyek játékmódjáról, megítéléséről interjúkban, szemináriumokon sokat megosztott a zongoraművész.

Minden színész csiga

„Tragédiának nézed? Nézd legott / Komé­diá­nak, s múlattatni fog” – idézi Katona László Az ember tragédiáját az előadás végén, amelynek alcíme is van: Etűdök színházi világunk állapotjáról. A Nézőművészeti Kft. egy rendkívül szórakoztató, elsőrangú kabarét csinált a színészek mindennemű kiszolgáltatottságáról és az abuzív rendezőkről.

Rejtvényfejtés

Legendás hely volt a Bartók 32 Galéria a kilencvenes években, magyar és külföldi kortárs kiállításokkal. Csak egy „probléma” volt vele (akárcsak a Liget Galériával), hogy a fenntartója és tulajdonosa az önkormányzat volt. A majdnem 100 négyzetméter alapterületű helyszín, s a modern művek ottani bemutatásának ellehetetlenítését az első Orbán-kormány művészetpolitikájának „köszönhetjük”, bár kétségtelen, hogy a múltba révedő magyarosch műalkotás fogalmát addigra jól beleültették az embe­rek fejébe.

Minden változatlan

  • Balogh Magdolna

A fejlődés- vagy karrierregényként induló mű egy drezdai antikvárius, Norbert Paulini alakját állítja a középpontba: a szerző „a szellem emberének” akar emléket állítani. Paulini a hetvenes–nyolcvanas években különleges hírnévnek örvendő boltot működtetett, amelyben egy kis szellemi kör is otthonra talált, s az elbeszélő is a törzsközönségéhez tartozott.

A zöld-fehér polip

Megalakul az ötödik Orbán-kormány, és itt most azt kéne találgatnunk, hogy Kásler távozása, Csák bevonása, Lázár és Navracsics visszatérése, meg néhány minisztérium szétszedése, átalakítása mi mindenre utalhat, s mindebből milyen új politikai irányra számíthatunk – de tizenkét év orbánizmus után nem hinnénk, hogy mindennek nagy jelentősége volna. Voltaképpen még a totális eszementséget tükröző húzás, az egészségügy és – főleg – a közoktatás betolása a karhatalmi minisztérium alá sem meglepő a NER államigazgatási track recordjának ismeretében.

Orbán Viktor két beiktatása

„Az Isten kegyelméből nekünk adott megbízatás mindig túlmutat rajtunk. Azokra, akiknek a javát kell szolgálnunk, de még ennél is tovább mutat arra, akitől a feladatot végső soron kaptuk és akinek a dicsőségét szolgálhatjuk. Ez a mai nap üzenete mindannyiunknak” – mondta Balog Zoltán, a rendszer egyik sokat próbált főpapja a Kálvin téri református templomban, a Novák Katalin államfői beiktatása alkalmából rendezett ökumenikus szertartáson. Szavai üresen pattogtak a templom kövén, s talán a térre is kigurultak, hogy ott pukkanjanak szét, mint sok színes szappanbuborék.